Engedjétek meg, hogy bemutatkozzak, engem Ördög Eriknek hívnak. Talán így közvetlenebb lesz az írásom és hitelesebb is. Életem nagy részét a focipályákon aktívan töltöttem. A foci volt a mindenem. Mindent beáldozva ennek, talán egy olyan álmot kergetve, amelynek sosem volt realitása… Viszont az idő előrehaladtával be kellett lássam én is, hogy ez sajnos nem tarthat örökké. Így is lett, sok-sok év után vége lett.
Találkozásom a bojlis horgászattal
Ezt a hatalmas űrt viszont be kellett töltenem valamivel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a horgászat teljesen ismeretlen lett volna számomra. Kiskoromtól kezdve Édesapámmal jártunk ki, akkor még kisebb keszegféléket hajkurászva. Talán ezzel sokan vagyunk/vagytok így Ti is. Közelemben, ahol lakom (Baja), volt is pár ígéretesnek mondható víz, ezek közül is a Bácsbokodi Felső-tóra esett a választásom. Ebben is segítségemre volt Döme Gábor és Rokolya Péter itt forgatott filmje. Ha időm engedte, ide jártam, ezt a vadregényes tavat vallattam, ekkor még feeder technikával, nagy halak reményében. A felszerelésem és a hozzáállásom is afelé tendált, hogy szeretnék nagy halat fogni, lehetőleg pontyokat. Jöttek is szépen a fogások – mentem is értük fagyban, hőségben –, de rövid idő elteltével rá kellett jönnöm e technika hátulütőjére. Sajnos a szelektálás ezzel nehézkes volt, vagy meg sem valósult. Természetesen hibákat követtem el én is, biztosan lehetett volna csiszolni sok mindenen, belátom.
Nyugodtan állíthatom, hogy ekkor jött el az életemben az az „esemény”, ami a mostani szemléletem talán 100%-ban meghatározta, azóta is irányt adva. Megismertem Rokolya Pétert, „az ország Petikéjét”, ahogy sokan nevezik már őt. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy még egy ilyen profi szemlélettel megáldott srácot én személy szerint nem ismerek. Profi mentalitás, könyörületet nem ismerő hozzáállás, tisztelet a halak, a vizek és a bojlis horgász lét irányába. Megoldhatatlan feladatot meg nem tűrve maga körül teszi évek óta a dolgát a vízpartokon, legyen szó több hektáros tározókról, a Balatonról, külföldi vizekről vagy éppen nehézségi fokukat tekintve igazán technikás vizekről (csak hogy egy igazán jó példát hozzak, Kiskorpádi Szigetestó). Az pedig, ami számomra a legfontosabb, mára kimondhatom, hogy a barátom. :) Óriási köszönettel tartozom neked, Petikém!
Találkozásunk után (több bojligyártóval való sikertelen próbálkozást követően) egyértelművé vált az is, hogy a Haldorádó lesz az a választás, ami egy életre fog szólni. Bár csapattag nem vagyok, egy olyan családra leltem itt, amelyért egy élet is kevés lenne hálát adni. Ezt a legkomolyabban írom most le. Megismerhettem Szoják Benőt, talán az ország egyik legígéretesebb ilyen korú bojlis horgászát, aki korát meghazudtolva már most is legendás fogások tulajdonosa. Vagy éppen Erdélyi Tomit, akinek bármikor írhatok, felhívhatom, tudom jól, nem azt fogja válaszolni, „hagyj, most nem jó”. Pontosan ez az a mentalitás, ami engem is jellemez, úgy gondolom. Egyvalakiről nem esett szó, nem véletlenül. Igen, Döme Gáborra gondolok. Őt személyesen nem ismerem (még), de ha csak egy dolgot mondhatnék róla, akkor az az lenne, hogy az én szememben ő „az ország horgásza”! Amit letett és minden egyes nap letesz az asztalra, időt, energiát, pénzt nem sajnálva, az páratlan, úgy gondolom. Egyszer talán vele is sikerül majd megismerkedni (bevallom, ennél a sornál azért erősen beremeg a lábam).
