A Linearos sikertelen, de tanulságos kaland után hazatérve volt egy teljes napunk, hogy „nyalogassuk” a betli utáni sebeinket. A tanulságot levontuk. A következő helyszín sem volt akármilyen, ugyanis a környék - talán mondhatnom - legszebb tavára látogattunk el, ahol igazi, érintetlen környezet és egy csodás kastély található. Ezen az egyesületi vízen abszolút nem könnyű a halfogás, de még most is kiráz a hideg, ha visszagondolok arra, milyen halakat sikerült fognunk Tomi barátommal, köztük egy tórekord tövest Rosie személyében.
Nos, mint említettem, ez a tó eléggé nehéz víz és mondhatni meglehetősen privát. Tagnak lenni itt ritkább dolog, mint kijutni magyarként a foci EB-re. Mindösszesen 35 db! tagja van a víznek és végtelen a várólista. Bekerülni gyakorlatilag „kihalás” útján és akkor van esély, ha valaki nem váltja ki valamilyen oknál fogva az éves engedélyét. Tominak is egy szerencsés ajánlás útján sikerült bekerülnie ide. Az éves jegy sem olcsó, körülbelül 300 font. Ami viszont itt van, az páratlan. Mesés környezet, érintetlen vadvilág és egy királyi kastély. Ez mind a tó környezetéhez tartozik.
A vízterület pontos megnevezése: Belvoir Lakes Fishery, az AJS Fisheries kezelésében lévő csodás egyesületi víz, körülbelül 20 hektáros vízfelülettel és durván 400 db hallal. A teljes történethez hozzá tartozik, hogy Angliában nemigen kedvelik a kelet-európai horgászokat, mert tudják, hogy előszeretettel viszik haza és fogyasztják az édesvízi halakat (gyakorta a törvényes kereteken túl). Ez ezeken a vizeken szigorúan tilos! Tomi azonban már horgászként és tagként letett annyit az asztalra kint, hogy magyarként (és úgy vélem, ez egy óriási dolog) vakon megbíztak bennem is. Sőt, napijegyet sem kellett váltanom. Annyit mondtak, hogy menjünk, érezzük jól magunkat. Ben Emptage - egy jó kedélyű angol korombeli srác, aki az engedélyt írta nekem - csak annyit mondott, hogy reméli és úgy érzi, fogok egy 30+-os pontyot. Kint más a mérce, librában mennek a súlyok, de az bizony már tekintélyes darab és nagyon ritka feléjük! Jót mosolyogva az engedélyekkel a zsebben útnak indultunk a helyhez. Már javában esteledett, amikor kiértünk az ideális helyre. Lógott az eső lába, így gyors sátorállítás, majd a botok összerakása, szerelékek behúzása következett. A tavon van lehetőség etetőhajó használatára, melyet maximálisan igénybe is vettünk. Lényegesen könnyebb így a sziget környékének és szélének meghorgászása, melyet előszeretettel látogatnak és úsznak körbe a pontycsapatok. Etetésünk most annyi volt, amennyit a hajó be bírt vinni. A csalik terén viszont változtattam. Most újra Big Fish Carp Syruppal locsoltam le keverékem és Big Fish golyót is használtam. Ez került az etetésre, csalinak pedig 1 szem főtt, oldódó, bevonatos Big Fish bojlit használtam. Tomi maradt a Wild Tiger, azaz a tigrismogyorós vonalnál.
Az éjszaka csendesen telt, így mindketten hamar bealudtunk. Ahogy pirkadni kezdett, Tomi jelzőjének eszeveszett visítása riasztott minket. Elemi erejű kapás volt, ami után - röpke 10 perces fárasztás végén - egy csodás spanyolmintás tükröst fotózhattunk. Gyönyörű hal került elsőre a matracunkra. Pazar kezdet!
A reggeli siker után több kapásunk nem volt, így elmentem kicsit körbesétálni a tavat. Azt tapasztaltam, hogy a szigetet körülvevő sekély csatornában keresgélnek a halak. Amerre néztem, iszapfelhő és buborékok voltak. Nem voltam benne biztos, hogy pontyok, de hogy halak, az egészen biztos! Elmeséltem Tominak is a látottakat, majd kezdődhetett a cserkelés. Ez a módszer mindig beindítja bennem a vadászösztönt és az adrenalin ilyenkor átjárja testem. Azonban először a megfelelő csalikat kellett elkészíteni, hiszen ott kizárólag lebegő csalik jöhettek számításba.
Amint elkészültem a megfelelő csali és szerelék kiválasztásával, kezdődhetett a kis csatorna felfedezése. Persze a lehető legnagyobb körültekintéssel és csendben!
