Azok, akik ismernek, tudják, hogy előszeretettel horgászom amurra, főleg a meleg nyári hónapokban, amikor nagyon intenzíven táplálkoznak ezek a gyönyörű torpedók, ellentétben a pontyokkal, melyek kevésbé „díjazzák” a nyári kánikulát. Egyik kedvelt amuros vizem a Duna-völgyi-főcsatorna (DVCS), de kincseit nem adja könnyen, sok „apróságnak” látszó dologra kell figyelni, hogy az eredmény se maradjon el. Ehhez szeretnék most segítséget nyújtani azzal, hogy bemutatom, barátaimmal hogyan horgászunk itt eredményesen.
A fontos kérdések, melyet meg kell válaszolnunk, mielőtt nekiindulunk az amurvadászatnak: Hol, mivel, hogyan? Nézzük sorban, pontról pontra!
Hol?
A Duna-völgyi-főcsatorna (DVCS) egy 116,5 folyamkilométer hosszú, mesterségesen kialakított vízterület, medre szakasztól függően 10-15 méter szélességű, a part növényzettel sűrűn benőtt, főként nádas szegélyezi. Igazából minden adott, hogy ezek a növényevő halak igazán jól érezzék magukat, melyet rendszeresen bizonygatnak a felkészült horgászoknak egy-egy szép fogással. A helyválasztás az eredményes horgászat fontos részét képezi: kerüljük a túlzsúfolt szakaszokat! Emellett fontos, hogy a peremrészen, a nád szélénél is legalább másfél méteres vízmélység legyen. A lerágott nádlevelek is jó támpontot jelenthetnek, igaz, nem tudhatjuk, hogy egy napja vagy két hete jártak arra az amurok. Érdemes figyelni a kiválasztott szakaszon az uszadék vonulásának irányát, mert minden szakaszon van fő csapásvonala, ha van, lehetőségünk ezeket kerüljük el, de erre később még visszatérek.
Mivel?
A legjobb csalogató anyagok ebben az időszakban az erjesztett magkeverékek, illetve az ezekből készített bojlik. Ez utóbbiakat jobban kedvelem csaliként, ugyanis a kukoricát megeszik a nagytestű dévérkeszegek és jászok is, és ha az ő kapásaikkal zörgünk, csobogunk a parton, akkor szinte biztos, hogy az óvatos amurok nagy ívben elkerülik az etetésünket, hiszen a csatorna vize legtöbbször üvegtisztaságú, ezért különös figyelmet kell fordítani a hely nyugalmára horgászat közben. A Haldorádó FermentX bojli viszont megvárja a célhalainkat, esetleg nagy ritkán egy meglepetés ponty ugorhat be, de ezt, azt hiszem, senki sem bánja. Én legtöbbször a kettőt kombinálom, mégpedig úgy, hogy erjesztett magkeverékkel és pár marék főzött bojlival etetek, csalinak pedig bojlit használok maximum egy szem kukoricával megtámasztva. Nagy dilemma még a csali lebegtetése is, mely legtöbbször jól működik az amur horgászatában, viszont nekem a csatornán nem mindig váltja be a hozzá fűzött reményeket. Többször is jártam úgy, hogy egy kapástalan éjszaka után az etetésem teljesen eltűnt, a csalim viszont érintetlen maradt… Ezért jobban kedvelem a süllyedő vagy csak kikönnyített csalizási technikákat, így ha egy óvatos hal jelentkezik, az etetésen táplálkozva nem foghat gyanút. Márpedig a nagytestű amurok nagyon óvatosak!
Ami a felszerelésünket illeti, nincs szükség kemény botra, én legtöbbször 2,75 lbs botokat használok, melyek jól csillapítják az amurok kirohanásait és hamar felőrlik erejüket. Az orsóval szemben egyetlen fontos kritérium van, ez pedig a hibátlan és tökéletesen működő fékrendszer, mert bizony szükség lesz rá! Zsinórnak 0,30 vagy 0,35 mm-es tökéletes, melynek végére 20 méter (0,45-0,55 mm vastag) monofil előtét zsinórt kötök, ez segít a fárasztás közben a kagylók elleni harcban, illetve nem ritka, hogy egy hatalmas kupac növénnyel együtt kell a merítő szák közelébe terelni halunkat, ami egy 0,30 mm-es zsinórral már lehetetlen lenne.
Hogyan?
A horgászat technikája a csendességen, pontosságon és egyszerűségen alapszik. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy csupán a legszükségesebb kellékeket viszem le a kiszemelt helyre és csak addig tartózkodom ott, ameddig el nem helyezem a szerelékeket, majd megetetem a helyet, aztán legalább 5-6 méterrel hátrébb táborozok le, ezzel is biztosítva a hely nyugalmát. A szerelékek elhelyezésénél nincs szükség különös dobótechnikára, mert magamtól csupán pár méterre lendítem be folyásnak lefelé a végszerelékeket (egymástól nagyjából két méterre).
A botokat úgy helyezem el a parton, hogy a spicc éppen csak a víz fölé érjen, így könnyebb elhelyezni a zsinórsüllyesztő ólmot a főzsinóron, mely nagyon fontos a rengeteg uszadék miatt, ami könnyedén tönkreteheti a szórakozásunkat. A zsinórsüllyesztő abban is segít, hogy az etetésen tartózkodó halak ne érhessenek hozzá a zsinórunkhoz, ami szintén zavaró lenne számukra. A kapásjelzőmet teljesen lenémítom, csak a zsebemben lévő vevőegység csipog, ezzel is biztosítva a nyugalmat. Nagyon fontos a hátsó bottartónk, mely csak olyan lehet, ami fixen tartja a botot, ugyanis a tőlünk néhány méterre megakadó halak jelentkezése olyan félelmetes erővel történik, hogy még laza féknél is könnyedén repülhet a felszerelésünk! Ha már eljutottunk a kapásig, bevágásra semmi szükség, csupán vegyük fel a kontaktust a hallal és figyeljük a mozgását, mert előszeretettel rohannak bele az uszadék szigetekbe, melyből nem biztos, hogy még egyszer ki jönnek, ezért ha sűrű az uszadék, érdemes lefelé tartott bottal fárasztani, így lényegesen jobbak az esélyeink. Napszakok tekintetében az éjszaka órái a legjobbak, de vannak periódusok, mikor az üres éjszaka után délelőtt, verőfényes napsütésben sorra érkeznek a kapások, ezért érdemes horgászatunkat minimum 24 órára tervezni, így reális képet kapunk a halak vonulási és táplálkozási szokásairól.
Remélem, sikerült egy kis kedvet csinálnom a csatorna-amurozáshoz. Én személy szerint nagyon kedvelem ezt a technikát, nagyon nehéz szavakba önteni annak varázsát, ahogy a tőlünk néhány méterre megakasztott hal kiugrik a vízből, hogy aztán félóráig nem is lássuk… Ilyen és ehhez hasonló élményeket kívánok minden kedves olvasónknak!
Írta: Haskó Tamás
Fotók : Turzai Barbara, Haskó Tamás, Judák Péter
