Bojlis pontyhorgászat, behordás nélkül. Sokak számára ez az alternatíva gyakorlatilag elképzelhetetlen, pedig a módszer őshazájában, Angliában is csak bedobással lehet a végszereléket a kiszemelt horgászhelyre bejuttatni. Hazánkban is számos olyan vízterülettel találkozhatunk, ahol a szabályzat nem teszi lehetővé a végszerelék csónakkal (vagy etetőhajóval) történő célba juttatását, ám egy kis technikai trükközéssel akár a dobálós módszerrel is sikeresek lehetünk ezeken a helyeken. Ebben a cikkemben azoknak a horgászoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik szeretnék ezt az „angolos” technikát minden eddiginél sikeresebbé fejleszteni…
Nincs könnyű dolga manapság a bojlis pontyhorgász társadalomnak… A finomszerelékes technikák, a hagyományos fenekezés és a pergetés hívei közül még mindig sokaknak ellenszenves a módszer, ráadásul ezt erősíti, hogy megjelent egy - az etikai alapszabályokat betartó sporttársak szemében rabsicnak minősülő - „megélhetési” réteg is a nagy halakra vadászók között. Utóbbi „horgászok” tevékenységeinek hatására ma már mindazon sporttársakra is óriási nyomás nehézkedik, akik valójában tisztességes pontyhorgászként tevékenykednek a vizek partjain, hiszen sajnos a negatív véleményekkel rendelkezők közül sokan hajlamosak az általánosításra. De megértem ezeknek az embereknek a véleményét is, hiszen magam is egyre gyakrabban értesülök kiábrándító tényekről, és egyre több „híres” (?!) horgászról hallok olyan információkat, hogy képesek voltak egy vacak ajánlatért eladni a saját becsületüket, mindezt úgy, hogy még egy tekintélyt parancsoló méretű, tiszteletet érdemlő élőlény életét is megkeserítsék! Nos, ez az a cselekedet, ami egy jóérzésű horgász szemében, finoman szólva is gusztustalan! De szerencsére sokan vannak az etikai normákat betartó horgásztársak csoportjában is, és az most számomra teljesen mindegy, hogy ezek az emberek beletartoznak-e a baráti körömbe, esetleg csak hallomásból ismerem-e őket, vagy még csak nem is hallottam soha a nevüket, mindenképp dicséret illeti őket, hogy mind a mai napig képesek jó példát mutatni a horgásztársadalom különböző rétegei számára az ország bármely pontján!
Miután a bevezető szövegemmel picit sikerült elkanyarodnom az eredeti témától, célszerűnek tartom megemlíteni, hogy mi az egyik lényeges mozzanat, ami miatt sokan mégis „céltáblává” válnak, bármennyire is szeretnék tisztességesen űzni ezt a módszert. Ez a mozzanat bizony nem más, mint a behordás.
Számos állásponttal találkoztam már az elmúlt évek során a behordást kritizálóktól, kezdve a „csónakos halászattól”, a „nem is tartom horgászatnak” gondolaton keresztül a különböző horgásztudást degradáló jelzőkig, holott (leggyakrabban) csupán arról szól a történet, hogy a partról elérhetetlen, jó (haltartó) helyeket szeretné az ember úgy meghorgászni, hogy ne kelljen a csónakban gubbasztva várni, hogy valami történjen. Persze sokan a pontosság és a precízség mellett is érvelnek, de ezen alkalommal éppen azért ragadtam billentyűzetet, hogy a Tisztelt Érdeklődőknek segítséget nyújthassak abban, miként lehet behordás nélkül is maximális hatékonysággal meghorgászni egy kiszemelt horgászhelyet. Mióta az eszemet tudom, a „dobálós” alternatíva mellett „nőttem fel”, ahol tehettem, mindig is ezt alkalmaztam, így talán nem is csoda, hogy ezt a technikát igyekszem egyfolytában a legmagasabb szintre emelni, fejleszteni. Írásomban ismét a több fejezetes szisztémával szeretném ismertetni, hogy miként vágok bele a parti, dobálós bojlis pontyhorgászatba egy számomra teljesen új és ismeretlen vízterületen…
A helyszín és a körülmények…
Beszámolóm helyszíne egy olyan Veszprém megyei víztározó, amelyről már sok szépet és jót olvastam a korábbiakban a Világhálón. Sokat kutakodok az olyan jellegű vizek után, amelyek lakóinak többségét gyönyörű, feketés, igazi vadvízi halakat sejtető színárnyalat jellemzi, emellett maga a halállomány is erős, ergo nincsen az adott vízterület haltolvajok által lerabolva. Valljuk be őszintén, sajnos hazánkban már nem sok ilyen példával találkozhatunk. A Lőrintei-víztározó viszont ilyen szempontból kivételes helyszínnek bizonyult számomra, természetesen pozitív értelembe véve.
