Lassan két esztendő is eltelt az utolsó pecás kalandjaim óta. Valami kicsit meghalt bennem az eltelt évek alatt. Volt, olyan érzésem is, hogy talán többet soha nem is fogom üldözni a nagy pontyokat! Mivel már túl sokan kérdezték ennek az okát, egy későbbi írásomban szeretném megosztani ezt mindenkivel. Elveszett szenvedélyem viszont lassan, de biztosan felélénkülni látszott az ide év tavaszán…
Nagy dilemmában voltam a helyszín megválasztásával kapcsolatban. Sajnos ez egyre nehezebb számomra. Mivel a természetes vizek szerelmese vagyok és semmiképp sem szerettem volna több száz vagy ezer kilométert utazni, némi tanakodás után hagytam egy üzenetet Bordás Józsi barátomnak, hogy lenne-e kedve velem egy közös horgászatra. Nem is váratott sokáig a válasz magára, már csörgött is a telefonom, és boldogan igent mondott. Már régen voltunk utoljára együtt egy jó kalandban. Augusztusban elmentünk egy baráti pecára, két barátunk társaságában. Remek hangulatban teltek a napok, de sajnos ez hiányérzetemet nem szüntette meg.
Ezt követően beszéltünk meg ismét egy közös randevút a pontyokkal és Józsival. Együtt érkeztünk meg a helyszínre, amely nem volt más, mint a varázslatos Tisza-tó! Itt volt az első nagy szívdobbanásom! A víz kiterjedése és környezete nagy hatással volt rám. Közel 14.000 hektáros terület szigetekkel, nádasokkal ötven-százhektáros töklevél- vagy hínármezőkkel tarkítva. Egyik első gondolatom az volt, hogy itt biztosan élnek nagy pontyok! Azzal is tisztában voltam, hogy egy ekkora kiterjedésű vízen nagyon nehéz lesz megfogni a nagyobb potykákat. De mivel Józsi barátom már járt itt, és csapatunk egy tehetséges tagja, Hadnagy Sanyi évek óta látogatja ezt a gyöngyszemet, volt némi szakmai alapja a helyválasztásnak.
Felállítottam a sátram, fegyverek élesítve! Jött a várakozás. Mivel egy hatalmas vízről van szó, hiába a több évtizedes tapasztalat és a legjobbnak vélt csalik, akár több nap is eltelhet, mire a pontyok felfedezik a nekik szánt csemegéket. Találkoztunk egy-két helyi sporival is, akik egyre csak azt mondták, hogy régen mekkora pontyok lakták a tározót. Mára már csak töredéke van az egykori halállománynak. Igazából ez nem szegte kedvünk, mert minden természetes vízen ezt hallani. Azt nehezen értem meg, hogy mikor jutunk el oda némi kis matekkal, hogy ha egy engedély ára 30-40 ezer forint, miért akarják egyesek többszörösen visszafogni az engedélyük árát? Mikor érünk meg arra, hogy elfogadjuk a tényt: a horgászat egy hobbi, nem pedig a megélhetés egyes embereknek. Bowlingozás után sem visszük haza a bábukat vagy a golyót! Vannak, akik csak egyszerűen szórakozni szeretnének és jól érezni magukat, vagy esetleg a családjukkal egy kellemes napot eltölteni annak tudatában, hogy ennek - és a halfogásnak - megvan a lehetősége. Mára a horgászturizmus a nyugati országokban egyre inkább meghatározó. De kizárólag azért, mert felfogták, ha van hal, jönnek, ha nincs hal, nem.
Természetesen nem azt mondom, hogy nem szabad megenni a halakat. Jómagam is eszem és szeretem a pontyot. De ne essünk túlzásokba! Azért vannak, akik pozitívan állnak ügyünkhöz a nagy halak védelmében. Itt említeném meg az Abádszalóki alpolgármestert, Kovrig Zoltánt. Beszélgetéseink során teljesen megértette, mit szeretnénk, mit miért kell megtenni, hogy az unokáink büszkék lehessenek arra, mit tettek jó szándékú, jövőbe látó nagyszüleik: megóvták azt a csodálatos élővilágot, ami a helybéli vállalkozásoknak, lakosoknak és a jövő nemzedékének is hasznukra lesz!
Úgy gondolom, szigorú szabályokkal és azok betartásával lehet kilépni a múltból és átlépni a jövőbe! Vigyázzunk a nagy pontyokra, mert azoknak több tíz évre is szükségük lehet, mire megnőnek és elérik a maximális súlyukat. Azt már meg sem említem, hogy a jövő pontygenerációja is tőlük függ. Sajnos viszont, meg kell említenem a magántavak agyament, pusztító hadjáratát. Gombamód szaporodnak az eleinte üres, de pár hónap alatt feltöltött állománnyal rendelkező vizek. E tavakat teljesen elítélem, és soha nem tenném be a lábam egy olyan vízterületre, ahol összelopott halak vannak! Sajnos a könnyű siker kecsegteti az embereket! Ők generálják a keresletet a nagy halakra, ami miatt a vonatkozó jogszabályokat is megszegve természetes közegéből szakítanak ki egy-egy nagy példányt! A magántavi sikerek számomra teljesen értéktelenek. Olyan, mint a sportban a szteroid! A nagyhal-fogáshoz egy természetes vízen idő kell, sajnos ebből mindenkinek kevesebb van, mint szeretné. De bocsásson meg a világ, mi lenne, ha minden sportoló a második edzésén már világrekordot teljesítene? Áldozatot, sok-sok lemondást kíván az elismert siker.
