A fiam minden szombaton Szegeden tanul egy programozó suliban. Ide a feleségem vagy én viszem át. Amíg ő okosodik, addig én a Tisza-parton töltöm az időt. Szeretek a horgászokkal beszélgetni…
Egyik rakparti sétán megismerkedtem Volent Józseffel, akiről gyorsan kiderült, hogy rendkívüli tapasztalattal és helyismerettel rendelkezik. Némi túlzással mindent tud, amit a szegedi Tiszáról tudni lehet. Olyan halakról mesélt, amelyeket, megvallom őszintén, kétkedve fogadtam. Tudom, hogy egy vadvízen bármi megtörténhet, de én már csak azt hiszem el, amit megtapasztaltam, amit kézbe vettem, amelyet lefotóztam! Józsi nagyon készségesen ajánlotta fel segítségét és mondta, hogy győződjek meg róla személyesen. Mindez egy október végi szombaton volt, rá két napra, hétfőn már együtt áztattuk zsinórjainkat a rakparton.
Az évek, évtizedek alatt sok komoly tudással bíró, az adott vízterületet rendkívül jól ismerő horgásszal hozott össze a jó sors. Sok olyannal is megismerkedtem, akik SOHA SENKINEK nem árulták volna el, mutatták volna meg legjobb helyeiket, féltve őrzött praktikáikat, nekem mégis tálcán kínálták mindent. Én SOHA nem éltem vissza ezzel a megtisztelő bizalommal! Ez a cikk is úgy született meg, hogy előtte egyeztettem róla vendéglátómmal.
Én SOHA nem kerülöm ki a helyi embereket, sőt kifejezetten keresem őket. Minden területnek megvan a szakértője, a legendás „arca”. Ha vele, ha velük jó kapcsolatot alakítunk ki, nem érzik azt, hogy betolakodók vagyunk. Azok, akik azt hiszik, főleg egy nagy természetes vízterületen, hogy ők mindenkinél jobban tudnak mindent, és maguk is megoldják, kudarcra vannak ítélve. Gyorsan kivívják a vízterületet napi szinten vallató horgászok ellenérzését, és így nemcsak a halakkal, hanem velük is meg kell majd küzdeni… Bár hamar el tudja mindenki dönteni, hogy miként lehet eredményesebb? Egyedül vagy a helyiekkel együttműködve? Szerintem nem kérdés! Szóval, a helyiek tisztelete és segítsége elengedhetetlen egy új vízterület sikeres meghódításához! Jegyezzük meg ezt egy életre!!!
Persze minden alkalommal, minden helyszínen a helyiek legjobban működő módszerét próbálom a saját ötleteimmel is kiegészítve még jobbá tenni, amelyet én is megosztok velük. Így egy-egy horgászat során komoly szakmai konzultáció alakul ki, amelyből mindenki tanulhat. Ezek visznek előrébb, ettől leszünk még jobb és eredményesebb horgászok.
Visszatérve Szegedre… hétfő délután érkeztem, amikor József és Laci bácsi már a vizet vallatták. Közvetlenül melléjük telepedtem le. Gyorsan egyértelművé vált számomra, hogy egy nagyon változatos, lépcsőzetesen mélyülő, akadós területen próbálok meg halat fogni. Nagyon, de nagyon nem mindegy, hogy hová dobok, hová etetek. De nyilvánvaló, hogy azért is van itt a hal, mert ebben a víz alatti dzsungelben biztonságban érzi magát. Amíg a nap le nem bukott a látómezőn, nem történt semmi. Abban a pillanatban, ahogy a napkorong eltűnt, egyik vagy másik spicc megrezdült. Érdekes módon hiába ültem én alul, elvileg a legjobb helyen, nem nekem voltak kapásaim. Az első bagoly- és karikakeszegeket a legfelül ülő Józsi fogta, majd a középen ülő Laci bácsi vágott be és fárasztott ki egy 6 kg körüli busát. Mielőtt besötétedett volna, Józsi is partra segített egy 8 kg feletti planktonzabálót. Nekem csupán egyetlen apró keszeg jutott. Volt több kapásom is, de szákba nem került értékelhető hal. A legjobb tanács, amit Józsi adott, hogy „légy türelmes!”. És ez mennyire igaz! A türelmességemhez az is hozzátartozott, hogy a következő elronthatatlan, botvivős kapásnál nem voltam közvetlenül a bot mellett. Egyszerre kiáltott fel Józsi és Laci bácsi, hogy „Gábor!!!”. Teljesen besötétedett már ekkor, és erős folyóvízi feederbotom spicce a vizet verte a kapásnál. A köztéri világítás miatt nincs szükség világítópatronra sem, maximum egy fejlámpára csalizásnál. Szóval, végre bevágtam és megállt a bot a kezemben, éreztem, hogy ez már nem keszeg. Rövid, de annál intenzívebb fárasztás végén egy szép tiszai pontyot tarthattam a kezemben! Végre!!!