Összegzem röviden, mit érdemes tudni erről a vízről.
A tározó teljes területe 26 hektár, halfaunája meglehetősen változatos, a vízminőség kiváló és a halak számára elérhető természetes táplálékforrás (pl. vándorkagyló, kisrákok) mennyisége is jelentős. Ez már sokak számára bizonyára sejteti azt a tényt, hogy kapitális egyedek is jó eséllyel foghatók itt egy-egy halfajból.
Mivel a helyi szabályzattal nem szeretném most szaporítani tovább a szót (ezt bárki megtekintheti a tó weboldalán), csak azt az egy pontot emelném ki belőle, amely e horgászatnak alapvetően meghatározta a teljes stratégiáját. Ez nem más, mint a végszerelék csónakkal történő behordásának tilalma. Külön kiemelném, hogy emellett az etetőhajóval történő behúzás bárki számára engedélyezett. Kicsit furfangos szabályok, de nekünk - etetőhajó híján - ehhez kellett alkalmazkodni. Ugyanakkor a bérelt csónakot bójázásra, etetésre, fárasztásra minden további nélkül lehet használni, s e lehetőségek azért sokat javíthatnak a „dobálós” technika híveinek az esélyein.
(A túrán részt vett három horgászbarátom is, az általuk elcsípett szép halakról és a fogások körülményeiről az ötödik felvonásban részletes információt kaphatnak a Tisztelt Érdeklődők.)
Négyünk részére a helyválasztásnál egyértelműen csak a tározó gáti szakasza jöhetett számításba, így ide intéztük a foglalást. A kis átlagmélységű vizekhez szokott horgászokat itt nagy meglepetés érheti, hiszen itt csaknem mindenütt 6 métert meghaladó vízmélységgel találkozhatunk. A part felé közeledve a törés sem hétköznapi, hiszen a vízparttól számított 8-10 méteres távolságban kezd csak el sekélyedni a víz (markerozás által kapott információ), ennél beljebb - mint említettem - a mélység stabilan meghaladja a hat métert. Mindezek tetejében a mélyebb részekhez még egy olyan vastag és büdös iszapréteg társul, amely nyáron a legtöbb bojlitípusnak alaposan feladhatja a leckét! De erre rövidesen visszatérek részletesebben.
Az alkalmazott technikák…
Mivel esetemben kizárólag a végszerelék partról történő bevetése jöhetett szóba, egy nagyon jól kitervelt stratégiára volt szükségem ahhoz, hogy a „cájgokat” hosszabb időre is bent merjem hagyni, hiszen, mint tudjuk, egy gubanc miatt akár jelentős időt is veszíthetünk. Márpedig ezt a „luxust” napjainkban - véleményem szerint - senki nem engedheti meg magának! Bizonyára sokan lerendeznék ezt az apróságnak látszó problémát annyival, hogy az első gubanc után fluorocarbon vagy bevonatos előkezsinórra váltanának. Valóban hasznos dolgok ezek, de saját tapasztalatom szerint igazán csak két esetben:
- ha iszapmentes területen vagy majdnem teljesen sima, „akadálymentes” aljzatú terepen vetjük be őket;
- ha a végszerelékünkön az ólom oldalkapcsos vagy helikopteres kialakításban helyezkedik el.