Visszakanyarodva a horgászatunkhoz, egy nap kapástalanság után elkezdtek életre kelni a jelzők. Öt-hat kilós pontyok jöttek, majd pár kisebb mindkettőnknek. A hét negyedik napján sikerült megfognom a számomra legnagyobb pontyot a túrán. Súlya 12,5 kg volt. Boldog voltam, mert láttam, hogy jön nagyobb hal is a kisebbek között. Napi 1-3 kapás szinte nekem már túl sok. Szeretem a feszült várakozást, mikor napok után megszólal a szívdobbantó hang. Nem vagyok kicsit sem bosszús, ha egy egész hétig sincs kapás. Volt már sokkal több is ennél. Kollégám sem tétlenkedett, vele kegyesebb volt a sors, fogott több 10 kilogramm feletti pontyot is, közöttük egy 16 kilós gyönyörű példányt. Sikeresnek könyveltük el a hetet, mert sok szép, egészséges és ép szájú halat fogtunk.
A következő támadást két hét múlva terveztük. Új helyválasztás, de a forgatókönyv a megszokott. Tábor, radar, botok, várakozás. Most a negyedik napig kellett várni az első kapásra. Talán kicsit nagyobb pontyokat fogtunk, mint előző alkalommal. Az elmúlt horgászat tapasztalati alapján némileg változtattunk a stratégiánkon.
Több szép megfogott hal után jött, amire még álmomban sem gondoltam volna. Üldögéltünk a táborban és vártuk, hogy alábukjon a nap, amikor a jelzőm egy csippanással adta tudtunkra, hogy „valaki” érdeklődik az egyik csalim iránt. A figyelmeztető hangot egyre több és egyre gyorsulóbb szignál követte. Futás, bot a kezemben, de a zsinór csak szalad tovább. Nem szoktam laza fékkel horgászni, ezért csodálkoztam is, hogy még a csónakba lépés után is pattog az orsóm féke. A bójám előtt vagy 30 méterrel leakadt a zsinór. Próbáltam kiszabadítani egy tuskónak vélt helyről, ami a tározóban bizony szép számmal fellelhető. De a hal tudtomra adta, hogy bizony ő nem vár rám és elindul, hogy szabaduljon terhétől. Szerencsémre nem tuskóban akadtam el. Ahogy a hal húzott tovább, éreztem, hogy valami lassan elindul a mederből a felszín felé. Egy másfél méteres ág volt a tettes, ami tele volt vándorkagylóval. Mikor megláttam, féltem, hogy elvágja a zsinórom, esetleg a későbbi kapásoknál, így beemeltem a csónakba és indultam tovább ellenfelem után. A zsinórom ismét merőlegesen meredt a mélybe, újabb akadóra gondoltam, ám egyszer csak lassan elindult az akadó és húzni kezdte a csónakot. Egy rántás vagy kirohanás nélkül elindult a „gőzmozdony”! Jó néhány feszült perc után láttam meg, hogy az ellenfelem fárad. Biztos jeleit adta, hogy lassan megpillanthatjuk egymást. Hatalmas buborékokat eresztett az úszóhólyagjából, majd egy-két burvány jelent meg a vízfelszínen. Egyszer csak felbukkant egy hatalmas farokúszó. Viselkedéséből tudtam, hogy nagy hal lesz, hiszen már nagyon sok nagyméretű pontyot fogtam. Még néhány kör és a nagy test elterült előttem a felszínen. Nyugodt próbáltam maradni és higgadtan megszákolni. A sokk akkor ért, mikor próbáltam kiakasztani a horgot a szájából. Még soha sem láttam ilyen hatalmas kagylófaló ajkakat. Ha saccolnom kellett volna, úgy 25 kg körülire tippeltem volna. De ne saccolgassunk, mert a társam és Siba Zsolti már a parton feszült figyelemmel vártak. A Reuben Heaton kereken 28 kg-nál állapodott meg. Örömöm leírhatatlan volt, szinte egy tündérmese. Most is úgy érzem, a Jó Atya az égben túl korán ajándékozott meg ezzel a kinccsel. Nem érdemeltem volna még ezt meg a Tisza-tótól. Ki tudja, lehet, soha többet nem fogok itt ekkora pontyot. De lételemem a kihívás, és biztos vagyok benne, hogy visszatérek! És ha az égiek is úgy akarják…
Csalinak 24 mm Live Systemet használtam egy 18 mm-es, hozzá illő pop-uppal. A végszerelék szinte mindenben a tőlem már megszokott volt: Vigilante 25 lb-s előkezsinór és Continental Mugga 2-es méretben. Józsi barátom is több szép, 10 kg feletti pontyot fogott. Hihetetlen, de ezen a túrán is pont 16 kg-os hal volt a legnagyobbja. Egy ekkora vízből ez is nagyon jó eredménynek számit. Szívből kívánom neki, hogy élje át azt az érzést, amikor megszákol, majd a kezében tarthat egy ekkora kincset, amiért éveket és még mi mindent fel nem áldoztunk!
Pataki Gergely és Folytyik Zoltán (Pontycentrum)