Azonban ahogy a horgászat kezdeteként a csalik a vízbe csobbantak, a szigeten tanyázó madarak abban a pillanatban odajöttek és „elverték” a halakat. A horgászatot teljes mértékben ellehetetlenítették, csak bosszúságot okoztak. Nem hittem el, hogy a madarak mindenhol ott vannak. Pedig mindenhol ott voltak és figyeltek, mikor csenhetnek el pár falatot a halak elől. Csüggedni nem volt sok időm, egy új hely után néztem, hátha oda nem követnek.
Találtam is egy helyet, ami első pillantásra is azonnal megfogott. Rögtön Döme Gábor egyik vadvízi filmje ugrott be róla, amikor szintén cserkelve keresi egy hatalmas amerikai tározón a pontyokat. Most nem sütött a nap, de azért bíztam benne, hogy pár ponty ott tartózkodik a sásban.
Türelmesen vártam, de nem koronázta erőfeszítéseimet siker, így visszatértem horgászhelyünkre. A szerelékek frissítése és egy tartalmas reggeli elfogyasztása után a tó hivatalos Facebook-oldalát böngésztük barátommal. Néztük a fotókat a csodás, egyedi angol pontyokról és álmodoztuk, melyiket kéne megcsípnünk. Azonnal megakadt a szemem egy tőpontyon. Kérdeztem Tomit, hogy erről a halról tud-e valamit? Csak mosolygott cimborám a bajsza alatt, majd így szólt: „Ő a tó legendás hala, Rosie. 35-40 éves!”… Gondoltam magamban, de jó lenne egy hasonló fogás. Arra gondolni sem mertem, hogy őt szeretném megfogni. Itt szinte mindenki őt kergeti évek, évtizedek óta, de ravasz hal, ritkán mutatja meg magát. Egy 2014-es képen láttuk utoljára. Amint letettem a telefont, a vevőegységünk szinte felrobbant a kis sátorasztalon. Rögvest futottam ki a sátorból és azt láttam, hogy valami rod-podostól akarja vinni a botot, de megállj parancsoltam neki. Amint felvettem a kontaktust a hallal, azt éreztem, hogy már a szigetet szegélyező fákon súrlódik a zsinór, így a botot lefelé tartva próbáltam megakadályozni a halvesztést.
Szinte hihetetlen, de a hal a szigetet akarta megkerülni! Ahogy megérezte viszont a sekély vizet, szerencsémre a nyílt víz fele vette az irányt. Megkönnyebbültem, de szívem a torkomban dobogott. Éreztem, ez a hal más, mint az eddigiek. Barátom is tágra nyílt szemekkel figyelte a csatát. A ponty körülbelül 20 perc elteltével mutatta meg magát. Mondtam Tominak, hogy egy nagy pikkelyes.
De nagyon „szégyenlős” halnak tűnt, mert csak újabb 15-20 perc után jött fel újra „pipálni”. Még ekkor sem tudtuk megszákolni, csak sokadszorra sikerült. „MEGVAN!”, kiáltottunk egyszerre, majd egy pacsi után együtt csodáltuk a nagy, öreg tőpontyot. „Ez nagyon nagy hal!”, nyugtáztuk elégedetten.
Habár a csalit már elhagyta, mire szákba tereltük, de egy oldódó, bevonatos Wild Tiger bojlira csábult el. Az angol vizeken főleg ezek a natúr, tigrismogyorós csalik a nyerők. Gyors mérlegelés következett, mely során elképedtünk: 32,6 libra, átszámítva 14,79 kg a hal pontos súlya! Nem is jutottunk szóhoz, teljesen magával ragadott minket a fogás és a hal szépsége. Zavarunkban a gyors mérlegelés és fotózás közben nem is néztük meg teljesen alaposan, kit is csábítottunk ki egy fotóra :)
A hal visszaengedése után a képeket nézegettem, és az egyikről beugrott, kit is fogtunk meg. Mondom Tominak: „Te koma, ez a Rosie volt!”. Nézi, nézi… és tényleg. Ő volt az, akit megfogtunk, de a fogás okozta „sokk” és adrenalin hatása alatt észre sem vettük. Na meg minél hamarabb vissza is akartuk engedni. Azonnal felhívtuk Bent, aki a napijegyet adta, hogy mi is történt. Sietve helyünkre érkezett a fogás hírének hallatán. A képet mutatva azonnal hitelesítette fogásunkat, hogy ő bizony a Rosie volt. Sőt, soha senki nem fogta meg ekkora súllyal. Ez bizony tórekord tőponty! Nevét a hátuszonya alatti jellegzetes pikkelyeiről kapta, melyek - ha jól megnézzük - valóban olyanok, mintha egy rózsa szirmai lennének. Hát, ez hihetetlen… Egyik pillanatban a képet nézem álmodozva róla az Interneten, a másikban meg a kezemben tarthatom.