Mivel a dobálós horgászatokon én mindig is inkább in-line párti voltam, nekem mindkét verzió kiesett a lőrintei túrán, így más megoldásra volt szükségem.
Szerettem volna kitartani a fonott előkezsinórok mellett, hiszen e típusok között szerepelnek a legnagyobb kedvenceim, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ezek „önmagukban” is veszélyesek lehetnek a gubancolódás szempontjából, főleg ilyen vízmélység mellett. Ennek kiküszöbölésére egy általam kitalált, jó pár éve működőképesnek bizonyuló, költséghatékony megoldást szeretnék most bemutatni a Tisztelt Érdeklődőknek, amely(ek)et egyszerűen PVA csomag(ok)nak hívok.
Fonott előkezsinór használata mellett a legtöbb vízterületen már önmagában ez is bőven elég lenne a gubancolódás kivédésére, de Lőrinte esetében nem szabad figyelmen kívül hagynunk a vízmélységet sem. Sajnos, mivel nem látunk a víz alá, nehéz látatlanban megítélni a folyamatok pontos működését, de gondolnunk kell arra is, hogy mi lehet abban az esetben, ha a PVA véletlenül előbb feloldódna, mint hogy a szerelék medret érne, hiszen ekkor az előkének újból lehetősége nyílhat a gubancolódásra.
Az a segédeszköz, amellyel én ebben a helyzetben teljesen bebiztosítottam magam, minden orsón megtalálható. Ez nem más, mint a zsinórklipsz. Ezzel együtt úgy alakult ki a végleges koncepció, hogy végeztem egy próbadobást az etetésem vonalába, filccel megjelöltem a főzsinórt a megfelelő helyen, majd beakasztottam a klipszbe a dobás erejéig. Ennek azért tulajdonítok nagy jelentőséget, mert e két gubancgátló eszköz (PVA, zsinórklipsz) gyakorlatilag kölcsönösen együttműködve tartja kordában az előkénk azon kritikus pontjait, amelyek hajlamosak a gubancolódásra. A bedobást követő pillanatokban az előkezsinór mindig „hátrahúzódik” az előtétzsinór / leadcore vonalába, és ha úgy ér vizet a szerelék, hogy az előke ezek valamelyike alatt helyezkedik el, bizony könnyen felakadhat bármelyikre. Ezt a jelenséget hivatott kivédeni a PVA csomag. A klipsz pedig azért hasznos, mert a becsapódás előtti pillanatban megállítja a végszereléket, s ekkor „előrebillen” az előkénk az ólom mögül. Ezt követően, ha végig „kísérjük” a szereléket, amíg az teljesen le nem ér a fenékre, gyakorlatilag egy olyan tökéletes helyzetet teremthetünk, mintha egy precíz behúzást hajtottunk volna végre. Ezzel a technikával két legyet is üthetünk egy csapásra, hiszen így a horgászat nem csak pontossá válik, hanem a gubancolódás kiküszöbölése miatt eredményessé is!
A másik bevetési stílus, amelyet előszeretettel szoktam alkalmazni az olyan jellegű vizeken, ahol tilos a behordás, az a végszerelék partról történő leengedése. Ahhoz azonban, hogy ezt a technikát sikeresen tudjuk alkalmazni, több szempontot is érdemes figyelembe venni:
- a kiszemelt helyen legyen egy minimális, a halak számára már kedvező vízmélység - ez véleményem szerint ideális esetben minimum fél méter;
- fontos, hogy olyan helyet szemeljünk ki, amely könnyen megközelíthető, és ahol nem fogunk zavarni azzal senkit, ha oda kezdünk el horgászni;
- olyan helyet keressünk erre a célra, amelyet észrevételeink szerint biztosan látogatnak a halak.
