Valljuk meg őszintén, a tél vége nagyon meglepett minket. A hosszú szürkeséget, hideget, sok csapadékot nehezen viseltük. Ez a nem megszokott időjárás bizony a halakat is összezavarta. Március végén még csak kevés vízen lehetett jól fogni a halat. Nem is csoda, szerencsétlenek az utolsó tartalékukat élték fel, miközben mi, horgászok már nem bírtunk a vérünkkel. Akkortájt volt betervezve a Tordasi Horgásztóval történő ismerkedésem. Ez meg is történt, ám - nem meglepő módon - túl sok halat nem adott a víz. Viszont a környezet és a pecások iránti baráti hozzáállás nagyon megfogott, ezért elhatároztam, ha „normálisra” fordul az idő, visszatérek és elégtételt veszek a tavon!
Magáról a tóról már sokat hallottam, horgászbarátaim gyakran látogatták ezt a gyönyörű fekvésű kis vizet. Nem sokkal ezelőtt azonban kezelőváltás történt, a horgásztatással, tóüzemeltetéssel egy végtelenül szimpatikus fiatalember kezdett foglalkozni. Ő mesélt nekem a tó történetéről pár szót.
Maga a vízterület több ütemben alakult olyanná, amilyennek most látjuk. Végső formáját az agyagbányászat következtében nyerte el. A tavat több forrás is táplálja vízzel, kell is bele, hiszen néhol elképesztő mélységeket lehet találni. A horgászmester szerint vannak pontok, ahol 4-5-6 méteres gödrök is vannak, de amilyen pici a tó, olyan kusza a meder alakulása. Ha először járnak a tavon, mindenképpen érdemes segítséget kérni, hiszen vakon leülni badarság lenne.
Márciusban a tó elején ültem le pecázni, ahol a meder viszonylag egyenletes, ám most a belső, kis szigetet tanácsolták nekem, ahol a gyorsan melegedő sekély vizet és a jó haltartó helynek vélt medertörés mély részét is meg tudtam horgászni. Arra számítottam, hogy e kettő közül valamelyik csak működni fog, találok rajta halat.
A horgászhelyeket gépjárművel nem lehet megközelíteni, sajnos cuccolni kell. Janó, a halőr segítségével két körrel megúsztam a túrát, de lepakolás után már bizony meg kellett szabadulnom a pulóveremtől. Nagyon idilli hangulat vett erőt rajtam, hiszen egy szép, füves kis szigeten ücsörögtem, a nap szikrázóan vetette rám a sugarait, a madarak énekeltek, és ami a lényeg, mindenfelé halmozgást láttam!
Mivel nem volt időm előzőleg ezzel a horgászattal foglalkozni, a botok összeszerelése és az etetőanyag bekeverése is erre a reggelre maradt. Először is a kajákat kevertem be, mert azoknak idő kell, hogy „életre keljenek”. A Fagyos Ponty Pellet Packot kutyultam be legelsőnek, majd ugyanezt az etetőanyagot kevertem be kevés CSL tuninggal Végül a keresőhorgászatra szánt örök favorit, a Pelletes Fekete kapott egy kis Tenger Kincse CSL aromát és persze vizet. Mindhárom kutyulmányt belenyomkodtam a vödör aljába, majd nekiláttam a végszerelékek összeállításának.
A nagyobb botra egy 25 grammos pellet feeder kosár került, rövid 10-es fonott előkével, melyre 10-es méretű, szakáll nélküli Guru horgot kötöttem. A másik pálca nagyhurkos végszerelékének rövidebb szárába először egy XL méretű Round Feeder kosár került, mellyel etetni szándékoztam. Azért csak ekkora kosárral akartam alapozni, mert egy bedőlt fa szélét akartam meghorgászni, és minden bizonnyal ott folyamatosan tartózkodnak halak. Féltem, hogy komolyabb bombázással fordított hatást érnék el. A horgászatot már a lehető legkisebb Round Feederrel terveztem. Az akadó miatt 16-os előkénél és 12-es horognál kisebbet nem mertem felkötni, még ezzel is rizikós lesz kifordítani a pontyokat onnan, már ha egyáltalán lesznek ott pontyok.