A nagy fogás után egy kis pihenő következett, majd újra összekaptuk magunkat, hogy további halakat foghassunk. Ideje volt egy kicsit jobban etetni. Ezt dobócső segítségével oldottuk meg.
A délutáni sziesztánkat egy folyamatos, húzós kapás törte meg. Barátom következett a fárasztással, így most ő szaladt a bothoz. A bevágás után a kacsák, libák népes serege repült szét etetésünkről, és lám, egy vadkacsa repült hevesen védekezve a horgon. Nem semmi mutatvány volt a horogtól megszabadítani és tovareptetni, de sikeresen megoldottuk. Végül kisebb sebekkel mindenki megúszta a kalandot.
A kacsás kaland után mindegyik szereléket frissítettük és a szigettől kicsit beljebb, a mély felé húztuk, hátha ott kevésbé tudnak lemerülni a finom falatokért a vízimadarak.
A kapás és a siker nem váratott sokat magára. Harcias fárasztás végén egy szép, nyurgásan karcsú tövest merítettem Tominak. Ismét szép halat fotózhattunk.
Ahogy visszaengedtük, a másik bot is „elsült”. Ezúttal én élvezhettem a fárasztás örömeit, a jutalmam pedig egy duci, horgot soha nem látott tőponty lett. Ő is az oldódó Wild Tiger csalira csábult el.
Ideje volt csinálni egy vacsorát és egy kicsit ünnepelni a nem hétköznapi sikereket egy jófajta pezsgővel.
Az éjszaka csendesen telt. Egyébként, amíg kint voltam - és Angliában általában is ez a tapasztalat - a nappal volt az eredményesebb. Itthon meg jellemzően pont fordítva. A hajnal közeledtével sikerült ismét cimborámnak egy kisebb pontyot fognia.
A reggel közeledtével eljött az, amit nagyon nem vártam. A legrosszabb dolog a horgászatban, a pakolás. Egyikünk sem akarta otthagyni ezt a csodás tavat, de a feledhetetlen 1 hét horgászatra szánt időnk kezdett letelni. Semmit sem akartam jobban, mint újra átélni az egészet.
A sátor bontása közben az egyik bot „elsült”. Jó halat éreztem, de egy fa gyökereire tekeredve menedékre lelt és meglépett. Majd felrobbantam, hogy pont most megy el a hal. Sok bosszankodásra nem volt idő, mert a másik bot is elsült, ám pár másodperc után szintén leakadt a ponty. Ez hihetetlen! Eddig nulla halvesztés, most pedig kettő is… Csalódottan folytattam a pakolást és fél szemmel az utolsó bent maradt botot szuggeráltam.
Fel kell, hogy vegye valami azt a csalit is, ha ott a pontycsapat - és minden jel arra utalt, hogy ott vannak és táplálkoznak. És lám, lassú húzás… és bumm! Elszabadult a pokol akasztás után. Több ponty ugrott meg riadtan a sekély szigetoldalban. Nem engedtem neki egy centit sem. Minden idegszálammal a halra összpontosítottam és éreztem, nem veszíthetek, semmi esélye. Nagyon erős hal volt, többször akart akadóba menekülni. Miután érezte, arra nem mehet, a nyílt víz felé vette az irányt, ott pedig már engedtem, hadd menjen. Türelmesen kifárasztottam. Egy igazi kinccsel ajándékozott meg a tó búcsúként. Egy spanyolos, nagy pikkelyekkel rendelkező, úgynevezett „scaley” tükrössel. A túra álomszerű befejezése volt ez, mintha minden előre meg lett volna írva.
A pakolás végül sokkal könnyebben, szinte örömmel ment és a búcsúm is tökéletesre sikerült a víztől.
Nem volt más hátra, mint előre: irány a reptér és Magyarország, hogy a családommal, szeretteimmel lehessek a fárasztó, sikeres és feledhetetlen 1 hét után. Nagyon nagy köszönettel tartozom a Haldorádó Teamnek, Tomi barátomnak, hogy vendégül látott és családomnak, legfőképp Édesanyámnak, hogy lehetővé tették nekem, hogy megvalósuljon egy álmom: az angliai pontyhorgászat.
Írta: Rokolya Péter
Fotók: Erdélyi Tamás