A módszer előnyei:
- precízen és pontosan végrehajtható, akár egy behordás;
- koncentrált etetést tudunk teremteni a végszerelék körül;
- és végül, de nem utolsósorban CSENDES!
Hátrányai:
- nem alkalmazható minden vízterületen sikeresen;
- helyigényes (vélhetően senki nem az „állványa alá” szeretne horgászni);
- eddigi tapasztalataim alapján ritkán van esélyünk így célzottan kapitális halakat fogni.
Lőrintén az általam alkalmazott megoldás a megszokottnál kicsit extrémebbre sikeredett, hiszen a szerelék-leengedéses módszerrel meghorgászható legígéretesebb helynek a zsilip melletti rész látszott. De ide nem (volt) elég csupán leengedni a szereléket, innen még vissza is kell(ett) vinni a felszerelést az állványra. Az írásomhoz kapcsolódó videóban részletesen bemutatom, miként oldottam meg ezt a problémát.
Az alkalmazott etetési és csalizási praktikák…
Az etetéssel kapcsolatos információink alapján szerencsére gyorsan megtudtuk, hogy ezen a vízen általában az a nyerő, ha minél többet etet az ember. Ennek értelmében a horgászat megkezdése előtt azt a stratégiát terveltük ki, hogy két bóját fogunk letenni négyünk részére, ebből értelemszerűen mindegyik bójára ketten horgászunk, és azok két oldalát etetjük. E módszer előnye, hogy könnyebben tudunk kialakítani egy-egy központi etetést, ráadásul úgy, hogy a nagy mennyiség mellett költséghatékony megoldásról is beszélhetünk (ha két ember etet egy bóját, kevesebb „muníció” is elegendő fejenként).
A nehézségek a megfelelő csali kiválasztásánál erősödtek fel leginkább. Egy új víz esetében az ember számára mindig rejtély, hogy vajon milyen csalétekkel érdemes a lakóinak kedveskedni, illetve milyen körülmények befolyásolhatják a korábbi túráinkon bevált elképzelések (sikeres) alkalmazását. Az első 24 órára a főzött bojlik használata került előtérbe, hiszen az ember a hosszas előkészületek után rendszerint elfárad, ezért én speciel mindig szeretem nyugodt pihenéssel eltölteni az első éjszakát - no persze akkor, ha a halak is így gondolják! Lőrintén ez a tervem sikeresen be is vált, hiszen hipp-hopp, el is repült az éjszaka egyetlen pittyenés nélkül. Frissen és kipihenve elkezdtem agyalni, kerestem a választ a miértekre: Mivel lehet a gond? Mit kellett volna, vagy mit kellene másképp csinálni?! A turpisságra a frissítés során derült fény, hiszen a legintenzívebb bukéval megáldott fokhagymás (főzött) bojlim illatát (ahhoz képest illat volt…) is teljesen elnyomta az iszap gyomorforgatóan büdös szaga. E jelenség hatására világosan le is csengett számomra, hogy itt nem a „kötött” bojlik bizonyulnak a legmegfelelőbb választásnak…
Az itteni horgásztúrát megelőző hónapokban sikerült kifejlesztenem egy teljesen egyedi koncepció szerint megalkotott bojliszériát, amelynek egyes típusait a Crumbly, azaz a mállékony jelzővel láttam el. E golyók legfontosabb ismérve, hogy átmenetet képeznek a főzött és az oldódó bojlik között, hiszen elkészítésüket tekintve teljesen úgy zajlanak le a folyamatok, mint egy klasszikus főzött bojlinál, azonban a vízben kifejtett viselkedésük abszolút az oldódó golyókra jellemző. Viszont amíg az utóbbi csoportnál a víz és a szirup arányának változtatásával tudjuk szabályozni az oldódási időt, addig az általam kifejlesztett mállékony széria esetén egyetlen száraz összetevővel (!) tudom az oldódási időt növelni vagy csökkenteni. Azok a típusok, amelyeket erre a horgásztúrára vittem magammal, körülbelül 5-6 órás oldódási idővel rendelkeztek 20 mm-es méretben.
