Itt az ideje, hogy néhány régi tévhitet tisztába tegyünk, megreformáljuk azokat. Az alábbi gondolatokat elődeink írásaiból ollóztam. A könyvek valamikor a 60-as, 70-es években látták meg a napvilágot. „Télen nem lehet pontyot fogni. A jég alatt megáll az élet. A békés halak egy része elvermel. Jégveszte után horgászhatunk rájuk sikeresen, amennyiben a víz hőfoka eléri a 8-10 fokot. Próbálkozhatunk megfogásukkal korábban is, viszont számítani kell rá, hogy az életritmusuk lelassulásával egyáltalán nem táplálkoznak. A ponty nem vészeli át a telet +4 fok alatti vízhőmérsékleten.”
Nézzük át együtt, érvényesek-e még az állítások!
Elsőként tisztázzunk egy nagyon fontos dolgot. Ne azokat a téli hónapokat vegyük alapul, melyekben a nappali órákban előfordul 13-17 fok és az éjszakák fagymentesen telnek. Az enyhe téli hónapokban, igazodva a megváltozott körülményekhez, minden további nélkül lehetünk sikeres pontyfogók. Ez bizonyosságot nyert, köztudott. A meleg vizes tavakban is egész évben űzhetjük kedvenc hobbinkat.
Lássuk, mi a helyzet azokon a horgászvizeken, melyeket a kemény fagyok jégbirodalommá változtatnak. Mi történik kedvenceinkkel ebben az időszakban? Egyáltalán nem vesznek magukhoz táplálékot, „beássák magukat az iszapba”. És? Ez esetben nem lélegeznek, akkor nem fulladnak meg?
Az egyik témaadó állítást („jég alatt megáll az élet”) fenntartásokkal elhittem. Több évi sikertelen próbálkozás után egyszer csak rám mosolygott Fortuna. Megdőlt az állítás. Megfogtam életem első léki bajuszosát. Fenti kérdésekre szinte egyszerre kaptam meg a választ. Számomra bizonyosságot nyert, hogy vannak olyan helyek, ahol igenis lehet pontyot fogni akár a jég hátán, lékről is. Akadnak persze olyan helyek is, ahol bizony nem. Idén télen láthattuk, hogy több neves bojlisnak szintén sikerült a jég fogságában raboskodó mindenevők néhány példányát becsapni. Ezek szerint télen is esznek. Hát persze!
Nem akkora intenzitással, mint a szezonban, de esznek. Ez az ösztönük cáfolja a fenti állítást, mely szerint beássák magukat az iszapba. Ha úgy lenne, akkor hogy kapták volna be a felkínált eleséget? Véleményem szerint, ha a hal belefúrja magát az iszapba, elképzelhető, hogy fulladásos halállal elpusztul, mielőtt éhen hal. A kopoltyúja feltelik hordalékkal, ezáltal nem tudja vele szűrni a vizet, melyből az életet adó oxigént nyeri.
Pro és kontra
Ezekkel az állításokkal nem mindenki ért egyet. Feltevésük szerint a lelassult életritmusukhoz elegendő a minimális mennyiségű oxigén és a kevés táplálék. Utóbbit a halak testében felhalmozott készletek biztosítják, de a fennmaradáshoz kellő mennyiségű oxigént vajon honnan nyerik? Egyetértek, hogy abból is kevesebb kell, ha nem annyira aktívak, mint nyáron, de kell! Előfordulnak iszapban szegény vizek, ahol fizikai képtelenség beásni magukat. Ezeken a helyeken - a szakirodalom szerint - a tó legmélyebb pontjait keresik, és ott verődnek 30-50 fős csapatokba. Ez ebben a formában - szerintem - nem minden esetben igaz.
Az elmúlt években sikereimet négy különböző helyszínen értem el. Ezeken a tavakon gyűjtöttem tapasztalataimat, alapoztam meg ismereteimet. Eleinte a mély részeken kezdtem neki a pontyok keresésének (ezt olvastam a szakkönyvekben). Később a gyakorlat rávezetett, hogy ez is egy tévhit, e feltevés sem állja meg a helyét. A tavak egyikén sem a legmélyebb részeken leltem rá barátaimra. Idén megint tettem egy próbát pontyfogásra a kiszemelt tó legmélyebb részein (halágy, árok). Helyválasztásom során azért döntöttem így, mert kis vízzel (1-1,2 méteres mélység) álltam szemben. A csekély vízmélység ellenére a sekélyben teleltek. Megfogásukra sok időt s energiát szántam, ennek ellenére nem tudtam fényképezőgép elé keríteni egyetlen példányukat sem. A lék megvágása közben távoztak a helyszínről, és nem is jöttek vissza. Elképzelhető, hogy az éjszaka csendjében visszaúsztak az etetés illatára, de nem tartom valószínűnek. Egy alkalommal próbát tettem - teljes volt a némaság. Radarral is figyeltem őket. A képernyő haltalan maradt.
Kíváncsiságom határtalan. A legmélyebb ponton mértem a fenék feletti víz hőfokát. Akkor rá kellett döbbennem, hogy nem több mint 2,1 fok. El fog pusztulni az összes hal? Á, dehogy! A frissen szerzett tapasztalatok nyitották fel szememet végérvényesen. Ekkor határoztam el, hogy papírra vetem a megtapasztaltakat és gondolataimat megosztom másokkal. A régi tévhitek valószínűleg a meleg szobában születtek. Azt is el tudom fogadni, hogy hasonlóan alacsony vízmélységű tavakban próbálkoztak elődeink. Magyarázat lehet az is, hogy az időben még nem léteztek magántavak, ahol viszonylag nagy a halsűrűség. A Balatonban vagy a Velencei-tavon meg kellene szenvedni a sikerért. Felelősséggel ki merem jelenteni, hogy a sikeres léki pontyozás egyik legfontosabb alapfeltétele a minimum 1,7-2 méter mélységű víz, amely ugye nem túl mély.
Az idei sekély tavi próbálkozásaim után szerencsét próbáltam egy köztudottan halban gazdag tavon. Annak jártam utána, hogy mindent jól és úgy csinálok-e, ahogy kell, vagy én nem tudok pontyot fogni lékről az idén. Ott a vízmélység átlag 2 méter, de előfordul 2,5 méteres rész is. Mindent úgy tettem, mint az előző vízen, ahogy a megváltozott körülmények megkövetelik. A lehető legfinomabbra alakítottam a szerelékem: kicsi (6-os) Gamakatsu teflonbevonatos, könnyű bojlis horog, Strategy Effect fluorocarbon monofil horogelőkén és a végén egy 14 mm-es „olvadó csodagolyó”. Egy 24 órás léki peca során több kapásból 2 pontyot sikerült zsákmányolnom! Csak „hal a tortán”, hogy az egyik példány meghaladta a 10 kilót!
Számomra bizonyosságot nyert a feltevésem, mely szerint télen is lehet lékről pontyot fogni bojlival is!!! - ellentétben a szakkönyvekben leírtakkal. Kísérletezés előtt mindig érdemes meggyőződni az alattunk lévő víz mélységéről. Amennyiben az nagyon csekély (1-1,5 m), egyáltalán nem sikerül, vagy csak a véletlen műve lehet a pontyfogás. Ha ennél mélyebb, akkor viszont bármi megtörténhet! Én mindezt tapasztalatból mondom!!!
