Máris elértünk a második részhez. Akinek nem lett volna elég a betű az első részben, vagy aki kíváncsi a folytatásra, aki el akarna csípni egy két ötletet vagy biztosabb akar lenni a meglévőben, akinek bírja a gyomra a vidámpark-örömpecát, de nem látja tán a kiutat a kaják és szerelékek tengeréből, vagy aki utána akar járni, mert nem hiszi, vagy egyszerűen csak egy könnyed mosolyra vágyik…
Nahát, nem is írom le még egyszer, hogy mire is gondolok, amikor sorozatról beszélek, és hol is van/lesz a részek között az egybevágó téma, az a bizonyos lerágcsált csont, hogy hova is menjen a horgász, mint ahogy a főnököm is mindig mondaná: „Gyorsan! Sokat!”… fogni.
Persze hogy megint egy kis Budapest környéki, meseszép kocka-fánk tavunkra látogattam el. Nagyon nem is mutatnám be a mosolygós Joker-tavat. Már megtettem szerintem nem egyszer, megmutatva a víz egy-két haldúsabb szegletét, itt-ott sóderes partdarabját a különböző évszakokban. A nagy nyári hőség tombolásának kellős közepén eszembe jutottak a botok és a tó egy közeli törése, ahová az év ezen időszakában nem csak a kis, 2-3 kilós pontyok, de még a szép kövér nagyja is kiúszik, már csak pancsolni is egyet.
A horgászok többsége, akik elzarándokolnak erre a piciny tóra, erőszeretettel bombázza a tó közepén lévő félhektárnyi szigetke szélét. Mondhatni, mindenki bikából küldi… vagy csak én állok hozzá finoman. Nem tudom.
Ezt a horgászállást pár éve, teljesen véletlenül találtam meg a tavacskán. Egy rákészülős, reggeli elalvós nekilendülés következtében majdnem pofára esve kerültem erre az állásra, már-már utolsó választható talpalatnyi helyként volt utolsó mentsváram. Kalapból húzott nyusziként kaptam, ám nem is akármilyen pecában részesültem akkor is és ekkor is… Mivel egy másik tóra készültem, így csak lightos botok voltak akkor nálam, amikkel nem igazán dobálhattam nagyokat - főleg, mert a sziget a tó innenső partjától elég távol van. Körülbelül 20-30 méterre vetettem be hát a végszerelékeimet, és hamar kiderült, hogy pont a lábam előtt egy mélyebb vonulat van a partszéli részen. Mindezek alapján ez alkalommal sem raktam a bottáskámba nagyon heavy botot, ugyanakkor céltudatosan a nagyobbakra hajtottam. Kicsit ellentmondásos a dolog, hogy miért finom botokkal veszem üldözőbe a nagytestű halakat, és mint később kiderült, nem volt valami jó ötlet finomkodni kishalként a nagyhalak között… Na de ne menjünk ennyire a dolgok elébe, csak mindent sorjában! Különben sincs már régóta igazán nagyhalasnak mondható pálcám, egyébként is azzal horgászik az ember, amije van…
Reggel a parton sem igazán kevergettem-kavargattam. Egészen egyszerű, ebben az igen szeles, de meleg nyár végi napon is fogós, a nagyobb halszájakhoz mért, friss és még a pénztárcámhoz is barát kaját rittyentettem össze, sec-perc alatt. A Junior Carp palettáról választottam egy sárga színt, mégpedig a Citromos - Vaníliást. Persze nem csak ezzel az egy kilócska étellel kedveskedtem a tólakóknak: a tarsolyomból előhúztam két zacsi kemény kukoricát, jó nagy szeműt. Tálba öntöttem és nyakon löttyintettem bő két korty Tüzes Ponty Pellet Juice adalékkal, majd jól megkavarintottam. Az alapozó etetésre körülbelül egy jó fél kilót becsúzliztam a piros dzsúszos köntösbe bújt kemény tengeriből. A bekevert kajából is beküldtem két agyonvizezett egykezes gombócot, nem igazán kajának, csak egy felhőcskét akartam abba a vízoszlopba képezni valahogy, ahová a tuningolt kukoricaszőnyeget terítettem.
A szerelékeket ez alkalommal teljesen nemzetközi versenyszabályosra kötöttem (remélem). Szabadon futóként fűztem fel két forgós szeménél fogva egy közepes méretű fém háromszöget, majd egy gumiütköző került fel a főzsinórra. Végül egy Haldorádós feeder gyorskapcsot hurkoltam a lelógó kosáron túlérő, nagyméretű fülbe. Akár erre a hurokra is ráhurkolhatunk még egyet, az a lényeg, hogy legyen a megtöltött kosár mellett dupla a főzsinór. Ezzel a kapoccsal hihetetlen gyors az előkecsere. Teljesen olyan, mintha a quick-change két komponensét összekutyulnánk és így egybeforrt volna. Megbízhatónak tűnő, teljesen ésszerű, praktikus kis találmány!
