Ismét augusztus vége, ismét mehetnékem van, hát hova máshova, mint a végletekig fanatizált Gyékényesre?! Imádom ezt a vizet, a környezetét, kedvelem az ott megismert barátokat és türelmesen várom a partján a tóban lakó szörnyetegeket, de ők nem akarnak találkozni velem! Ez a kis szösszenet nem szólhat nagy halakról, nem terveztem reklámcikknek, de mégis lesz benne ez is, az is, jó hangulattal ötvözve! Lássuk csak az egy hét „műsorát”!
Már a télen elterveztük, hogy az idén nem nyaralóból legeltetjük a gyékényesi amurokat a magjainkkal, nem a kiépített stégről áztatjuk a golyóinkat, megyünk nomádiába! Mint őseink, pár ló, kis szárított husi, a jurta és a fegyvereink. A lovaink ugyan nem szénát legelnek már, hanem benzint vedelnek, a husit már nem nyereg alatt tároljuk, hanem hűtőben. A jurtánk ezermilliméteres vízoszlop nyomásának ellenáll, fegyvernek pedig nem íjat használtuk, hanem a rod podjainkon heverő lakkozott szénszálas lándzsákat, melyre nem bélből szőttünk húrokat, hanem ezt a kényes feladatot rábíztuk a mérnökökre, akik szőttek nekünk damilt polimerszálakból. Lándzsaként használt horgaink hegyét sem kézzel kovácsoltuk, hanem lézerrel fenettük meg a felkelő nap országában a szamurájok utódaival.
Hétfőn reggel nagy viszontagságok árán, félig rokkantan, becsípődött gerinccel - amit otthon sikerült összeszednem a bepakolásnál, miután kétszer is kiborult a már bepakolt hatalmas mennyiségű cuccunk, nem volt egyszerű - indultunk. neki a 325 kilométernyi útnak. Sebaj, a fájdalmat feledteti a remény! Persze, ez csak mese, mert két napig úgy járkáltam, mint akire rászakadt kétemeletnyi épület, törpejárásban, jajveszékelve, majd beszékelve… de legalább itt vagyunk! A tó nem változott tavaly óta, a lakatlan része talán még szebbnek is tűnt, a csend még csendesebb, a nyugalom még nyugodtabb itt. Nőm példás odaadással verte a sátrat, míg én a székemből vezényeltem. Berendezkedett, az ágyakat, asztalokat elhelyezte, az italokat előkészítette, hátha attól múlik a fájdalmam! Addig én nagy kínok közepette felállítottam a bottartót, felszereltem az elektronikát, a botokat összeillesztettem, megsimogattam és nagy bizalmat öntöttem beléjük! Nem váltották be ugyan tejesen a hozzájuk főződő reményeimet, de ezt még hagyjuk, nehogy már panaszkodással kezdjem a sztorit!
Egy kényes dolog volt még hátra, amit nem hagyhatok szó nélkül, lévén, hogy az emberi szükségleteknek fontos része. Igen, a „kertben” ki kellett alakítani egy sarkot, ahova a „maradékokat” hordtuk. Ezzel a derékkal ástam közel egyméteres gödröt a sóderos talajban gyalogsági ásóval, a pontymatracon hasalva! De megérte…
Esteledett már, amikor Mogyorósi István, a helyi horgász egyesület egyik vezetője, nem mellékesen jó barátom, segítségével leradaroztam, kibójáztam az előttem elterülő mintegy 50 hektárnyi szabad vízfelületet. 4 bóját tettünk le az átlagosan 8-10 méteres vízben. Találtam egy 5,70-es púpot a közelemben, kb. 100 méterre, egy 6,30-as hirtelen törő púpot mintegy 250 méterre, egy 5,90-es törést tőlem balra, kb. 80 méterre és letettem egy bóját a nádas elé kb. 3 méterrel, ahol 3,40-es víz volt.
Ha már a szakmázásba belekezdtem, akkor leírom nagy vonalakban a felszerelésemet, az etetést és a csalikat is. Nem azért, mert valakinek reklámozni akarok, nem áll szándékomban rávenni senkit, hogy ezt vegye, csak úgy, hogy én hogyan csinálom és mivel!
