Folyóvízi sorozatom második helyszíne egy nagytestű dévérekről híres mesterséges csatorna, a bősi vízi erőmű alvízcsatornája. A víz mélysége már a partközeli zónában is igen tekintélyes, a mederben pedig elérheti a 16 m-t is. Az itteni horgászatot alapjában véve nem a gyors sodrás, hanem a lassan, de a nagy mélység miatt a zsinórt elementáris erővel elnyomó víztömeg határozza meg.
Jó ideje nem jártam a csatornán, így már előző este tűkön ültem. Vártam a viszontlátást. A partra korán, a napfelkelte fényeiben érkeztem. Mintha mi sem változott volna, a keszegnép ugyanúgy táncot járt a víztetőn. Mozdultak partközelben és egészen bent, elérhetetlen távon is, így hát kiakasztottam a zsinórt a klipszbe a kényelmesen meghorgászható 25 m-es távolságon. Bevetettem, majd kezdetét vette a várakozás.
Az elején gyakran dobok újat, hogy minél több etetőanyag halmozódjon fel az etetésen. Így az esetlegesen már ott tartózkodó halakat is van esélyem megfogni rögtön az elején, és viszonylag rövid idő alatt kialakul az alapozó etetés is. Ahogy az a mélyebb vizek esetében lenni szokott, az első néhány dobás nem hozott halat. Lelkileg már felkészültem a hosszú várakozásra, de a víztetőn forgó keszegek jelenléte megerősített abban, hogy jó helyen kutakodok. Talán kissé váratlanul ért, de rövid várakozás után agresszív kapásra ránthattam be, sőt nagy halat akasztottam. Rögtön belém nyilallt a felismerés: kapitális dévér küzd a horgomon! Jól ismerem hánykolódó, vonagló mozgásukat és azt is, ahogy ezt a finom pálca közvetíti a csuklómba. A hal viszonylag hamar partközelbe került. Sosem feledem azt a pillanatot, amikor az öreg dévér felsejlett a felszín alatt, elterült a víztetőn és a legyőzött vetélytárs méltóságával csusszant a merítőmbe. Fotózás és mérlegelés után örömmámorban úszva engedtem vissza a közel 3 kg-os dévért.
Amint fentebb említettem, alapozó etetést nem készítettem. Az alapkoncepcióm az volt, hogy dobásonként olyan mennyiségű etetőanyagot vigyek be, amely elegendő a nagytestű dévérek helyben tartásához. Ehhez 3 dologra kell odafigyelni. Az első, hogy minden egyes dobásnak pontosan egy helyre kell esnie. Ebben nagy segítség a zsinór klipszbe való kiakasztása. A másik, hogy elég nagy kapacitású kosarat használjunk. A harmadik pedig, hogy elég gyakran dobjunk újat. Ez esetemben azt jelentette, hogy kapás nélkül maximum 4 percet lehetett bent a szerelék, így tehát legrosszabb esetben is 5 percenként bejutott egy kosárnyi kaja. A szerelék legkényesebb pontja az etetőkosár. Az ilyen intenzív pecához kifejezetten száraz, könnyen oldódó etetőanyagra van szükség, így csak a zárt kosarak jöhettek számításba. Mivel kifejezetten nagy kapacitású kosár kellett, kínálta magát a Haldorádó Hard River Feeder. A 25 m-es távolságon meg tudtam állítani a 28 g-os változatot is, de nagyobb etetőanyag-kapacitás és a víz közel 16 m-es mélysége miatt az 56 g-os kosár mellett döntöttem. A kisebbik változat a bedobás után 10-15 másodpercig süllyedt, míg az 56 g-os változat 6-8 másodperc alatt ért feneket.