A tiszteletről
Talán a legfontosabb dolog, amiről szerettem volna szót ejteni. Millió olyan dolog van, amihez ezt a szót hozzá tudnám csatolni (a való életben is) a vízparti léttel kapcsolatosan. De már akkor is, mielőtt csak a fejünkbe vennénk, hogy elindulunk horgászni. A tisztelet nem annyiban áll meg és ér véget, hogy kimegyünk a vízpartra és köszönünk a horgásztársunknak, vagy úgy viselkedünk, ahogy azt el lehetne várni egy normális, tisztelettudó embertől. Tisztelet az adott víz iránt, tisztelet a halak iránt, tisztelet egy adott vízterület hasznosítója iránt és még sorolhatnám. Sokan ott tévednek a legnagyobbat, hogy bevásárolnak a legjobb minőségű cuccokból, ami horgászatukhoz kell. Felöltöznek a márkás ruhákba, majd kimennek a vízpartra és azt hiszik, hogy ők már mindent láttak. Nekik újat mutatni? Ah, lehetetlen… Beképzelt, nagyképű magatartás ez! Egy dolog biztos, soha ezzel azonosulni NEM fogok. Erre talán egy nagyon jó mondás van: „A hülye úgy gondolja, hogy már mindent tud. Az okos pedig élete végéig kételkedik.” Kinek nem inge, ne vegye magára, de sajnos sok ilyennel kell szembesülnöm. A kedvencem, amikor Döme Gábort bírálják sokan (egy VILÁGBAJNOK horgászról beszélünk, ha esetleg valaki nem tudná). Amikor ezt látom, elég sok magvas gondolat fut át az agyamon. „Vajon az illető bele tud nézni a tükörbe? Szokott egyáltalán? Még mielőtt megírja a kommentjét, nem érzi ennek a súlyát?” Azért egy dologban biztos vagyok, amíg az én lábam megremeg Döme Gábor nevét leírva is akár, az előbb említett egyéneknek, ha személyesen kellene színt vallani előtte, nagy valószínűséggel gyorsan inukba szállna a bátorság! Gondolkodjatok, srácok, mielőtt butaságokat írtok le!!! Úgy gondolom, a TISZTELET egy jó horgász esetében vagy csak egy jó horgásszá válás felé vezető úton is elengedhetetlen és alapvető. Nincs más opció. Peti barátom is párszor megkapta már: „Na, most kellene megmutatni”. Kérdezem én: Mit? Bizonygatnia kellene, hogy ért ahhoz, amit csinál? Kinek bizonyítson még? Sokan bajban lennének, ha szellemi párbajt kellene vívniuk a barátommal „hogyan fogjunk pontyot” témakörben, de ami a legfontosabb, ezt az ő szájából soha – vagy így soha – nem hallanátok. Tisztában van vele, mit csinál, hogyan csinálja, tervszerűen, felépítve. De sosem nagyképűen! Sokan összekevernek két tulajdonságot, mégpedig a nagyképűséget és a magabiztosságot. A meglévő tudás nem azt jelenti, hogy a homlokunkra kellene írni annak meglétét vagy ezt lépten-nyomon hangoztatni. Ez különbözteti meg az intelligens embert a butától, véleményem szerint. „Soha meg nem nyugodni”, még akkor sem, ha már úgy érezzük, tényleg megvan a tudás, kellő rutin, tapasztalat. Hogy is nézne ki, ha Döme Gábor a sok századik megfogott pontya után úgy döntött volna, hogy vesz egy hintaszéket, kiteszi az Ezüst-tó partjára és onnan szemlélné tovább a dolgokat passzívan, megelégedve. Sok-sok hasznos tanács, tipp vagy éppen zseniális csali és film hiányozna ma az életünkből, azt hiszem. (Köszönjük innen is, hogy nem így tettél, Gábor!)
Ide nekem Orellanát vagy Bledet!
Hmm… na, álljon meg a menet! Vallom és így érzem helyesnek, hogy meg kell érnünk egy adott vízhez. Természetesen, ha a szerencsére bízzuk magunkat, neki lehet ugrani az Atlanti-óceánnak is. Bár nem gondolnám, hogy ez a helyes és ez lenne a követendő út. Megfelelő tapasztalat és évek kőkemény munkájának a gyümölcse kell, hogy legyen az akár általam fentebb is említett vizek egyike. Nem mondom, hogy én látom jól, vagy ezt csak így lehet, de hiszem, hogy valahol ezt így kellene. Én biztosan nem fogok erről az útról letérni.
A legendás 20+ témaköre
Egy ideje (pár örömteli és sikeres peca után) elengedtem ennek a dolognak azt a részét, hogy görcsösen, ráfeszülve akarjak egy ilyen kategóriába tartozó pontyot horogra csalni. Tavasszal a Balatonon kevéssel maradtam el az álomhatártól, de 1 percig nem éreztem azt, hogy nekem itt szomorkodnom kellene. Életem egyik legjobb horgásztúrája volt megannyi élménnyel és gyönyörű, egészséges balatoni halakkal gazdagodva. Ma már tudom, hogy sokkal többet ér az, ha egy adott taktika működik, egy kiválasztott csalihoz fűzött bizalom kifizetődik. Talán egy olyan kaliberű hal megfogásához is meg kell érni. Legyen ez a munkába fektetett idő, energia megérdemelt eredménye, ne pedig a szerencséé. Mert lássuk be, ahogy az élet minden területén, bizony a horgászatban is jelen van a szerencse. Számos alkalommal szükség is van erre. De hogy erre építsünk valamit? „Köszönöm, inkább nem!”
Lassan végére érek a mondanivalómnak, amit talán senki sem kérdezett. Talán a kutya sem kíváncsi rá(m). DE!! Egy dolgot megtanultam az évek alatt. Ha valami bánt, annak hangot kell adni, különben úgy tűnhet, hogy „rendben van minden”! Talán a napnál is világosabb, hogy Haldorádós köntösbe bújtatva tálaltam pár dolgot, de nézzétek el ezt nekem, a TISZTELETEM a srácok irányába határtalan. Ennél hitelesebb példákkal nem tudtam volna szemléltetni, ami bennem van.
Mindezt úgy fogalmaztam meg, hogy nem állt szándékomban másra semmiféle megjegyzést tenni, TISZTELETBEN tartva, hogy nem vagyunk egyformák. Talán kicsit hosszú lett, de egyszusznyi levegővel vagy egy vállrándítással ezt a témát nem lehetett volna „elintézni”. Ha csak egy-két ember szeme nyílik fel és minimálisan másképp kezd el gondolkodni a soraim elolvasása után, már megérte. Köszönöm, hogy elolvastad!