Vendéglátóim is örültek ennek és biztosra vették, hogy az éjszaka további részében akár még nagyobb is beköszönhet. Ők 10 óra után búcsút intettek nekem, így az éjszaka további részében magamra maradtam. Hajnal kettőig nagyon intenzíven, folyamatosan horgásztam, de tulajdonképpen egyetlen értékelhető kapás nélkül megúsztam. Váltogattam a csalikat, próbálgattam kint, bent, még bentebb, de semmi. Kettőkor befáradtam és a székben ülve elaludtam. A nyeletőféket az orsókon bekapcsoltam előtte, így tudtam, hogy nagy baj nem lehet. Éjszaka 2:20-kor a Feeder kapásjelzőm csipogására riadtam fel. Nem volt agresszív kapás, de egyértelműen rángatta valami a spiccet. A tettes egy termetes bagolykeszeg volt, amely degeszre zabálta magát, folyt ki belőle a kajám. Próbáltam a keszegeket elkerülni és nagyobb csalival horgászni, de arra mozdításom sem volt. Tehát az éjszaka komolyabb esemény nélkül telt el.
Reggelre megérkezett a hidegfront, amely az erőteljes É-i széllel és egyre intenzívebb esővel finoman szólva sem volt kellemes. Hiába volt +8 Celsius-fok, a hőérzet 0 fok körül volt. De ez sem számított, mert nagyon bíztam a kora reggeli órákban. Attól nem kellett félni, hogy a felkelő nap átvilágítja a tiszta vizet és ezzel a meder közepére „küldi” a halakat. A borult, sötét égbolt miatt olyan volt, mint a napnyugta utáni időszakban. Vártam, türelmesen vártam, de egyszerűen nem jutottam el kapásig. 9 óra is elmúlt, amikor kénytelen voltam tudomásul venni, hogy a legjobb időszak is odalett, itt már nem lesz semmi, haza kell menni. Volt még fél vödör bekevert etetőanyagom. Haza úgysem akartam vinni, így begombócoltam és néhány kosárnyit hagytam csak meg.
A 8-10 nagy gombócot a kinti padkára, a parttól kb. 12 méterre dobtam be. Az egyik szerelék horgát lecseréltem és a pop-up golyócska helyére fehér techno pufit tűztem, amely a 6 cm-es előkét teljesen megemelte. Ezzel az etetés alá dobtam egyből a gombócolás után. A botot letettem, majd hátrafordultam, hogy megmossam a kezem. Szinte ebben a pillanatban valami hátba vágott. Botom spicce a vizet verte és a bot nyele is megemelkedett, ez vert hátba. Bevágásra nem volt szükség, inkább botmentésre.
A hal erőteljesen védekezett, jó 10 perc után tudtam a szák elé húzni. A tiszta vízben jól láttam, egy nagy busa volt, amely a száktól 1 méterre fordult még egyet és elköszönt. A horog kiakadt a szájából. A guta majd megütött, hogy ez is odalett…! Újracsaliztam, majd ismét bedobtam. Nem telt el újabb 2 perc, a bot spicce ismét a vizet verte. Még körültekintőbb fárasztás után végre ez már szákba került. 1 óra alatt 4 jó busakapásom volt, ebből hármat megakasztottam és kettőt szákba is tereltem. 10:15-kor már nem volt mit a kosárba nyomni, elfogyott a kajám.
Szóval, mi ebből a tanulság? Folyóvízen, ha halat akarunk fogni, akkor bizony etetni kell! Jó móka a busázás, de ha nincs, ami felhőzzön a mederfenéken, ha nincs mit a kosárba nyomni, akkor nem lesz kapás sem! A kifogott busák mindegyike szabályosan lett megakasztva.
Az ismerkedésem a szegedi Tiszával jól sikerült, ide még biztosan visszatérek! És köszönöm a segítségét új horgászbarátaimnak!
Írta: Döme Gábor
Fotók: Csapi Károly
