A bányatavi horgászatoknak mindig megvan a maguk varázsa, sok esetben sikerességünk a megfelelő helyzetfelismerésünkön múlik. Ezeken az átlagosnál olykor lényegesen mélyebb tavakon az eredményes halfogás nem mindig a csalogatóanyagon vagy éppen csali-felkínálási módon múlik, sokkal inkább annak a vízmélységnek a megtalálásán, ahol a halak éppen tartózkodnak.
A legtöbb sóder-kitermelés révén létrejött bányató esetében a végeredmény ugyanaz. Kristálytiszta víz és olykor extrém vízmélységek, változatos mederalakulatok. Itt a halak kora tavasztól egészen késő őszi időszakig folyamatosan változó hőmérséklet és fényviszonyok hatására úgy mozognak a teljes vízrétegben, akár az a bizonyos jól ismert Yo-Yo játék. Ilyenkor pikkelyes barátaink azokat a hőváltó vízrétegeket keresik, amelyek a számukra éppen ideális körülményeket biztosítják „emésztés”, táplálkozás vagy éppen a napi „sziesztázás” szempontjából. Amennyiben mi, horgászok nem tudunk olvasni a természet ehhez kapcsolódó jeleiből, könnyedén száraz maradhat a merítőnk akár egész nap.
Az elmúlt néhány horgászatom alkalmával egy közkedvelt és kimagaslóan telepített bányatavat vallattam, ahol azonban olykor mégsem annyira fenékig tejfel az a bizonyos bödön. A történet valahol ott kezdődik, hogy kedvet kaptam egy halfogásban gazdag horgászathoz, így az egyik madárdalos forró nyári reggelen utam végállomása a Majosligeti Pihenő- és Horgászpark lett. Köztudottan kimagasló fogásokkal büszkélkedhetünk itt, így én is ennek tudatában kezdtem meg az aznapi horgászatot.
Éppen az utolsó alapozó kosarak egyike csobbant a kristálytiszta bányató feszített víztükrén, amikor némi késéssel egyik kedves ismerősöm is csatlakozott hozzám, így már párban ostromolhattuk a halakat.
A pontyok kapókedve a korábbiakhoz képest semmit sem lankadt, így a kora reggeli, délelőtti időszakban rendre elcsavarták az érzékeny feeder spiccét, de ahogy a nap sugarai egyre magasabbról tűzték a vizet, fokozatosan ritkultak a kapások, és egyre több halmozgás látszott a felső vízrétegben.
Amíg társam kitartott a klasszikusnak mondható method módszer mellett, én éles váltásba kezdtem. Előkerestem a kocsi csomagtartójából egy csomag jól felhősítő, világos etetőanyagot (TTX), ezt kiegészítettem némi pellettel, majd ezzel képeztem egy kis „alapozó etetést” a vízfelszínen. A 350 cm-es merítő nyelet segítségül hívva kötöttem egy 3 méteres előkét, a vastag csalitüskére pedig ezúttal egy nagyméretű Haldorádó Feeder Pufi került, majd repülhetett is a korábban képzett etetőanyag-felhő közepébe.
A hatás engem is megdöbbentett, ugyanis alig telt el 2 perc, és máris horgomon védekezett az első vízközti bányatavi pontyom. Fárasztás, szákolás, csalizás majd ismételt dobás után a folytatás megállás nélkül ugyanez volt… pontosítva: a szúrós vassal kiegészített pufi olykor már süllyedő fázisban is gazdára lelt.
Amikor szép ütemesen megy a halfogás, ritkán szoktam a jól működő, „kitaposott utat” elhagyni, de mivel érdekelt, hogy mindeközben mi zajlik a mederfenéken, olykor 1-2 dobás erejéig rápróbáltam a fenéken reggel képzett etetésemre is. Itt azonban a nap folyamán lényegesen kevesebb akciót könyvelhettem el, igaz, az egyik alkalommal itt akadtam bele a nap számomra legnagyobb halába, így a váltás ezúttal is meghálálta magát :)
A technika hatékonysága társam számára is meghökkentő és megkérdőjelezhetetlen volt, aznap darabszámban egyértelműen én vittem el a prímet, míg átlagsúlyban ő volt jobb, ő fogta a testesebb példányokat. Ez a sikeres nap annyira megindította a fantáziámat, hogy a következő ide tervezett horgászataim alkalmával már igyekeztem ezt a két technikát hatékonyan kombinálni.