Nem kapkodtam az előkészületekkel. Olyan kellemesen simogatta a nap az arcomat, hogy szinte éreztem, ahogy téli fakóságom eltűnik. Az alfaállapotból a szemben horgászó spori rázott fel, aki egy termetes tokkal küzdött és kérte, hogy fényképezzem le a zsákmányt.
Az etetőanyagaim már szépen megszívták magukat, némelyik túlságosan is, de egy kicsi utólagos nedvesítéssel orvosolni tudtam ezt a problémát. Át most nem törtem a darákat, mert nem volt kedvem még a szitákat is becipelni magammal.
Szép csendesen megetettem a fa külső szélét ragasztott pellettel, csontival és kevés etetőanyaggal. Elég közel dobáltam a gallyakhoz, a helyiek meg is jegyezték, nem biztos, hogy normális vagyok! Na de aki nem kockáztat, nem is nyer!
A „kereső” felszerelésem horga mellé egy szem Fokhagymás Hal ízesítésű oldódó-lebegő pelletet fűztem. Hogy miért? Mert a szemközti szomszédom készségesen elárulta, hogy ugyanilyen ízű kukoricával fogta a tokhalát! Egy kedves nézelődő horgásztárs megosztotta velem, hogy nagyjából hol található a medertörés, így oda kezdtem el dobálni annak a reményében, hogy valami csak jár azon a környéken.
Nekiláttam a kinti pecának is, itt a csontit és a kukoricát váltogattam. Igazából ez nagyon eseménydús volt, mert nagyjából percenként újat kellett dobnom. Annyi kárász lepte el az etetést, hogy mindenre rávetették magukat. Sajnos a méretük nem haladta meg a tenyerest, de a legtöbbet meg sem tudtam akasztani, csak cincálták a csalit.
Egyszer csak egy ilyen cincálgató kapásra odavágtam, és karikában maradt a botom, majd heves rángatózásba kezdett a spicc. A féket nem mertem kiengedni, így pár másodpercig csak fogtam a botot, de aztán hirtelen irányt váltott a hal és megindult a meder felé! Innentől nyert ügyem volt, hamar megszákoltam az alig méretes pontyocskát.
Ezt sajnos nem követték társai, hiába dobáltam már kis híján a fa alá. Csak a kárászok nyaggattak továbbra is. A benti boton nem volt túl sok kapás, délig talán egy pontyifjonc húzta el a pelletet, de a merítés előtt lelépett.
A fa mellett továbbra is pezsgett az élet, ám szép lassan ritkultak a kárászok rohamai… de kapást továbbra is mutatott a spicc, egészen aprókat. Majd egyszer csak se szó se beszéd, a bot lerepült az ágasról. Szerencsére elkaptam a végét, nem úszott el a felszerelésem. A másik mázlim az volt, hogy nem egy nagy észlény volt a horgon, mert szinte azonnal a nyílt víz felé vette az irányt. Csak olyan furcsán viselkedett, tudjátok, mikor húzom és jön, de csigalassúsággal, és közben folyamatosan rángatózik. Sok ilyet fárasztásban volt már részem, és ezek kevés esetben végződtek szákolással. Ha ugyanis az előbbi „tünetek” lépnek fel, szinte biztos, hogy nem a hal szájában akadt meg a horog!
Miközben a kabátos halammal - amiről időközben kiderült, hogy tok - küzdöttem, a másik botomon is kapás volt. Így kénytelen voltam annak is bevágni, majd gyorsan kiengedtem a féket és letettem a botot: hadd menjen, ha akar. Alig mondtam ezt el a mellettem álldogáló és a fényképezőgépemet ügyesen használó (utólag is köszönöm :)) Janónak (aki halőr, horgászmester és idegenvezető), mikor a tó közepén egy nagy tok kivetette magát a vízből.