Na, jó… a teljes igazság az, hogy csak majdnem lehet versenyszereléknek hívni mindazt, amit összehoztam, ugyanis az előkém hossza olyan 40 cm volt botonként. A többi kritérium talán stimmelt… mindegy. A szél, mint írtam az elején is, néha elég erősen fújt - nem is forrt a víz, azaz a víz felsőbb rétegeiben nem úszkált tán senki. Ennek megfelelően a csalit az aljzattól maximum 10 cm-nyire engedtem felemelkedni egy fél grammos sörét segítségével. Na, pl. azt sem tudom, profi versenyen lehet-e ilyet?
Minden a helyére került, én pedig leülhettem a „karfanélkülimbe”… ám a kis frankó etetésre kiegyensúlyozott csalival rádobott elsőnek szerelékre már rá is cuppant egy igen termetes… keszeg? No hisz! De darabos volt azért… Igaz, ami igaz, ezen az elsőnek élesített horgon még csonti is volt ráadásul. Nahát, szép példány!
Még a „keszegecske” visszaengedésével és az ezt lefotózó géppel viaskodtam nagyban, mikor a másik, az etetés mellé becsobbantott, az aljzatról épp csak felállított horgos megoldást csente el valaki. A keszeg tarkóját elengedtem, gép off… pálca a helyére és vágtam is a halra a másik táncra perdült botommal. Vehemensen indult első ijedtségében és sebtében kirohant a jobb oldalra. Csak rohant… akarom írni… úszott. Jól van. Arra pont nem volt senki. Csak hadd menjen… főleg, mikor a 18-as damilom dobozára gondolok, hány kg van rajta feltüntetve… jajj!
Ráadásul kaptam már olyan fáradt monofilt is, hogy a megtöltött 15 grammos kosár súlyától szétporladt. Az azért vicces, mikor az első besuhintásra a szerelék annyira a hátam mögött maradt, hogy csak úgy koppant mögöttem. De mikor a második, harmadik Rocket, Gamakatsustól csobban az ember lába előtt négy méterre, az nem valami szórakoztató.
Az előttem lévő szakadék tetejére aznap az összes alkalmi ellenfelemet nehezen húztam fel, néha sehogy, itt most valóban elkélt volna a gerincesebb bot. Na de hát mit volt mit tenni…
Nyüstöltem az egész jól debütáló, újonnan felcsavart Haldorádós pontyos merítő fejek legkönnyebb tagját… igaz, még hagyományos szákháló anyagból van, de nagyon jól jött az aznap érkező pontyok szákolásakor, ugyanis ez a merítő fej 5 cm-rel mélyebb, mint az előző Spro szákom. Tényleg érezhető a különbség, ami ebben a helyzetben jól jött. Mert hát a halakat, ha sikerült felhúzni magam elé a térdig se érőbe, akkor egyből meríteni kellett, nehogy visszafussanak.
Némelyik persze - főleg az igazán nagy 7-es, 8-as nyurgák - nem így gondolták, ezek hatszor-hétszer is visszavitték a szereléket a mélybe. Sőt, volt a kisebbik boton egy olyan ügyes ellenfél (jó, nem egy volt, de a legnagyobb biztos mind közül), ami leakadt 26,5 perces fárasztás után. Úgy tette ezt, hogy többször lehúzta az összes (kb. 80 m) 0,18-as főzsinórt a dobról… és már a vízben állva a törés tetején álltam, onnan húztam a part felé az erős halat. Nahát! Szóval, akik megléptek (nem voltak aznap kevesen) mind-mind a törés falára feküdve az egy pillanatig meglazuló előkétől - és a szakáll nélküli horogtól - úgy váltak meg, mint Houdini fénykorában a bilincsektől.
Ki akarna többet egy nap? 12 ponty, átlagban majdnem 4 kg-os… És nem kellett sokat várni a kapásokra, főleg ha a balanszírozott csalit még be is pordipeltem. Szabályosan megtörtént aznap, hogy körülbelül így, ahogy írom, annyi idő alatt ameddig olvasod. Kivettem a csalizott horgot a pordipes dobozból, visszatekertem a tetejét, belódítottam a szereléket, visszafékeztem a levegőben, a szerelék kinyílt, majd csobbant. Lesüllyedt az aljzatra, süllyesztettem a zsinórt, ahogy kell, megfeszítve leraktam a botot a bottartóra, és elhajlott, ráemeltem és már húzhattam is… :)
Ja, igen. Lightos játékszer picker-feeder botokkal hihetetlenül élvezetesek a fárasztások percei. Végül elment vagy 6 szerencsésebb jelentkező, de nem volt baj, abból is csak tanul az ember. A pontyok előtt a 13. hal pedig a keszeg volt, ugye. No, de ami fontos, hogy a szelektálás egész jól bevált. Az apraja nem jött, egész jó volt az átlagsúly. És hogy mire jöttek? Na, akkor most képregényben:
Szóval, van ilyen is… Mert horgászni jó!
És ha idáig elolvastál, kedves olvasó… azért te is bevallod, hogy csúzlival nem lövünk grizzlyre… ;)
Írta: Horváth Tibor (Ti13i)
Fotók: Horváth Katalin, és Horváth Tibor (Ti13i)
