Koroncó… Eddig csak a Marcal miatt ismertem és hallottam róla. Egészen tavaly nyárig, amíg Attila cimborám meghívást nem kapott egy kedves ismerősétől a tavára, a Welsangeln Reloaded nevezetű, osztrákok és németek által látogatott pontyos-harácsás azaz nagyhalas tóra. Nyáron töltöttünk el itt négy kellemes, élményekben gazdag napot. Megismerkedtünk a bojlizással és megbeszéltük, hogy visszatérünk, amire idén március végén került sor. Így hát összepakoltunk és elindultunk a négynapos nagy kalandra.
A négy nap alatt ért élmények hatására úgy döntöttünk, hogy ha hazamentünk, komolyabban megismerkedünk a bojlizással, persze nem hanyagolva a feederezést, ami még mindig a fő vesszőparipánk a mai napig! Nos, ez annyira jól sikerült, hogy arra jutottunk, idén szeretnénk megmérettetni magunkat pár bojlis versenyen is, ha lehetőségünk és módunk adódik rá. Így hát megalakult a Team „Schwanz” fantázianévre hallgató amatőr bojlis csapatunk.
Túránkat megelőzte egy egynapos villámlátogatás, hogy megbeszéljük a részleteket. Ha már ott voltunk, nem tétlenkedtünk és belógattuk a feedereket lesz, ami lesz címszóval. Lett is, február közepén horogra csaltunk egy 9,15 kilós pontyot. Ez még jobban megerősítette bennünk a tudatot, hogy jönnünk kell mihamarabb, méghozzá bojlizni! Gyors egyeztetés Lotharral (a tulaj), és arra jutottunk, hogy március 24-től március 28-ig szerencsét próbálunk. Gyors csalirendelés és visszaszámlálás… észbe sem kaptunk és már indulnunk is kellett!
Röviden a tóról annyit, hogy ez egy 10 hektáros halparadicsom kapitális halakkal Koroncótól nem messze, a Marcal folyó mellett, bent az erdőben. Igazi gyöngyszem, kis ékszerdoboz. A horgunkra akadhat itt ponty 32 kilóig, harcsa 120 kilóig, de amurból is élnek benne 20 kilós példányok. Különlegességként pedig lénai tokkal is találkozhatunk kapitális méretben. A tó vízmélysége 1,5-5 méter. A mederfenék változatos, iszapos, kavicsos, agyagos.
Reggel 8:30-kor már otthonosan berendezkedtünk a faházban, kipakoltunk, megvizsgáltuk a csalikat. Választásunk a Haldorádó bojlikra esett, méghozzá Zöld Bors ízesítésben. Volt itt minden, amit halszem és halszáj megkívánhat. Oldódó, bevonatos, lebegő, főzött bojli, hozzá való paszta és dip is. Továbbá vészhelyzet esetére Lothartól kaptunk egy kis ananászos bojlit a sajátjából, amivel etetnek, ha a sajátjaink besülnének.
Indul a mandula, csapjunk a lecsóba! Két etetést terveztünk bojlival és főzött kukoricával vegyesen. Attila bevállalta a meder feltérképezését. Stégünk előtt 80 méterre egy kisebb sziget húzódott, úgy döntöttünk, hogy megvizsgáljuk az előtte húzódó mederrészt. Gyors letapogatás során pár négyzetméteren kemény, kavicsos, helyenként kagylós aljzatot találtunk 2,5 méteres vízmélységgel. Tökéletes, a bója már állt is. A másik etetés is egy ilyen típusú helyre került, de közvetlenül a sziget elé, a sekélyebb vízbe, gondolván a jó időben a halak hátha kimerészkednek oda eszegetni és sütkérezni. Tehát állt mindkét bójánk, mindegyikhez került egy kis bojli és kukorica. Kezdődhetett a csalizás.
