A Kis-Balatonon nőttem fel. Itt kezdtem el horgász-pályafutásom és oly sok év után még mindig ide járok a legtöbbet, még mindig ez a kedvenc vízem. Amióta bojlizok, minden itteni túrámat egy 20 kg feletti pontyban reménykedve kezdtem meg. Ugyan az elmúlt pár évben sok szép halat adott a kis-balatoni mocsár, de ezek – bár néha karcolták – sosem ütötték meg az emlegetett álomhatárt. Igaz, e halak megfogásakor ez korántsem bántott, hiszen innen tényleg minden szép ponty értéke óriási, de azért nagy megkönnyebbülést jelentett számomra szákba terelni a Kis-Balaton egyik legnagyobb ismert lakóját, Púpost. Ez hogyan sikerült? A cikkben mindent elmesélek.
Furcsának tűnhet, hogy egy közel 15.000 hektáros vízterületen (ahol a partvonal kevesebb mint 1%-án engedélyezett a horgászat) név szerint ismerjük a pontyok kapitális egyedeit. Erre a magyarázat talán az, hogy ezek a halak rendkívül helytartóak. Mindig tűnnek fel új egyedek, de azokat a 15 kg feletti pontyokat, amelyeket meg tudunk fogni, általában be is tudjuk azonosítani.
No de ne ugorjunk ennyire előre!
Az egész azzal kezdődött, hogy néhány nappal csúszott a nyári munkám kezdete, én pedig kaptam az alkalmon és estére már lent is voltam a Kis-Balaton partján. Összesen 4 éjszakányi időm volt a parton, kicsivel kevesebb mint 96 óra. Ehhez igazítottam a taktikám.
Úgy gondoltam, hogy ennyi idő elegendő lehet egy szelektívebb horgászathoz is. Ez nálam annyit jelentett, hogy kizárólag nagy kedvencemet, a 24 mm-es Kókusz - Tigrismogyoró bojlit etettem dobócsővel a kiválasztott hely elé. Keveset, viszonylag nagy területen, sávszerűen elszórva. Ez napi egyszer, napnyugtánként, két marék csalit jelentett.
Ennek az „etetésnek” a két szélére dobtam be végszerelékeimet, az etetettel azonos bojlival csalizva, az egyik boton kikönnyítve.
Az efféle horgászatok alkalmával, ha az első két nap kapás nélkül telik, az számomra egy dolgot jelent: a taktika és a csali működik. Ez viccesen hangozhat, de a tapasztalataim azt mutatják, hogy ilyenkor bizony jóval nagyobb esélyünk van rá, hogy nagy hal fogja felvenni a csalinkat.
Amikor az utolsó délutánhoz értem, és még mindig hallgattak a jelzőim, akkor bevallom, kezdtem túlgondolni a dolgokat… Nem jó helyre ültem, nem esznek a halak, nem megfelelő az előke, rossz a légnyomás, ilyen front, olyan front stb. Szerencsére egy füstölős, brutális kapással érkező pikkelyes visszaigazolta, hogy bizony mindent megfelelően csináltam. Bölcsőmben egy régi ismerős feküdt, „akit” Benő barátommal csak „Tökély” néven emlegetünk.
A 17 kg-os ponty visszaengedése után a nyugodtság talán legjobb verzióját éreztem. Azt, amikor egy túra sikeressé válik, amikor kifizetődött minden belefektetett munka, energia. Amikor tudom, hogy működik az, amit csinálok, azok a csalik, amiket használok, és amikor újabb sikerélménnyel hagyhatom el a partot.
Ám ez a csodás víz nem csak ennyit tartogatott számomra… Már kevesebb, mint 12 órám volt vissza a túrából, amikor szintén eszeveszett kapás érkezett a parafával kikönnyített, a korábbiakban már megnevezett bojlimra. A jelzőm sípolását, a fékem ciripelését a 100 méter messzeségben a vízfelszínen menekülő „gőzmozdony” csobogása nyomta csak el. A kontaktus felvétele után a főútra felsietve próbáltam a zsinórt a lehető legmagasabban tartani, hogy minél kevesebb akadóba menjen bele. Nagy szerencsémre a tuskók tetejéről lepattant a főzsinórom, és a part közelébe terelhettem lomha ellenfelem. A sikeres merítés után az adrenalin-szintem még inkább az egekben járt, ugyanis az itt megszokottól eltérő testalkatáról, sérült hátúszójáról, óriási fejéről hamar megismertem Púpost.
Máig nehéz elhinnem… több évnyi próbálkozás, rengeteg befektetett munka, energia… kitartás… és kipipálhattam az egyik legnagyobb álmom!
Írta: Fehér Boga Pál
Képek: Bocskai Marcell, Fehér Boga Pál