A dévérkeszeg horgászatánál általában a Haldorádó Nagy Dévér etetőanyagot használom önmagában vagy más etetőanyagokkal. Jelen esetben 2 kg Nagy Dévér etetőanyagot kevertem be és csak sárga színű, púder finomságúra darált agyagot tettem hozzá, amely a felhőképzésért volt felelős. Az etetőanyagot olyan állagúra állítottam be, hogy a bedobás után 0,5-1 perccel már intenzíven oldódjon a kosárból. Így volt ideje a végszereléknek lesüllyedni és stabilan beállni a kívánt pozícióba, majd amikor ez megtörtént, a kosár szinte azonnal kiadta tartalmát. A dévérkeszeg - de talán mondhatjuk, hogy a legtöbb hal - számára a legvonzóbb időszak, amikor a kosárba gyúrt etetőanyag szétoldódik és a keverék vízben oldódó - vagy a már eleve vízben oldott - alkotóelemei vegyülnek a végszereléket körülvevő közeggel, esetünkben a csatorna vizével. Így aztán nyugodtan kijelenthetjük, hogy a végszerelék annál figyelemfelkeltőbb a halak számára, minél kevesebb ideje van a vízben. Ezért van nagyobb esélyünk halat fogni, ha 20 perc alatt négyszer dobjuk újra a végszerelékünket, mint ha folyamatosan bent tartjuk felcsalizott horgunkat, miközben az etetőkosár által bejuttatott etetőanyag szemcséi fizikálisan ott vannak ugyan, de mozdulatlanul az aljzathoz tapadva csalogatóhatásuk nem vetekszik a frissen bejuttatott kajáéval.
Egy 3,6 m hosszú, MH karakterisztikájú feederbotot használtam 40-es elsőfékes orsóval és 0,20 mm-es főzsinórral. A kosarat egy karabineres forgó segítségével csatlakoztattam a főzsinórhoz, amit két gumigyöngy, illetve egy forgó ütköztetett meg. A forgóba egy 10-15 cm hosszú erőgumit kötöttem, majd ismét egy forgó következett. Az előke 0,14 mm-es, a horog pedig 16-os számú volt. Az erőguminak hármas szerepe van. Kiváló gubancgátló, a bevágás pillanatában kíméli az előkét, a fárasztás megkezdésével pedig megfeszül és teljesen kinyúlik, de rugalmasságát nem veszíti el. Ezt úgy kell értelmezni, hogy amikor a hal fárasztás közben hirtelen irányt vált vagy kimozdítja valamilyen irányban a fejét és belazulna a zsinór, az erőgumi húzódik össze, így megmarad a kontaktus a hallal.
A nagy dévér után jó ideig nem volt kapás. Az első jelentkező egy bagolykeszeg volt, melyet több lapos- és dévérkeszeg követett. Jól elszórakoztam velük, mígnem újra nagytestű halba akadtam. Rögtön tudtam, hogy dévér lesz, de azt is éreztem, hogy kisebb lesz reggeli társánál.
Ezt követően végre beindult a hal az etetésemen és kapás kapást követett. Felváltva fogtam a kisebb bagoly-, lapos- és dévérkeszegeket a nagytestű, 0,5-1,5 kg közötti dévérkeszegekkel. Érdekes volt megfigyelni, hogy ezek a nagytestű dévérek teljesen másként viselkednek ebben a mély, lassú folyású mesterséges csatornában, mint az általam mostanában oly gyakran látogatott Kis-Dunán. A Kis-Duna lényegesen keskenyebb és átlagmélysége sem lehet több 2 m-nél, a folyása pedig gyorsabb. Megfigyeltem, hogy a kisebb dévérek szinte egész nap foghatóak vízközt, míg a nagyobbak, amelyek az 1 kg-ot is meghaladják, csekély kivételtől eltekintve csupán a sötétség beállta után keríthetők horogra. Néhány éve követem a jelenséget és azt már megállapítottam, hogy nem egy adott időponthoz köthető ez, hanem minden esetben a fényviszonyokhoz. A bősi vízi erőmű alvízcsatornáján viszont sosem volt probléma fényes nappal nagytestű dévért fogni, és ha egy nagy átlagot vonunk, sokkal nagyobbak is azok a bizonyos nagy dévérek. Úgy gondolom, hogy a nagyobb élettér és a nagyobb vízmélység lehet a kulcs, ugyanis nyilván sokkal kevesebb fény jut le a 16 m-es mélységbe, mint mondjuk a 2 m-es be. Mindenesetre nagy élmény volt újra a csatornán horgászni és biztosra veszem, hogy ezentúl gyakrabban fogok jönni.