Mindegyik horogra került egy kis PVA csomag, amiben pár szem oldódó és főzött zöld borsos bojli volt. A hajszálelőkére különböző variációkba kerültek a csalizó bojlik - ezek a következőképpen néztek ki: egy szem bevonatos főzött, egy szem bevonatos oldódó, egy szem bevonatos főzött a hozzá való „Pop Up”-pal, valamint egy szem bevonatos oldódó a „Pop Up”-jával. Mind a négy csalit dipeltük is a biztonság kedvéért.
A pontos célba juttatás érdekében a behordás mellett döntöttünk. Nem telt el tíz perc és a botok már a rod-podon, élesített kapásjelzőkkel várták a halakat. Mivel a tó híres a harcsáiról, úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk egyet-egyet elcsípni belőlük, hátha szerencsénk lesz. Ennek érdekében Attila le is ült a matchbotjával csalihalnak való dévért fogni. Hamarjában fogott is párat, úgyhogy élesítettük a harcsás felszereléseket és már a helyükön is várták a nagybajszúakat.
Lassan lemegy a nap, halunk meg még nincs… Pedig a bójánkat majdnem kidöntik a halak, jobbra-balra dől. Idegesítő! „Talán majd az éjjel…”, gondoltuk magunkban. Besötétedett, hideg lett és egyszer csak megszólalt a kapásjelző. Egy 13 kilós tőponty szólaltatta meg, amit hamarosan egy 18 kilós társa is követett. „Szeretik a Zöld Borsot”, nyugtáztuk mosolyogva. Jó választás volt! A szerelékek visszakerültek a helyükre, és ezzel a lendülettel mi is nyugovóra tértünk. Az éjjel további része sajnos nem hozott halat, csak egy rontott, elbénázott harcsakapást, ami arra volt jó, hogy mérgesen, dühtől forrva feküdjek vissza…
Kedd hajnal. Előbújt a nap, de hideg van. Arra ébredek, hogy Attila már halat fáraszt. Ismét egy zöldbors-rajongó 8 kilós töves. Én még mindig fázom, a kávé viszont felmelegít. Kávészünetem alatt Attila visszaengedi a pontyot és kiadja a parancsot: irány etetni, de csak minimálist. Én addig újracsalizok, amíg ő a csónakkal manőverezik. Készül a PVA, fúrom és fűzöm a bojlit, majd behordás és ismét várakozás. Az első kapásra kora délutánig kellett várni, majd 10 perces küzdelem után sikerül a stég elé csalni egy 20 kiló körüli pontyot. Már a merítésre készültünk, mikor a horog kipattant a szájából. Ismét morgok, nincs szerencsém… már-már a horgászatot is megutáltam abban a pillanatban! Sebaj, majd a következő! De a halak nem így gondolták. Uzsonnaidő, még mindig csend. Vacsoraidő, a csend egyre nagyobb! Most én adom ki a parancsot: fekvés és alvás! Már-már alszunk, mikor Attila megriad: „Gabi, gyere, harcsa!”. Rohanunk, a bot szépen bólogat és elindul lefele. Attila bevág, akad a horog, de csak fél percig. Elment. Átok ül rajtunk, fekete kedd! Majd a szerda…
Felkelt a nap, a botok deresek, 0 fok alatt a hőmérő higanyszála. Csend, hosszú csend. Ez már tényleg átok! Se harcsa, se ponty. Ilyen még a mesében sincs. Attila bánatában leül matchelni, de a keszegek is eltűntek. Órákig semmi. Delel a nap és egy kis süllő húzza el a matchúszót. Majd még egy és egy harmadik is megkívánta a csontit, tenyérnyi kis sütyik. Keszeg rejtély megoldva, itt vannak a süllők. Kínálja magát a lehetőség, repül is a halszelet a nád elé. Nem telik el félóra, Attila ki is varázsol a vízből egy bicska csukát, ha már süllőre nem futja… Forr bennem a méreg, hol vannak a pontyok? Megunták a bojlijainkat? Kupaktanács, stratégiát