Hogy miért fél lábbal? Mert a horgászat előtti hétvégén sikerült két helyen is eltörnöm a bal lábamat egy lovasbaleset következményeként. A paradicsomról csak annyit, hogy hozzáértő kezek gyönyörű halakat varázsolhatnak ki e csodás vízből. Így történt ez velem is az év első tavaszi horgászatán. Ennek receptje; 20 dkg felkészülés, 40 dkg tudás, 40 dkg tapasztalat egy kis szerencsével meghintve.
Egy másodpercig sem merült fel bennem a kétség, hogy balesetem miatt elhalasszam a horgászatot (emiatt sokan bolondnak tartottak, én inkább fanatikusnak pontosítanám). Így péntek délután már a vízparton talált engem és kis csapatomat a felmelegedő tavaszi időjárás. Erre a 48 órás horgászatra menyasszonyom (állandó horgásztársam), Charlie - a „kiskutyánk” -, valamint bátyám kísért el, aki most ismerkedett a bojlis horgászattal.
A pecát április 10-én kezdtük meg Lajosmizsén, a 16 hektáron elterülő Fish Aréna horgásztavon. Aki ismeri a vizet, tudja, hogy igen kemény a pálya tele akadóval, emellett igen nehezen adja matuzsálemeit. Ráadásul a kapások 90%-a az éj leple alatt érkezik. A tó közepén két sorban szigetek húzódnak, melyek egy kíméleti részt fognak közre, ahová horgászni tilos.
A horgászok 99%-a a szigetek oldalait, sarkait horgássza, ráadásul jól meg is eteti azt, így kapitális halat fogni szinte semmi esélyünk nincs pár nap alatt. Tehát a megfelelő taktika az ehhez hasonló vízre, hogy nézzük meg, a többiek hogyan, hol, mivel horgásznak, és annak az ellentettjét csináljuk! (Mondom még egyszer, ezt csak akkor csináljuk, ha igazán nagy halat akarunk fogni). Ezt a taktikát követtem én is, vagyis felszereléseimmel ott is horgásztam, ahol rajtam kívül szinte senki, miközben a kíméleti rész határán elterülő akadót is meghorgásztam, de a többiekkel ellentétben egy szemet sem etettem, hisz tudtam, hogy a halak megszokták, hogy a szigeteknél kaját találnak, és ha túl sokat, akkor a csalimat biztos érintetlenül fogják hagyni.
Elhatároztam, hogy ezt a csalit, amíg nincs kapás, nem fogom frissíteni, hisz saját magam készítem bojlimat, tudtam, hogy gond nélkül kibír akár 3-4 napot is a vízben, miközben végig dolgozik. A másik szerlék a parttól távolabbra került, és szobányi területen 5-10 szem bojli jelentette ott a ráetetést. A csali azonos volt, hisz magam gyártom, ismerem az összetételét, így tudtam, hogy minden benne van, amire a fotómodelljeimnek szüksége lehet. Ízesítést nem tudok mondani, hisz aromáját az összetevői adják, ezzel is elősegítve a szelekciót.
Ami a végszereléket illeti; 180 cm-es leadcore-on 120 grammos fix szinterezett in-line ólom található, mely akasztás után a leaderen felcsúszik. Ezt követi egy 25 lbs teherbírású, 25 cm-es előke, melyre hínárutánzatot szoktam fűzni, valamint két helyen ólompasztával lesúlyozom, hogy az álcázás még tökéletesebb legyen. Majd ezt követi egy Fox Arma Point SSBP 5-ös méretben és egy alignerrel kiegészítve, Blowback rigként megkötve. A horog szárán egy karika csúszik, melybe bele van kötve a 0,04 mm-es hajszálelőke, s ezen helyezkedik el az egy szem 18 mm-es kikönnyített bojli.
Miután a szerelék a helyére került, még fel szoktam tenni egy zsinórsüllyesztőt, hisz a tapasztalt nagy halak biztosan körbeússzák az etetést, és a feszes zsinórt megérezve távoznak is - míg a parton mi ebből egy csippanást észlelünk jó esetben (rossz esetben még ennyit se) és szidjuk a vizet, hogy nincs benne hal.
Mivel a csónak használata engedélyezett, precízen el tudjuk végezni a helykeresést. Jelölő vagy dőlőbóját csak ritkán használok, inkább valami tereptárgyhoz kötöm a jónak vélt helyet, hisz ezzel sem szeretném zavarni a halakat. Még naplemente előtt helyükre kerültek a csalik, és bizakodva vártuk az előttünk álló éjszakát. Mivel az első 4-5 méter kivételével végig fekszik a zsinór az aljzaton, a beleúszásokat 99%-ban elkerülhetjük, így ha megszólal a jelző, akkor biztosan kapásról van szó. Így történt ez most is, még a Nap sem bukott le a horizonton, párom jelzője máris két kis csappanással jelezte, hogy valami történik a víz alatt. 10 perces fárasztás után szákunkban is volt a túra első hala a maga 10,5 kilójával, egy duci lénai tok személyében.
