A nyári szabadságok, nyaralások után az ember késztetést érez egy kis halvadászatra. Mi is így voltunk Apummal. Igaz, hogy a vakációnk alatt is volt lehetőségünk egyszer-kétszer nagy „tengerünk”, majdnem mindig háborgó vizét faggatni, és talán a kisebb fehérhal népség és a horgunkról leforduló egy-egy pici potyka miatt kaptunk vérszemet arra, hogy pontyot fogjunk. Félre ne értsétek! Imádom kihúzkodni a kéttenyeres dévérkeszegeket a balatoni nádasból vagy a dunai sodrásból, csak hát fő a változatosság…
Óriás tó után egy piciny tóra vágytunk. A választásunk egy Tököl melletti, három tóból álló csodálatos kis mesebeli helyre esett. A tavacskák egy Duna menti ártéri erdő szélén fekszenek. Ez a kis eldugott hely egy kalandos földút-hálózat végén bujkál. A legrövidebb út - logikusan - villanypóznával szegélyezett.
Ahogy döcögtünk a kiszemelt célunk felé, azon morfondíroztunk, hogy a három tó közül melyiket horgásszuk meg. Sajnos a hármas számú, egyben legnagyobb tavat, amiben csak nagy halak vannak, ki kellett húznunk a listánkról a kiújuló kéznyavalyám miatt, hisz nemhogy egy 12-es pocakost, de még a szerelékem megtartását is lehetetlennek éreztem. Maradt az egyes vagy a kettes számú víz. Mindkettőn már ültem egy-egy alkalommal, így tudtam valamicskét mesélni róluk Édesapámnak. Az egyes tavon inkább afrikai harcsák vannak, amik imádják a Nagy Ponty Finom Pontypelletet (sajnálom, hogy nem készült a 4-5 kilós afrikai harcsámról kép, mert tényleg meglepett, mikor felbukkant a finom pellettel csalizott 12-es szakállnélküli horgomon), a kettesen pedig kisebb pontyok habzsolják a Haldorádós kukoricát és a Master Pelleteket. Inkább a harcsákra szavaztunk, de végül a sors elrendezte a kérdést, mert már csak a középső tó végében volt hely, mire odaértünk.
Miközben súlyoztuk Apum úszóját, nagyban folyt a fárasztás a szomszédban, ezért Apum is minél előbb be akarta vetni a szerelését. A kaja a szokásos kétféle Haldorádós etetőanyag volt. Szeretek többféle etetőanyagot magammal vinni, mert sosem mehetünk biztosra, hogy az adott tavon pont aznap mit kívánnak az ott élők, de általában mindig az egyiket eszik jobban. Főleg akkor kell mindenféleképen valami pluszt nyújtanunk, ha ötméterenként két zsinór fut a víz alá, és mégis mi szeretnénk fogni a legtöbb pikkelyest. Visszatérve a konkrét etetőanyagra, ez alkalommal sem tértem el a már annyiszor bizonyított márkától: a Nagy Ponty és a Fekete Pelletes jó választásnak tűnt. Hiszem, hogy a halak is úgy szeretnek ebédhez „ülni”, mint mi, emberek. Szépen megterítve egy mindenféle finom, illatos, jó minőségű ételtől roskadó asztalhoz. És ne feledjük! Egy ilyen tó egy meleg hétvégi napon a víz alattiaknak olyan, mintha egy menzán meg lenne terítve az összes asztal. A mi feladatunk csak az volt, hogy a mi asztalunkhoz csaljuk őket.
Mielőtt a botzsákomhoz nyúltam volna, kétfelé bontottam egy zacskó TTX-et. Az egyik fele Nagy Pontyos vizet, a másik halas Liqui mix-es vizet kapott. Azt meg már mindenki kitalálhatja, hogy később melyiket melyik szárazhoz törtem át, de még előtte „felöltöztettem” a botokat. Érdemes nyugodtan, mindent egyszerre, közvetlen egymás után tálalni. No meg ha a társunk épp úszózik, az etetés is koncentráltabb lehet, főleg egy ilyen piciny tavon. Még zsinórunk festegetésével sem kell bajlódnunk. Alig szereltem össze a készséget, már vihettem is Apumnak a merítőt. Amit a múltkor a Balatonon elhagyott a nádcsokorban, azt most kikapta egyből. Tökéletesen akadt a 12-es G-method Gamakatsu Feeder Special típusú horog.
Vissza a botokhoz… végre mindennel elkészültem. A kapás azonban még váratott magára, hisz megint nem az én csalimat vitte a hal… Kukoricával kezdtünk, és amikor bemutattam a Haldorádós üveget Apámnak, nem igazán hitt az orrának. Ő még a konzervhez volt szokva, de nagyon tetszett neki, főleg a mellékelt extra magvak. Még a termék nevére is felcsillant a szeme: Nagy Ponty. E csalinak köszönhette Apum az első uszonyosait, ezért egy puha pellettel egyetemben én is ezt fűztem a 8-as Gamakatsu A1-esre rögzített hajszálelőkémre.