módosítunk. Próbáljuk ki az ananászos golyókat és a kukoricát. Két horogra az került, egyre fűzött kukorica kikönnyítve, a negyediken nem változtattunk, az marad Zöld Bors. Kis idő múlva pittyeg is a jelző, egy ananászrajongó dagi, hasas 7,9 kilós tükrös. Na, végre, több mint a semmi! Nyugszik már a nap, hát gyönyörködjünk benne. Nem sokáig volt rá időnk, mert újabb jelentkező érkezett az ananászos bojlira. Tőponty, 6 kilós forma, épphogy megmutatta magát nekünk, már el is köszönt. Bánatunkban megettünk egy fél tábla szalonnát egy rúd kolbásszal. Nézünk ki a fejünkből és azon gondolkodunk, hogy mit ronthattunk el. Hamarosan jött is a válasz! Harcsarablás az etetésünkön, majd még egy! Ez a rejtély is megoldódott. Csak tudnánk már egyet megfogni, hogy átadják az üdvözletünket a pontyainknak… Orrunkat lógatva fekszünk le. Nagyon jól alszom, még talán lányokkal is álmodtam, mikor csilingel az egyik harcsás bot. Mezítláb kirohanok, még félig alszom. Ímmel-ámmal be is vágok, luft! Szitkozódok, forrok a dühtől már megint. Attila nyugtat, „Gyere, igyál egy pálinkát, szívjunk el egy cigit és aludjunk, majd holnap…”.
Nyakunkon a csütörtök, olyannyira, hogy már dél van. Etetés, csalizás, behordás elvégezve, jöhet az ebéd. Sonka, kolbász, szalonna, szarvas szalámi. Attila az utolsó falathoz készül, de megakadályozza ebben a már-már rosszat sejtető csilingelés! Harcsa már megint, de ezúttal ül a bevágás, elkezdődött a harc! Feszül a zsinór, szól a fék, nem adja magát. Attila becsületesen küzd vele, felveszi a kesztyűt. Alig telik el 20 perc, már meg is mutatja magát az óriás, miközben körénk már egész embersereg gyűlt. Kidugja a fejét, elfáradt, megvagy! Végre! Jöhet a fotózkodás, gyors mérés. A mérőszalag 202 centit mutatott, a súlyát sajnos nem tudtuk megmérni. Közös fürdés a hideg vízben és irány vissza. „Menj, szólj a barátaidnak is, hogy sok szeretettel várjuk őket!”. Kezdődhet az ünneplés, ami estig tartott. Végre mellénk állt a szerencse. Olyannyira, hogy még magunkhoz sem tértünk az örömtől, de én azon kapom magam, hogy egy 11 kilós tőponttyal pózolok a sötétben és már vissza is engedtem. Megemberelte magát a zöld borsos bojli is és horogra csalta ezt a szép pontyot. Minden szép és jó, mindenki boldog. Pihennénk, de én nem tehetem, mert papíron én vagyok a soros harcsafronton. Ami jön, az az enyém! Fél 3-at mutatott az óra, elaludtam, de szól az ébresztő. Ez bizony egy újabb harcsa! Bevágok és ül a horog. Végre sikerült nekem is felkérni egy táncra az egyik nagybajszos kollegát, aki igent is mondott rá! Állok elébe. Nem adja könnyen magát. Hol én fárasztom, hol ő engem, eltartott vagy 15 percig. De nyertem, megvagy. Közös fotó, mérés. 160 centimétert mutat a szalag. Nem is rossz elsőre. Irány vissza, legközelebb újra találkozunk! Csurom víz vagyok és nyálka, de nem bánom, megérte. Átöltözöm, lefekszem. Mosollyal az arcomon, vigyorogva alszom el.
Péntek… itt a vége! Vegyes érzelmek keringenek bennünk. Pontyból sosem elég, jöhetett volna több is. De sebaj, már okosabbak vagyunk, most is tanultunk valamit. Legközelebb jobb lesz ez. Harcsa téren viszont soha jobbat, mivel ez a két fenevad volt életünk első két harcsája. Kezdésnek nem is rossz. Pakolunk, elbúcsúzunk és megbeszéltük, hogy júniusban visszatérünk!