Emellett természetesen próbálgattam még időnként a „kötöttebb”, klasszikus főzött bojlikat is, s bár ezekkel a golyókkal is sikerült egy-két szépséget elcsípni, közel sem bizonyultak olyan fogósnak, mint a mállékony verziók.
A már jól bevált csalijaimból a Terrible Trick (Monster Crab), a Nessi Fruit (Barack-Rák) és Grainy Garlic (Fokhagyma) típust vittem magammal, illetve ezek mellett természetesen a kísérleti fázisban járó golyók is szerepet kaptak. A felsorolt típusok közül az előbbi kettőt kizárólag mállékony formában használtam ezen a horgászaton, ám a fokhagymás verzióból egy horogállóbb kivitelt is készítettem a túrát megelőző napokban. A tesztelés alatt álló modellek közül a Halibut-Kender és a Halibut-Fokhagyma adott még szebb halakat.
Az eredmények…
Miután észrevettem, hogy a horogállóbb kivitelekkel itt nehezebb lesz eredményt elérni a büdös iszap miatt, tettem egy kísérletet a Terrible Trick mállékony verziójával, hisz kíváncsi voltam, hogy vajon miként reagálnak rá a halak, illetve arra is, hogy mennyire fejti ki ez a bojli a hatását ebben a - reménytelen esetnek látszó - közegben. Annyi trükköt azért még bevetettem, hogy egy 16 mm-es pop-up bojlival kikönnyítve hóember formátumban kínáltam fel a halaknak az ígéretesnek vélt csalikombinációt. Amikor bevetettem a végszereléket, a horgászatra szánt időnkből már csaknem 24 óra telt el kapás nélkül. Arra gondoltam, hogy ha ez a tervem se hozza meg a várt eredményt, akkor igencsak rapszodikus túrának nézhetek elébe. Azonban elképzelésem helyességét a túrakezdéstől számított 26 órás kapástalanság után egy brutális erejű megindulással kezdeményezett „füstölős” kapás igazolta. A bot megemelését követően rögtön tudtam, hogy egy olyan ellenféllel hozott össze a sors, amilyenért megérte idáig utazni, és amiért megérte annyit agyalni. Nem ez volt az első ilyen eset, már számos horgászatomon tapasztaltam, hogy amikor huzamosabb ideig nincsen kapás - hiába kísérletezik az ember bármivel, annak ellenére, hogy láthatóan ott vannak az etetésen a halak -, akkor a csendet megtörő első delikvens sokszor egy kapitális egyed. Visszatérve a fárasztásra, az orsómról rohamos tempóban kezdte el lopni a zsinóromat az ismeretlen ellenfelem, ráadásul enyhén jobbra is tartott. Nem volt mese, csónakba kellett szállni a csata folytatásához! Kb. 20 perces csónakázás után pillanthattam meg először, hogy kivel is állok szemben. Felejthetetlen élmény volt, amikor megláttam a halat abban a tiszta vízben. Egy hatalmas, sötét árnyalatú test aranysárgán csillogó hassal: pontosan az ilyen halakért látogattam el ide! A fárasztás 30. percében sikerült az öreg harcost szákba terelnem. Az újabb meglepetés a mérlegelésnél következett.
Ennél szebb kezdést el sem tudtam volna képzelni! Számítottam mindenre, de erre a legkevésbé. Öröm volt ezt a csodás halat visszaengedni az éltető elemébe.