Egy kis idő múlva mintha elmentek volna a barátaink - két-három fárasztás után bizony volt rá esély, hogy arrébb úszkáltak, kevésbé zargatott vizeket keresve. Ki kellett valamit találni! Próbáltunk az etetés mögé, mellé, elé dobni, de sehonnan sem jött hal. Már gyártottunk olyan elméletet is, hogy a fogás után nyomban visszatessékelt vendégeink szóltak a haveroknak, hogy óvakodjanak a sárga színű, őrületesen finom kis izéktől. Kellett tehát egy másik csali, ami teljesen más ízű, színű és alakú: elővettem a hűtőtáskámból a Feeder Master Red Tuning Pelleteket. Egy szem Kék villámot gumiztam a kampócska mellé, ez repült befelé két fekete gombóccal. Következett újabb félóra tűnődés, majd hirtelen az erősebbik pálca meghajlott… A gyorsan partra segített hal a matracról mehetett vissza is a vízbe. A pellet is megvolt még, így újracsaliznom sem kellett. Egy nyomásnyi kaja a csepp alakú kosárba, és mehetett is vissza ugyanoda! Öt perc sem kellett és jött még egy tükröske. A csali továbbra is megvolt, így jöhetett ismét az iménti projekt. A következő potyesz kb. hat perc múlva kapott, de sajnos leakadt. Ezzel a csalimnak is annyi volt…
Leültem kicsit pihenni, már nagyon sajogott a kezem. Nem hittük el Apummal, hogy mi lett a halakkal, aztán - okulva a történteken - csak arra jutottunk, hogy egyszerűen megőrülnek ezekért a kis barna hordócskákért, de jobban szeretik, ha már finom puhák, kocsonyásak. És ugye a mi esetünkben is majdnem fél órának el kellett telnie, hogy valaki hozzányúljon a víz alatt. Tehát valahogyan, a legrövidebb idő alatt, egy szem kiázott Red Tuning Pelletre volt szükségünk.
„Ezt nézd meg!”, mondtam Apumnak, és elővettem a szerelékes táskámból egy gyermek lázcsillapító kiürült flakonját, valamint egy 20 ml-es orvosi fecskendőt. Raktam a flakonba egy-két pelletet, öntöttem rá egy korty aromát, egy korty halas kukoricacsíra-likőrt és töltöttem bele annyi vizet, hogy kb. 20 ml híján tele is lett. A flakon szájába pont légmentesen beleszorul a fecskendő, így azzal ki tudtam szívni belőle a levegőt, amit aztán visszanyomtam. Egyszer-kétszer megismételtem az eljárást és az eredményként finom, két ujjal szétmorzsolható, aromában tocsogó granulátumokat kaptam, olyanokat, amiket mintha félórán keresztül áztattam volna!
Persze erre a célra legalkalmasabb a kereskedelemben kapható gyári pelletpumpa, ami nemcsak hatékonyabb, hanem használata is egyszerűbb, gyorsabb, ráadásul egyszerre nagyobb mennyiséget is meg lehet vele dolgozni, amivel lehetővé válik, hogy esetleg csak az aromázott vízzel felpuhított pelletekkel etessünk és csalizzunk.
Csalizás előtt a nagyobb horoggal szerelt botomon végszerelékére eggyel kisebb horgot kötöttem, mert - annak ellenére, hogy azon volt több kapás - volt egynéhány ellenfél, ami leakadt, ami azt sugallta, hogy a tóban sok a „szájnélküli” hal. Ezzel arra utalok, hogy ugyanazt a pontyot már sok spori kifogta és visszaengedte, vagy csak megakasztotta, de a hal megtépte. Ezek a halak óvatosabbak, kisebb horoggal nagyobb az esély, hogy becsapjuk őket, emellett ha a kisebb horoggal kíméletesebben fárasztunk, akkor az nem roncsolja annyira a szájukat (talán egy kicsivel mélyebbre kerülhet, úgy még jobban ülhet a potyka szájában). Sokszor, pl. vastag damilokkal szerelt dióverők vagy egy erőszakos fárasztás miatt egész egyszerűen kitépődik a horog a hal már amúgy is megtépázott szájából!
Miután ilyen sokat foglalkoztam az erősebbik feederrel, indokoltnak éreztem, hogy megnézzem, miért nincs egy kapás sem a finomabb botomon. Hát persze! Egy kagyló szabályosan rácsukódott a horgomra…
A kagylós meglepetés után ezt a készséget pumpált VDE halas-epres pellettel csaliztam. Kellett nekem hozzányúlnom!? Így felváltva emelgethettem a két botot, és közben még Apumhoz is rohangálhattam szákolgatni… Még egy kávét sem tudtunk nyugodtan meginni, de nem nagyon bántuk… Csak az a fránya kezem nem fájt volna…
Mindent összegezve sokat tanultunk a halak szokásairól, és sikerült eltalálni, hogy mire vágynak éppen. Talán a mi asztalunk volt a leggusztusosabban megterítve aznap… Külön örülök neki, hogy Édesapám is kitűnően érezte magát, hisz rég nem fogott ennyi halat. Még ha nem is fogtunk igazán nagy potykákat, akkor is tiszta öröm volt a kicsiket ideiglenesen partra tessékelni. Ugyanúgy sok felejthetetlen élménnyel indultunk haza, akárcsak egy „élővízi” peca után. Sokan vitatkoznak azon, hogy milyen fajta vizeket horgásznak meg szívesebben, hogy hol milyen csali a favorit… A szokás nagy úr! Valaki így horgászik, valaki úgy, valaki mindenhogy. Valaki ezzel, valaki azzal, valaki mindennel… Szerintem az a legfontosabb, hogy próbáljunk meg a halak fejével gondolkozni, és hogy bízzunk a csalinkban! Én bízom benne!
Végeredményben meg úgyis mindig a halak miatt megyünk, bármerre is induljunk el.
Írta: Horváth Tibor (Ti13i)
Fotók: id. Horváth Tibor, Horváth Tibor
