Létezik egy gyönyörű víz „Somogyországban”, mely állíthatom, hogy egykoron a bojlizás magyarországi bölcsője volt. Itt jelentek meg elsőkként híres osztrák, német és cseh pontyhorgászok, és olyan kiemelkedő fogásokat produkáltak, melyekről a hazai horgászok csupán álmodozni mertek. Azután itt rendezték az első nívós hazai bojlis versenyt is, mely idővel legendává nőtte ki magát. Majd következett egy természeti katasztrófa, ami a tavat egy gátszakadással sújtotta, illetve rengeteg nemkívánatos törpeharcsával. Régi fénye egyesek szerint sokat csorbult, de erről én magam akartam meggyőződni, ezért több év kihagyás után ismét ellátogattam Háromfára.
A történetem egészen pontosan úgy kezdődött, hogy a közelmúltban volt egy olyan horgásztúrám, ahol sikerült egy akkora betlibe beleülnöm, amekkorába még pályafutásom alatt soha, pedig pontosan tizenöt éve járok rendszeresen túrákra és az első is történetesen Háromfán zajlott, ami állíthatom, meghatározó volt az életemben. Ezért úgy döntöttem, ideje visszatérni az alapokhoz.
Nem volt időm előre helyet foglalni, indulásom előtt egy héttel kerestem fel a tógazdát, Pálinkó Károlyt (nekem csak Karcsi bácsi), aki mint mindig, most is készségesen segített. Megbeszéltük, hogy egy hét múlva találkozunk a vízparton.
A rendelkezésemre álló idő alatt próbáltam kicsit kutakodni a tóról - végül is az utóbbi hét évben csupán egyszer horgásztam itt -, mert szeretem volna egy picit „képbe kerülni”, mi is az aktuális helyzet. Szomorúan tapasztaltam, hogy nem sok friss infót találni, ami némi aggodalomra adott okot. Kicsit mintha feledésbe merült volna a tó.
Amúgy sem szeretek egyedül túrázni, Háromfán pedig még nagyobb jelentősége van a megfelelő csapatmunkának (nehéz egyszerre evezni a töklevélben és közben még halat is fárasztani), így két barátom szintén velem tartott, hogy együtt fedezzük fel újra ezt a csodás tavat.
A megbeszélt időpontban érkeztünk a tógazda házához, akivel néhány mondatban egyeztettünk a pillanatnyi helyzetről (megtanultam, hogy rá mindig érdemes hallgatni, nem egy szószátyár ember, de amit mond, annak mindig jelentősége van), majd kiválasztottam a szabad állások közül a legszimpatikusabbat, ami a tízes állás volt, vagy más néven Jurassic Park. Talán a víz egyik legnehezebb állása, a parttal párhuzamosan fut egy szigetsor, mely tele van bokrokkal, sással és náddal, ezek zugai pedig kitűnő haltartó helyek, ezeket szerettük volna mi is meghorgászni. A helykeresésre nem sajnáltuk az időt, mindhárman csónakba szálltunk és együtt választottuk ki a végszerelékek pontos helyét. Nem könnyű feladat ez itt, talán picit a megérzésekre is érdemes hallgatni, hiszen ezer meg ezer lehetséges, jónak látszó hely közül kell kiválasztani azt a néhányat, amelyet majd meghorgászunk. Célirányosan minden bottal különböző csalikat próbáltunk más-más felkínálási móddal, hogy lássuk, mi a legeredményesebb. Főzsinórnak nem szoktam vastagot használni itt, a 30-as tökéletesen elegendő. Fontosabbnak tartom a színét, hogy a fejlámpa fényénél éjjel is nyomon tudjam követni. A főzsinórhoz előtétzsinórt használok, mely nagyjából 20 méter fonott zsinór. Ennél viszont nincs kompromisszum, csakis tökéletes minőségű bevonatos típus jöhet szóba, ami garantáltan bírja a fokozott igénybevételt. A szerelék fontos eleme a nagyméretű (legalább 140 grammos) ólom, ami helyben tartja a szereléket, mert ha elmozdul, könnyen elakadhat a horgunk és várhatjuk a kapást…
Az első halra nem sokat kellett várni, talán három órát, mikor a sziget mögött elhelyezett szerelékemen olyan kapás jelentkezett, ami borított mindent. A gyors kontaktusfelvételt, majd csónakázást követően a szép színekben pompázó amurom hamarosan már a merítőből nézett vissza. Ütős kezdet, gondoltuk, de a fotózás után szinte már ránk is esteledett, és a sötétedés ütemében váltak sűrűbbé a kapások is. Lajos barátom közelebbi helye is szépen megélénkült, több kapást is adott az éjjel folyamán, amiből kettőt halra is tudtunk váltani. Reggelre már összeállt a kép, hogy itt bizony most a legjobb csali a 2 vagy 3 szem SpéciCorn Mega gumikukorica, a favorit ebből is nekem a csokis pisztácia ízesítés volt. E csalit semmilyen más nemkívánatos hal nem bántotta, kizárólag a célhalak, azaz pontyok és amurok. Nappal jellemzően az utóbbiak, éjjel pedig az előbbiek, azaz a pontyok dolgoztattak minket.