Mivel még mindig a kabátos hallal kínlódtam, nem is sejtettem, hogy azt a zsiványt akasztottam meg. Mikor végeztem az „önakasztós” halam tortúrájával, meglepődve tapasztaltam, hogy a másik boton, amin ráadásul szakáll nélküli horog van, még ott „szunyókál” az a bizonyos ugráló tok! Elég jól húzott, így eltartott egy darabig a fárasztása, aminek egyébként minden másodpercét élveztem.
Fényképezkedés és örömködés után gyorsan rendeztem a sorokat, majd mindkét horgot visszadobtam a helyére. Az ágak közül ismét rendületlenül szedtem a kárászokat, viszont a másik bot spicce már megint egyre többször rezdült meg, és ez egyet jelent azzal, hogy egy tok ott forog a kosár körül!
A sok pöccintés erős húzásba ment át, így bevágtam. Nehéz szavakba önteni azt, amit átéltem, de megpróbálom. A bot úgy maradt a kezemben, ahogy beütöttem, majd a jószág villámgyorsan elkezdett húzni és a tó közepén felrobbantotta a vizet. Teljes testhosszában feldobta magát egy méterre a vízfelszín fölé, majd hatalmas csobbanással érkezett vissza.
Ilyet még sosem láttam! Ettől az attrakciótól olyan lendületet vett, hogy lehúzott vagy 20 méter zsinórt az orsóról! Fantasztikus küzdelem volt, majd kiverte a botot a kezemből és csak ment és ment! Nagy nehezen azért megállítottam és a part közelbe pumpáltam őkelmét. A merítés sem volt egyszerű, mert megfeszítette a testét, így nem fért bele az extra nagy merítőbe sem.
A hosszúra nyúlt fárasztás után a fa alól még sok kárászt kiszedegettem, de ott több jó hal már nem lakott. Illetve egy pontyot még akasztottam, de két rúgás után kifordult a szájából a horog. A kemény bánásmód sajnos magában hordozza ezt a lehetőséget is.
A mostanra „tokossá” avanzsált botommal sikerült még egy vértes halat fognom, de ennek fárasztása pont ellentéte volt az előzőének. Simán kitekertem, majd alátoltam a hálót, abból viszont több próbálkozás után is kifordult a teljesen megmerevedett teste, úgyhogy végül kézzel segítettem partra. Itt már nagyon jól viselkedett, készségesen tűrte, ahogy kiakasszam a szájából a horgot, majd fotózás után visszacsúsztattam a vízbe.
Halfogás tekintetében ezután már nem alkottam maradandót, igaz, le is járt a pecára szánt időm. Na meg csúnya esőfelhők is gyülekeztek felettem, amik ha cseppenként is, de csak rám ürítették tartalmukat.
Első látogatásom után picit félve tértem ide vissza, nem is igazán bízván abban, hogy itt valami emlékezetes fog történni velem. Röpke pár óra alatt 180 fokos fordulatot vett a Tordasi Horgásztóról alkotott véleményem. A tó és környezete, az egész komplexum úgy jó, ahogy van. Engem Izsákra emlékeztet. A víz halállománya gazdag, bár a pontyok ezen a napon sem örvendeztettek meg, de séta közben megtaláltam őket a tó egyik sarkában. Ott sütkéreztek egy bedőlt fa ágai közt, fent a víztetőn. A tokok viszont nagyon kellemes meglepetést okoztak. Csodálatos küllemű és méretű vértes halakat tarthattam fényképezőgép elé. A halak mellett pedig az emberi tényezővel sincs itt semmi gond, hiszen mind a horgásztatásért felelős személy, mind a horgászok barátságosnak és segítőkésznek bizonyultak. Mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy szánjon erre a vízre egy napot, megéri!
Írta: Sipos Gábor
Fotók: Janó, kedves horgásztársak, Sipos Gábor