Szinte semmi kétségem nem volt afelől, hogy megtaláltam a túra tuti csaliját. Csupán az volt a bökkenő, hogy mi másból is lett volna nálam a legkisebb mennyiségben, ha nem abból, ami a halat adta. Három napig bizonyult elegendőnek a rendelkezésre álló mállékony Monster széria, ezért a készlet felmérését követően egy másik működőképes csalit kellett keresni. Ám ezalatt történtek még érdekes események, illetve szép fogások.
Egy érdekességet is szeretnék megemlíteni, amelynek kapcsán kísértetiesen hasonló emlékek elevenedtek fel bennem a 2011-es palotási túrámra visszagondolva. Ugyanis az éjszakák eleinte érthetetlen okokból itt is kapás nélkül teltek el. Pedig volt, amikor az éjszaka első felében direkt a mállékony golyókkal próbálkozott a csapatunk, de azok se vezettek eredményhez. Aztán később fény derült a turpisságra egy helyi egyesületi tag, s egyben a tározót talán legjobban ismerő horgász, Filakovszky Gyula jóvoltából! Elmondása szerint éjszaka rendszerint kijönnek a halak a gátnál egészen partközelbe, és a köveken megtelepedett vándorkagylókat habzsolják. Fila személyében egyébként rendkívül segítőkész embert ismerhettem meg, és külön öröm volt számomra, hogy végre el tudtam beszélgetni valakivel, aki hozzám hasonlóan szintén rendelkezik hiteles és egyben sajnálatos információkkal a magyarországi „megélhetési bojlisok” vérlázító tevékenységeit illetően. Így utólagosan is szeretném megköszönni neki a sok segítséget és remélem, hogy legközelebb már rekorddöntésének körülményeiről tudunk majd beszélgetni a horgásztársadalom gusztustalan szokásai helyett. :-)
Már önmagában azzal a gondolattal is elég nehéz volt megbarátkozni, hogy az orrom elé kellene éjszaka horgászni, de ha mindez nem lenne elég, ráadásul itt a bojli nemcsak az apróhalak, hanem a rákok támadásának is ki volt téve!
A túra vége felé lecsapott a tározóra egy brutális hidegfront, és bár a vele érkező szél iránya nem nekünk kedvezett, valamelyest csökkeni látszott az iszap által produkált rapszodikusság a „kötöttebb” bojlik esetén is. Több típus kipróbálása után ezek közül is egy Halibut-Kender ízesítésű, tesztelés alatt álló kivitel bizonyult a leghatékonyabbnak.
Az utolsó éjszakára próba-szerencse alapon kipróbáltuk, hogy mi fog történni, ha az apróhalak és rákok hada által meglepett partközeli zónában lebegő bojlikra váltunk a süllyedő kivitelek helyett. Az ötlet bevált, két szép hallal sikerült búcsúznunk a tározótól a finisben.
Összegezve a horgásztúrát:
Egy rendkívül tanulságos, ugyanakkor emlékezetes horgászatot sikerült Lőrintén lebonyolítanunk. Biztos vagyok benne, hogy egy etetőhajó használatával kétszer annyi halat is lehetett volna fogni, mint amennyit egyébként sikerült, de számomra így sem volt semmi ok a panaszra. Sőt! Véleményem szerint az ilyen horgászatokon szerezheti a legtöbb tapasztalatot az ember, amikor vagy kényszerből, vagy saját akaratából a nehezebb utat választja…
Bízom benne, hogy ezúttal is sikerült sokak számára tanulságos s egyben informatív irományt készíteni. A horgásztúrán készült felvételeket, illetve a cikkemben leírt praktikákat az alábbi videóban is megtekinthetitek.
Eredményes horgászatokat és sok nagytestű halat kívánok mindenkinek!
Írta: Jávorka Dániel (Abiotic Carp Baits Team)
Fotók: Nagy Ákos, Tranker Balázs, Ö. Kovács Krisztián, Dani
A videót készítette: Ákos, Balázs, Krisz, Dani
A videót összeollózta: Dani