Szinte minden alkalommal egy nagyobb és darabosabb alapozó etetéssel kezdtem 25 méteres távolságban, amely bővelkedett magmixben és halas pelletben egyaránt.
A horgászatom taktikája annyi volt, hogy a reggeli órákban az etetést vagy annak környékét horgásztam meg method kosárral, így próbáltam meg horogra csalni a még fenéken tartózkodó halakat, viszont amint a nap a magasba emelkedett, átváltottam a vízközti etetésre és horgászati módszerre.
Mivel e vízközti horgászatokra már tudatosan készültem, a csalogató/helyben tartó anyagot is ennek megfelelően készítettem elő. Fontosnak tartottam, hogy ne csak egy „kamu” felhővel vonzzam magam elé a halakat, mint ahogyan azt egy, pl. etetőrakétával bejuttatott túlvizezett etetővel tehetjük, hanem tartalmas eledelt is kapjanak, hogy ne álljanak tovább.
Az etetésre szánt Big River 360RXH boton található alagútkosárba elsőként pár szem 8 mm-es pellet került, majd következett kevéske helyszínen ledarált főtt takarmány és csemegekukorica, míg végül a kosarat a színes angolmorzsával dúsított, extra finomra őrölt kukoricapogácsával zártam.
A szerelék bevetése után mindig 1-2 „töltetet” dobtam ebből a keverékből, amelyet rögtön a vízre érkezést követően egy rántással kiürítettem a kosárból, ezzel biztosítva azt, hogy ott fejtse majd ki hatását, ahol a halak tartózkodnak: nagyjából 1-1,5 méterre a vízfelszín alatt!
Ha mindent jól csinálunk, a halak egy idő után már szinte nem is igénylik a sűrű ráetetést, és kapás kapást ér majd. Előfordulhat persze olyan eset is, hogy többszöri etetés után sem talál gazdára a vízközt lebegő csalink, ennek több oka is lehet:
- A teljes vízoszlopot figyelembe véve rossz mélységben próbálkozunk. Amennyiben pl. 2,5 méter hosszúra kötött előke kevésnek bizonyulna, ne várjuk a csodát, kössünk egy 3 vagy 3,5 m hosszút is. A vízközti halak a legritkább esetben veszik észre az alattuk lévő csalit, így az eredmény biztos kapástalanság. Az előkehosszúság természetesen függ az előttünk lévő víz mélységétől is.
- Sok vízen a halak hozzászoktak a hangos puffanással vízre érkező kosarakhoz vagy éppen etetőrakétához, azonban előfordulhat, hogy ezek riasztóan hatnak a vízfelszín közelében úszó halcsapatokra. Ilyenkor érdemes az etetésre szánt kosarat kisebbre cserélni és gyakrabban dobni vele, minden esetben ügyelve arra, hogy a lehető leghalkabban, lelassítva érkezzen a vízfelszínre.
- Attól még, hogy egy csalira „pop-up” jelzést akasztanak, nem feltétlenül rendelkezik elegendő felhajtóerővel ahhoz, hogy a horgunkat garantáltan vízközt tartsa. Érdemes ezt is ellenőrizni!
E horgászmódszer szépsége pontosan abban rejlik, hogy a folyamatosan fenékre hulló pelletszemek egy kisebb alapot is képeznek az idő előrehaladtával, így ha vízközt valami csoda folytán nem lenne elegendő akció, még mindig meghagytuk a lehetőséget magunknak arra, hogy fenékről csípjünk el egy-két pocakosabb pontyot.
Én – attól függetlenül, hogy van-e vízközt hal – félóránként 1-1 dobás erejéig mindig ránézek a fenéken lévő etetésre is, amihez a gyorskapocs segítségével egyetlen mozdulattal leváltom a hosszú előkémet egy rövidre, és persze a tüskére wafter csali kerül.