A felszerelésemről pár szót: 2 db 3,5 librás Mosella Protectiv Carp, 2 db 2,75 librás Spro Proton Carp bojlis bottal, 2 db Shimano Bib Baitrunner LC, 1 db Nevis Legend, 1 db Quantum Zebco orsóval, rajtuk Berkley és Fox monofillal, Sufix Gyro fonott dobóelőtéttel, Pelzer leadcore zsinórral. Szintén Sufix előkével és általában Fox horoggal horgászom, emellett Ehmanns rod poddal, Fox MMx és Carp academy jelzőkkel, Fox swingerekkel szerelkeztem fel.
Pár szót a csalikról, etetőanyagokról is: már hetekkel ezelőtt beáztattam egy 55 literes, jól záródó (ez nagyon fontos tulajdonsága!) hordóban kb. 20 kiló kukoricát, 5 kiló búzát, 5 kiló szárított zöldborsót, pár tasak kölest, csicseriborsót. Ez nagyon nyomjelzőssé vált, így az odajuttatása sem volt problémamentes, de hittem benne, és ez a lényeg. Mellé vittem még közel 10 kilónyi tigrismogyorót, amit ott áztattam be mintegy 24 órára és főztem meg kb. 1 óra alatt. Természetesen nem egyszerre, hanem kisebb porciókban, hogy mindig friss legyen a terítéken.
Ezt a magos megoldást terveztem a nád elé tett bójához, remélve az amurt és egyéb csodákat. A többi bóját mind bojlival szerettem volna használatba venni. A jobb oldali egyest szisztematikusan egy gyártó, nevezetesen a Rod Hutchinson 4 + 1 ízével (Secret Agent, Megaspice, Strawberry-Scopex, Squid-Octopus és Monster Crab + Shellfish Pop-up) kombinálva szórtam, csaliztam, kevés maggal vegyítve. A középső, legtávolabbi bóját többnyire saját készítésű golyókkal (gyümölcsös-fűszeres, mentolos-mézes, csokis-májas - mindhárom Big Carp alapon, Big Carp és Pelzer folyékony összetevők segítségével és némi saját okosságból megalkotva). A bal oldali, legközelebbi bójára kétféle bojlival „gyakoroltam”, ide egy Concept for you Stimulatorral és egy rendkívül erősen hallisztes SZAT pelletporból készített bojlival húzgáltam be. Végül is a legtávolabbi bójámon volt a legszebb jelentkező, de szakadás lett belőle. A legtöbb halat (valójában minden értékelhetőt) a nád melletti magos etetés + tigrismogyorós csalizás adta. Szóljatok már rám, hogy ne csináljam ezt, nem nekem való… csak szerettem volna egy kicsit bizonyítani, hogy értek ám hozzá, ha néha nem is úgy viselkedem! Remélem, nem cincáltok szét, amiért egyszer le mertem írni minden kötelezettség nélkül pár márkanevet, amit mindenki más is használ(hat)!
Na, jó, inkább iderakok két természetközeli képet:
Azzal, gondolom, nem árulok el nagy titkot, hogy amíg ott voltunk, többen fogtak nagy halat, az előttem ezen a helyen lévő pecás is 10-nél több nagy halat ejtett el. A szomszédjaim is fogtak pár szép halat, arról nem is beszélve, hogy ráhúztak az én bójámra, az én horgomtól kb. 1 méterre helyezték el az övékét, amire kisvártatva egy szebb haluk jött, amivel szépen összegubancolták a cuccaimat, felborították a (dőlő)bójáimat és szemtelenül újra odahúzva ismét halat fogtak. De reménykedtem (megtudva, hogy szerdán reggel mennek el), hogy utánuk már a nyugalom és a halfogás „szigete” lesz a mi kis helyünk. Elfelejtettem, hogy a helyükbe egy hangos halfogó társaság jelentkezett be, Misóék személyében. Na, tessék, derűre bor-ú, méghozzá rosé bor-ú, vagy ahogy a szegedi különítmény mondja, a rozinyi. Mondjuk, inkább egy ismerőst tolok le, mint több ismeretlent…
Még itthon, a tervezgetésnél eldöntöttük, hogy szinte csak száraz, nem romlandó kajákat viszünk, sütni, főzni abból fogunk, amit fogunk. Persze, csak mosolyogjatok nyugodtan, ilyen optimisták vagyunk mi, még a betlis horgászat után is! Már kedden este látszott, hogy ezt nagyon elterveztük! Az első másfél napon összeszedett (csajom pickerrel, nagy szenvedés árán) pár darab, féltenyérnyinél nem nagyobb vörösszárnyú keszegből és dévérből még csalizni sem volt kedvem, nem hogy megenni szerencsétleneket. Azért, hogy éhesebb legyek, mint előtte, nem ölöm meg őket! Szerencsére volt nálunk pár pácolt csirkecomb, aranytartaléknak, amit gyorsan meg is sütöttünk, sőt, meg is ettünk maradéktalanul! A másnapi, újabb éhezős állapotból ismét a csaj által elrejtett grillkolbászok és a hozzájuk kisütött krumplik, hagymák mentettek ki! Lassan kellene már valamit fognunk, máskülönben éhen halunk!