Második éjjel egy alig négy csippanásos kapásra ébredtem, gyorsan vízre szálltuk és indultunk utána a sötét éjszakában. Nem erőltettem, csupán tartottam a kontaktust és vártam, hogy beérjen a fonott előtét zsinórom. Amint a csomó felért a dobra, keményebbre vettem a figurát és elkezdtem terhelni a 2,75 librás botot. Ennek köszönhetően kipattant a zsinórom az utolsó tökszár alól is, és közvetlenné vált a kapcsolatom a hallal, amiből ekkor még semmit nem láttunk. A bot íve szépen mutatta, hogy ígéretes példánnyal hozott össze a sors, és csak reménykedtem, hogy sikerül szákba is terelni. Hosszú percek teltek el, de valahogy még nem akarta feladni a harcot… Aztán egyszer megpillantottuk egy pillanatra, ekkor Lajos azonnal ráhúzta a merevkeretes merítő szákot, de a hal fele még kilógott belőle, aztán gyorsan ráfogott a merítő fejre két kézzel és a víz fölé emelte, onnan pedig a csónakban lévő pontymatracra vezetett az út. Fantasztikus hal nézett vissza rám! Az, amiért idejöttem: egy szép, erőtől duzzadó, karcsú tőponty. A mérleg nyelve valamivel tizenhárom kilogramm felett állt meg, így örömöm határtalanná vált. Készítettünk még pár fotót emlékbe, aztán gyorsan szabadjára is engedtem, de remélem, egyszer még összehoz minket a sors.
Ezen az éjszakán éjfélig 4 halat sikerült megfognunk és további 2 kapásunk volt, melyek elkövetői idő előtt kereket oldottak. Az éjszaka második fele ismét a nyugalomról szólt, így pihenésre is maradt idő bőven, reggel pedig friss erővel folytattuk a horgászatot. A csalifrissítéseket gyorsan megoldottuk, csupán csónakkal végigmentünk, a zsinórszabadító kampóval minden helyen felemeltem a végszereléket, átcsaliztam és visszatettem, majd némi tejsavas kukorica és főtt tigrismogyoró keverékével meghintettem. Nem sokkal, nagyjából 3-4 marékkal. Nappal - főleg a déli órákban - több kapásunk is érkezett, de ezekkel valahogy nem volt szerencsénk. Igen, mert itt bizony arra is szükség van, nem is oly kevésre, mert egyáltalán nem mindegy, hogy a megakasztott hal hogyan viselkedik, melyik irányban indul.
Mikor a napocska lebukott a szemben lévő öreg tölgyek mögé, egy érdeklődő ismét rátalált a csalimra, amire nagyon gyorsan reagáltunk és egy izgalmas fárasztást követően egy erőteljes tízes tövessel fotózkodhattam.
Az éjjel nyugisan telt, csupán egy kapásunk volt, de ott is a hal győzött - kihasználva a hazai pálya előnyét. Reggel összepakoltunk, majd elköszöntünk a tótól és Karcsi bácsitól, de ezúttal már nem oly hosszú időre.
Összességében elmondhatom, hogy Háromfa még mindig fantasztikus élményeket tud nyújtani a kihívásokat kedvelő, fanatikus pontyhorgászok számára. Én még biztos, hogy idén késő ősszel visszalátogatok ide és ígérem, majd arról a túráról is beszámolok.
Írta: Haskó Tamás
Fotó: Barna Lajos, Haskó Tamás