Nagy megnyugvással töltött el bennünket ez a hal, ugyanis kissé tartottunk a túl magas légnyomástól, mely ekkor már verte az 1025 hPa-t. Éjszaka két hasonló társa követte kissé szerényebb méretben, de ezek súlya is 8 kg felett volt. Mindhárom hal dicséretre méltóan küzdött a 11 Celsius-fokos nappali vízhőmérséklet ellenére is, mely estére csak tovább csökkent.
A horog minden alkalommal a szájszélbe akadt, igen kevés húst fogva, valamint a kapásuk is igen „finnyás” volt. Ez arra engedett következtetni, hogy igenis szükség van a hosszabb előkékre! Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy bátyámnak eközben 2 üres bevágása is volt a 10-15 cm-es előkéivel.
Szombatra rendkívül rossz időt fogtunk ki, a napon 32 fok volt, és egész nap hol D-i, hol DNy-i, hol DK-i szél váltotta egymást. Ez az idő abszolút nem ingerelte evésre a halakat, ehelyett a felszínen napoztak.
A meteorológusok nem ígértek semmiféle változást, így az éjszakában bíztunk. Nappal két „kisebb” hal kivételével érdemi akció nem történt, hacsak az nem, hogy egy fröcskölős fárasztás után át kellett öltöznöm.
Az etetett helyekről volt több akció is, azonban az etetés nélkül letett csalit őrző botom búsan hallgatott. Sokan hülyének fogtok hinni, de ennek örültem a legjobban, ugyanis az etetés hiánya távol tartotta az átlagméretet, miközben a csalim a magányos, ázott, otthagyott golyóként kínálta magát, Ez ekkor már 24 órája állt a vízben egy olyan helyen, melyet biztos felkeresnek a kapitális halak - csak abban bíztam, hogy a maradék 20 órában ez be fog következni.
Közvetlen naplemente után egy tok jelezte, hogy alakulnak a körülmények, a halak elhagyták a felszínt és visszatértek a mélyebb régiókba, ahol táplálkozni kezdtek.
Valahogy éjfél és 1 óra közt lehetett, mikor őrült ciripelésbe kezdett a fékem, a kíséretet a jelzőm biztosította. Pár másodpercbe biztos beletelt, mire összeszedtem a mankómat és a bothoz értem. Akadt a horog, de a hal ekkor már bent volt a fába. Gyorsan bepattantunk a csónakba és maximális sebességgel siettünk a zsinór után. A jó öreg napernyőnyelem, vagyis a kampózóm ismét jó szolgálatot tett. Mikor az utolsó fából is kipattant a zsinór, láttuk, hogy tőlünk már mintegy 40 méterre a nyílt vízen küzd a hal. Idegenvezetőket megszégyenítő módon vezetett minket körül a tavon, iszonyatos ereje volt, egyszerűen nem lehetett megfordítani. Már attól tartottunk, hogy nem a szájába akadt a horog. Aztán mikor áttörte a vízfelszínt, láttuk, hogy szó sincs ilyesmiről, és mindjárt választ kaptunk minden kérdésünkre. Amint belecsúszott a merítőbe, ki is pattant a kis 5-ös horog a szájából. Iszonyatos nagy mákunk volt. A matracra fektetve csak ámultunk, olyan csodás pontyot láttunk, méter feletti(!), gyönyörű, egészséges pikkelyes volt. A digitális mérleg 22,2 kg-ot mutatott, ebből levontuk az 1,7 kg-os matracot, így megkaptuk a pontyunk nettó súlyát, mely 20,5 kg lett. Leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam, a kitartás és a bizalom ismét meghozta gyümölcsét, ráadásul egy ilyen gyönyörű nyurga személyében. A kapástól a szákba terelésig egy óra telt el, hihetetlen erővel küzdött.
Még pár óra volt napfelkeltéig, de szememre már nem jött álom, csak az a csodás ponty úszkált a fejemben. A túrát végül egy bónuszhallal sikerült zárnunk. Indulás előtt végre elállt a szél, nem bírtam ellenállni, hogy egy olyan igazit dobjak. A nagy távolság miatt még a bojlit is levettem a hajszálról. Jó 100-120 méterre esett le a szerelékem. Ahogy kitekertem, rávágott egy gyönyörű színekben pompázó, kereken 3 kg-os csuka az üres horgomra, így az utolsó nap sem maradtunk hal nélkül.
A búcsúcsuka után azonban már tényleg pakoltunk a kocsiba és hazafelé vettük az irányt. A túrán 44 órát horgásztunk, ennek során 4 pontyot, 5 tokot és 1 csukát sikerült fognunk.