Szerdán este bejelentkeztek Misóék először Bajáról, ami már kicsit furcsa volt számomra, de aztán valahonnan Barcs környékéről, ami egyenesen nonszensz volt a Gyékényesre vezető utak közül. Ennyi erővel lehetnétek akár Mátészalkán is, nektek az is útba esik! Mivel nagyon távolinak találtam az érkezésüket, lefeküdtünk aludni, meghagyva, hogy hívjanak, ha közelednek, én pedig kimegyek a bánya bejáratához és beengedem őket a sorompón. Éjfél előtt pár perccel aztán éles csörgés ébresztett. Pesszimista lévén rögtön sejtettem, nem kapásom van, hanem Misóék találták meg az idevezető utat. Kábán kikocsikáztam a sorompóhoz, felemeltem azt és vártam. Egy kóbor gyalogos köszönt rám, majd beült az autójába és elindult. Pár méter megtétele után nagyot fékezett és visszatolatott, szinte a lábamra állt. Kiszállt és szélesre nyújtott szájjal a fejlámpámra köszönt. Majd olyat mondott, amit azóta alig hiszek el! „Maga az a Jeszy, aki a Haldorádóban szokott fórumozni? Mert a rendszámából arra következtetek!” Atyavilág! A népszerűség… hát már ezért megérte ennyit írogatnom a hülyeségeimet, vannak rajongóim! Na de várjunk csak! Vannak ott olyanok is, akiknek néha keményebben is „beköszönök”, sőt… Óvatosan végigmértem a fiút és láttam, hogy ha haragszik is valamiért, nem mer (remélem) egy sallert leakasztani, így bevállaltam magam: „Igen, én vagyok az!” Innentől részemről álmos, részéről lelkes beszélgetésbe próbáltunk elegyedni, miközben tartottam a sorompót. Közben megérkeztek a vendégeim és mivel régen láttuk egymást, hamar (a sorompó alatt megállva, amit még mindig tartottam) előkerült jó kis hideg hazai kerítésszaggató ital és egy pár habos serital is. A szabad kezemből megittam a velkámdrinket, közben üdvözöltem Misóékat és szóval tartottam az újdonsült „rajongómat”! Képzelhetitek, azzal a derékkal?! Ekkor telt be a pohár, mindenki menjen a… dolgára! Az új ismerőstől elköszöntünk, az országjáró bandát pedig bevezettem a sűrűbe.
Mondanom sem kell, hogy hajnalig tartott a berendezkedésük, én már a nézésben is elfáradtam, na meg az a pár velkám ital is közrejátszott, hogy lefeküdtem és hamar el is aludtam. Előbb azonban felhívtam Misó és Zsolti figyelmét, hogy másnaptól csak azt eszik, amit fognak, ha nem hoztak! Megnyugtattak, hogy hoztak! Ettől én is megnyugodtam, bár nem mondták, hogy jut-e nekünk is! De azért bíztam bennük… hiszen ismernek!
Reggeltől aztán belevetettük magunkat a nagy halfogó projektünkbe kisebb, de inkább semmilyen sikerrel. Zsolti fogott pár 2-3 kilós pontyot, akiknek sajnálattal közöltük, hogy valamelyikük hamarosan pár éhes szájban fogja végezni az életét. A főzés, sütögetés előtt Zsoltival bementünk a településre friss kenyérért. A kenyérbolttal szemben volt egy kocsma, innen kitalálható, hogy oda is benéztünk. Ott történt egy vicces sztori, ami akkor és ott komikus volt, remélem, még nem kopott sokat, ezért elmesélem nektek is.
