A mai napon a Kis-Dunára (Szlovákia) kalauzollak el benneteket, pontosabban az eperjesi hidat megtámasztó kövezésre. A horgászhelyet már három éve rendszeresen látogatom, ez idő alatt rengeteg élményre és gyönyörű fogásra tettem szert. Megismertem és megszerettem ezt a különleges részt, amelyet a partnak rohanó mély víz és a kőkemény aljzat mellett az óriási kagylópadok jellemeznek.
Kövezésről lévén szó az első és legfontosabb feladat feltérképezni a medret. A Kis-Duna viszonylag stabil vízszinttel rendelkező folyó, csak nagyobb áradásokkor emelkedik meg valamelyest. Így aztán nyugodtan kijelenthetjük, általánosan igaz az, hogy a parttól 12-13 m-es távolságban ér véget a kövezés. A horgászhely egy folyókanyarulat külső ívén helyezkedik el, és mivel a meder szélessége itt lecsökken, egy rendkívül erős sodrású, viszonylag mély vizű szakasz jött létre. A kövezés végét nem túl nehéz megtalálni, hiszen annak vonalában egy kontúros sodorvonal alakult ki, amely utat mutat nekünk, horgászoknak. Erről mindössze azt kell tudni, hogy a sodrás nem a parttal párhuzamos irányú, hanem a folyó kanyarulata miatt rézsútosan szalad neki a partnak, így a kövezésen megtörő víz által kialakított sodorvonal 1-2 m-rel közelebb kerül a parthoz, mint ahol a kövezés meder menti széle valójában húzódik. Ezt érdemes szem előtt tartani, mert a sodorvonalon 2 m- t túldobva teljesen más a meder képe, mint közvetlenül a limányosban.
A Kis-Dunáról általánosságban elmondható, hogy viszonylag kicsi a benne élő halak átlagsúlya, ellenben igen komoly fajgazdagsággal bír. Ez viszonylag kis méretéből ered, hiszen a 135 km hosszú vízfolyás mindössze 30-50 m szélességű. Az általam horgászott hely különlegessége, hogy bizonyos időszakokban kifejezetten sok márna tartózkodik ott. Az elmúlt három évben kitapasztaltam, hogy ezek közül is négy évjárat akad horogra a leggyakrabban, a két-, három-, négy- és ötnyarasok. Így aztán a zsákmány súlya ritkán haladja meg a másfél kilót, de ezek a jellemzően 0,5-1,5 kg közötti példányok is igen jól harcolnak a viszonylag mély (2,5-3 m-es), rohanó vízben. Ez ráadásul lehetővé teszi a legfinomabb előkékkel és horgokkal történő horgászatot, így a márnák mellett rengeteg finoman táplálkozó keszegféle is horogra kerül.
A Kis-Duna igen komoly márna-állománnyal bír, és az itteni márnák tapasztalataim alapján főként éjszaka táplálkoznak aktívan. Kiváltképp igaz ez a meleg, nyári kánikulák időszakára, amikor rendkívül erősen átvilágítja a nap a vizet. A Kis-Duna eperjesi szakaszára 1-2 m-es mélységek jellemzőek, míg az én kedvenc helyemen a víz mélysége 3 m körüli. Talán éppen ezért a legnagyobb kánikulában napközben tömegesen beállnak a márnák a kövezés lábához, és ekkor nagyon jól foghatóak. Ezt támasztja alá az is, hogy amikor eljön az este és romlani kezdenek a fényviszonyok, az addig tömegesen ott tartózkodó márnák eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. Onnantól legfeljebb kisebb keszegeket lehet fogni azon a helyen, miközben a sekélyebb részeken megjelennek a márnák és jellemzően a nagyobb példányok.
Mivel elsősorban márnára számítok, ezen a helyen általában sós, sajtos kaját használok. Már évek óta bevált keverék a Haldorádó Sajtos Bajszos, amely egy kimondottan folyóvízre gyártott etetőanyag. A márna és a ponty nagy kedvence, de természetesen minden hal szívesen fogyasztja. Ez egy kész keverék, külön adalékot nem igényel. Az ilyen mély és erős sodrású víz esetében azonban ügyelni kell arra, hogy a szemcséket a lehető legjobban telítsük vízzel, ügyelve arra, hogy emellett megfelelő bontási képességgel is bírjon. Ezt többszöri nedvesítéssel, pihentetéssel és rostálással érhetjük el. Ha valóban alaposan készítjük elő, még az egy kilogrammal is sokat kell dolgozni, de megéri az aprólékos munkát, mert csak így érhetjük el, hogy a kaja a mederfenékre kerülve pont úgy viselkedjen, ahogy mi szeretnénk. Ehhez még annyit tennék hozzá, hogy a rézsútosan partnak rohanó sodrás pont a kövezés aljához sodorja az etetőanyag szemcséit, így annak pontos meghorgászása nagyon fontos. Az etetőanyag mellett nagy mennyiségű elő csontkukac is kerül a kosárba minden dobásnál.
A horgászat elején általában néhány kisebb keszegféle akad horogra, de hamar megjelennek a márnák is. Jellemző, hogy az elején még csak néhány egyed őrzi az etetést. Ilyenkor még nincs olyan gyakran kapás, nagyon finoman táplálkoznak. Ahogy telik az idő és egyre több hal áll meg az etetésen, gyakoribbak és agresszívebbek lesznek a kapások. Az egyik sarkalatos pont, hogy ezt a helyzetet fenntartsuk. Ehhez pedig muszáj egy bizonyos ütemet tartani a dobálásban, amely nemcsak az etetésen táplálkozó halcsapat nagyságától függ, hanem a kosár kapacitásától is. Bonyolult és nehezen átlátható folyamat ez, amely nagyon dinamikusan változik. Ha valaki igazán eredményes akar lenni, akár az egyik percről a másikra megváltozott szituációt is tudnia kell felismerni. Néha nem elég a dobálás ütemén változtatni, ezért mindig tartok magamnál ugyanazon súlyú kosárból 2-3 különböző kapacitásút. Érdemes ezzel is kísérletezni, mert már akár 1-2 dobás távlatában is látványos különbség mutatkozhat.
Ha mindent jól csináltunk és a halak is étvágyuknál vannak, a horgászat második felére az etetésen egy óriási halraj alakul ki. A kosár fenékre érési pontjától számítva lefelé hosszú métereken keresztül a folyó szétteríti a sok finom falatot. Ezt megakadályozni nem tudjuk, hiszen a folyó sodrásán kívül a sok táplálkozó hal is kavarja a vizet, ezzel fellebbentve az etetőanyag szemcséit és egyéb alkotóelemeket, de ha a kaját kellőképpen felvizezzük, azzal mérsékelni tudjuk ezt a folyamatot. Ha a bedobás után szinte azonnal kapásunk van, és ez egyre többször ismétlődik, érdemes durvább felszerelésre váltani, mert a több hal több etetőanyagot és csontkukacot igényel, a rövidebb fárasztásokkal pedig gyorsabb ütemű etetést tudunk produkálni. Ilyenkor lehet hasznos a legnagyobb kapacitású kosár, amely ne legyen annál nehezebb, mint amekkora súly a szerelék megállításához okvetlenül szükséges. Ezért fontos azonos súlyú kosarakból különböző kapacitásúakat magunknál tartani.
Írta: Rózsa Arnold
Fotók: Rózsa Arnold, Bíró Attila