Ezzel a folyamatosan teljes vízmélységben fel-le ingázó „Yo-Yo” horgászmódszerrel igen élménydús horgászatban lehet részünk szinte bármely bányató esetében. Az eddig általam megtapasztaltak alapján, amíg a fenéken történő horgászat esetében nagyobb eséllyel akadhatunk bele testesebb pontyokba, addig vízközt vagy közvetlenül a vízfelszín alatt jellemzően a „kisebb” egyedsúlyú pontyok, amurok csalhatóak horogra. Belőlük viszont akár kifejezetten sokat is foghatunk ezzel a módszerrel, még akkor is, amikor a legtöbb sporttárs egész nap a mozdulatlan spiccet figyeli :)
Felszerelésigény, meghorgászott távolság
Egy hosszú, 3 vagy akár 4 méteres előkével ellátott végszerelék bedobása sokak számára riasztó lehet, pedig egyáltalán nem kell tőle félni, azonban érdemes ilyen esetekben egy legalább 3,9 m, de inkább 4,2 m hosszúságú horgászbottal próbálkozni.
Hozzám hasonlóan sokan egyedül hódolnak kedvenc hobbijuknak, így a halak szákolásánál sem mindig kérhetünk segítséget. A horgászbottal közel azonos hosszúságú előkék esetében azonban sokaknak jelenthet gondot a szákolás… legalábbis elméletben. Saját gyakorlati példámból kiindulva azonban ez egy 3,5 méter nyélhosszúságú merítő segítségével egyedül is gond nélkül megoldható.
Mivel igyekszem a lehető legkisebb zajt kelteni horgászat közben, egy könnyedén dobható, kis súlyú, 30 g-os Dart „L” kosarat szoktam használni, így a későbbi, fenéken történő method horgászathoz sem kell mindent átszerelnem.
Ennél a vízközti horgászmódszernél sokan előszeretettel használják a bordás vagy éppen alagút kosarakat, így egy csapásra megoldják a folyamatos etetést is, de az általam megtapasztaltak alapján így lényegesen kevesebb pontyot tudtam horogra csalni. Elképzelhetőnek tartom, hogy így lényegesen jobban széthúzhatjuk a halakat a teljes vízmélységben, mivel a kosárba töltött anyag az egész vízoszlopban felhőt húz maga után.
A meghorgászott távolság szintén egy nagyon megosztó dolog. Van, aki úgy gondolja, hogy a víz tetején sütkérező halak nem jönnek ki partközelbe, ezáltal nekünk kell akár 60-70 méteres távolságokra horgászni. Mivel mély vizek esetében sok esetben akár szó szerint a lábunk alól is foghatjuk a pontyokat, így vízközti horgászatnál is felesleges a távoli horgászat erőltetése. Ez egyébként is lényegesen megnövelheti a rossz ütemben eldobott szerelék gubancolódását, és persze a halak helyben tartásáért felelős ráetetésünk is pontatlan lehet. Egy kényelemesen, akár szélben is megdobható 25-30 méteres távolság bőven elegendő és eredményes az extrém hosszúságú előkékkel történő vízközti horgászathoz.
Ahogy minden ember más és más, úgy mi, horgászok sem gondolkodunk egyformán, és azt a bizonyos „élvezeti faktort” is mindenki a maga módján próbálja elérni. Akad olyan, aki szívesebben üldögél a parton egész nap akár csupán 1-2 kapásra várva, bízva benne, hogy az elkövető egy igazán méretes pikkelyes lesz, míg van, aki a horgászatra szánt idejét akciódúsabban szereti eltölteni.
Úgy gondolom, hogy a fentiekben részletezett módszerrel ezt a kettőt hatékonyan tudjuk kombinálni és bízom benne, hogy az általam viccesen csak „Yo-Yo feederezésnek” becézett módszer alkalmazásával igazán élvezetes horgászatokban lesz majd Nektek is részetek!
Írta és fényképezte: Bodnár Zsolt