A pultos hölgy érdeklődésünkre felsorolta a repertoárt az alábbiak szerint:
- Van röviditalunk, sörünk, borunk!
Mire én:
- Milyen rövidek vannak?
- Van viszki, vodka, pólinka.
- Pólinka??
- Most azért mondja így, mert én is így mondtam?
- Gondoltam, így jobban érti. És milyen pólinka van?
- Hózi.
- Hózi? Milyen?
- Ógyas.
Ekkor Zsoltit már támogatni kellett.
- Akkor kérünk 2 kis pohór hózi, ógyas pólinkót!
Ekkor lépett elő egy összevarrt szemöldökű, lila-zöld monoklis, kitetovált vállú, nagydarab kidobó és morcosan ránk sandított. (Látszott rajta, hogy ő nem Haldorádó olvasó, fórumozó.) Meglepettségemben próbáltam frappánsan lereagálni a dolgot:
- Na, ezeket a sebeket se a keresztény gyülekezeti felolvasáson szerezted, ugye? Zsolti! Adj bátran és bőven borravalót a kedves hölgynek!
Így elengedtek sértetlenül…
Ezt a napot erősen meg is határozta ez a sztori, innentől mindig pólinkát ittunk, de legalábbis emlegettük. Halat sajnos nem fogtunk annak ellenére, hogy a szomszédjainktól szép koiról és hasonlóan szép tükrösről jöttek a hírek. Mindegy, majd holnap! Ebben a reményben, de már jóllakottan feküdtünk le.
Pénteken nagy napra ébredtünk! Úgy értem, nagy napsütésre. Természetesen nagy jelentőségűre is, mert szokásunkhoz hűen, ha már ott vagyunk többen is, akkor tartottunk egy horgásztalálkozót. Misó főzött egy nagyon finom pörköltet és azzal vártuk a horgászbarátainkat a www.gyekenyesihorgaszat.hu fórumáról. A vacsora és a terefere közben engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutatót tarthattam amurfogásából az egybegyűlteknek. Igaz, csak egy „öcsiamur” volt, de más még ekkorát sem fogott! Akkor… ott. A hangulatot mindenesetre nem hogy rontotta volna, hanem egyenesen felvillanyozott mindenkit. Egészen éjfélig tartottak ki a bátrabbak!
Szombaton hidegfrontot vártunk, ami meg is érkezett, ettől nagyobb haljárást reméltünk. Volt eső, meg szél, jócskán felkorbácsolták a tó vizét. Bíztunk benne, hogy ez megmozgatja a halakat, és hogy azok nagyobb érdeklődést mutatnak a napok óta szórogatott finomságainkra. Estére meg is történt. A nádszéli etetésemen két amur jelentkezett, a bojlis etetésen pedig egy szebbecske ponty jött Zsoltinak. A találkozóra érkezett barátoknál is megindult a hal, egy 6 kilós ponty, egy 3 kilós ponty, egy 4 kilós amurról jöttek a hírek.
De a hajnal is hamarosan megérkezett és vele együtt az utolsó reggel, a pakolás és hazaindulás ideje. Sosem szerettem az elpakolást, fogjak akármekkora, akármennyi halat, a hazaindulás mindig a szabadság végét jelenti. De nem volt mit tenni, pakolni kellett, majd hazaindulni.
Summázva a hetet, ismét nagyon szép napokat sikerült eltölteni egy gyönyörű helyen, egy hatalmas vízen, amit teljes szívemből megszerettünk az évek során. Már az odaérkezésünkkor nem volt vitás, hogy jövőre megint megyünk, ha engedik a lehetőségeink, sőt, már a helyszínt is kinéztük egy csónakos kiránduláson. Ráadásul már a kifogott kapitális halakat és a helyet is láttuk, ahol meg fogjuk szákolni, ezen kicsit civódtunk is Misóval, Zsoltival, de majd jövőre eldöntjük, ki hova rakhatja a podját!
Végezetül mit írhatnék, talán a szokásos köszöngetéssel zárnám az irományomat, mint az „Oszkárgálán”… köszönöm a horgászbarátaimnak, köszönöm a helyieknek, Mogyorósi Istvánnak, Horváth Tóninak, köszönöm a halaknak (szeretnék velük jövőre is „összefutni”) és a hatalmas, csodaszép tónak ezt a hetet!
Visszatérünk…
Írta: Jeszy
A szereplők fotói
