A Duna finoman szólva sem volt kegyes a fővárosi horgászok számára, hiszen a folyamatosan kedvezőtlen vízállás csaknem lehetetlenné tette a parti horgászatot, vagy csak nagyon kevés helyen nyílt erre lehetőség. Egészen az ősz legvégéig kellett várni, mire a belvárosi szakaszok is meghorgászhatóvá váltak. A már erősen lehűlt, letisztult vízben próbáltam a márnák nyomába eredni. Egy Duna-parti szemle során erős sodrású, igen mély szakaszra leltem, így érdeklődve vártam, vajon milyen lehetőségeket tartogat számomra…
Késő ősszel, amikor a Duna hőmérséklete jellemezően 10 °C alá csökken, rendkívüli módon felértékelődik a jó helyválasztás, ha egy sikeres horgászatot szeretnénk magunk mögött tudni. Önmagában a legjobb horgászhely sem garancia a sikerre, de ha jókor, jó helyen és a megfelelő módon kínáljuk fel a csalogatóanyagokat a halak számára, akkor bizony az erősen lehűlt vízben is komoly sikereket érhetünk el. Tapasztalataim szerint lehűlt és letisztult vízben a mély szakaszokon van a legnagyobb esélyünk a sikerre ezekben az időkben, mikor a halak nagyobb csapatokba verődve tartózkodnak a fenék közelében. Dunai horgászataim célhalai jellemzően a márnák, melyek gyakorlatilag egész évben eredményesen foghatók. A márnák kedvelik a gyors sodrású, mély vizeket, és az sem árt, ha valamilyen táplálékforrás is van a közelben, márpedig a fővárosban ebből jócskán akad. Elég, ha a folyón állomásozó étteremhajókra gondolok vagy a különféle szennyvíz-kifolyókra. Utóbbiak száma viszont az elmúlt években jelentősen lecsökkent, hiszen a kiépült csatornarendszer, valamint a modern víztisztítási technológia fejlődésével a szennyvízkifolyók nagy része megszűnt, melyek egykoron kiváló haltartó helyek voltak a leghidegebb téli napokon is.
Az általam meghorgászott terület a fővárosi Duna budai oldalán, a Margit híd és a Szabadság híd között található, egy erős sodrású, hirtelen mélyülő, hatalmas terméskövekkel kirakott partszakasz. A mederfenék akadós, kagylókkal és kövekkel borított, melyek közé az évek alatt összegyűlt drótkötél, számtalan beszakadt horgászzsinór és azok közé beékelődő hordalék faág található. A vízmélység helyenként a 8 métert is eléri 250 cm körüli vízállásnál, a parttól mintegy 25 méteres távolságban. A helyszínt ezúttal is tömegközlekedéssel, illetve némi gyaloglással, a partot övező hatalmas kövek közt átbukdácsolva közelítem meg. A hajnali gyenge fagy, és a párás, ködös levegő sem szegi kedvem, sőt, kifejezettem kedvelem ezt az időt, mert ilyenkor se szúnyog, se légy nem zavarja a nyugodt, békés horgászatomat. A közelben állomásozó hajók a felszíni uszadékok jelentős részét felfogják vagy elterelik, ami nagymértékben megkönnyíti a horgászatot.
Célhalaim elsősorban a márnák, melyeknek leginkább számíthatok kapásaira. Ehhez mérten állítottam össze az etetőanyagot, mely az évek óta megszokott és jól bevált összetevőkből állt. A csontkukaccal dúsított, jellegzetes illatú etetőanyag a márnák számára kifejezetten vonzónak bizonyult. A meghorgászandó távolság mintegy 25 méter. A mély és erősen sodró vízben csak az extra nagy tömegű kosarak állnak meg a fenéken, ellenkező esetben kisodródnak és szinte biztosan elakadnak a kövezésben. Jó néhány szerelékvesztésen voltam túl, mire nagyjából kitapasztaltam, hogy milyen tömegű kosarakat érdemes használni, illetve mekkora távra szükséges bevetni azokat, hogy az elakadás esélyét jelentősen le tudjam csökkenteni. Volt olyan, hogy egyetlen kosárral is sikerült elakadás nélkül végighorgászni egy napot, míg máskor szinte minden dobás után új szereléket kellett készíteni. A dobóelőke használata a nagy tömegű végszerelékek miatt indokolt lenne, viszont a rengeteg beszakadt fonott zsinór így is komoly nehézséget okoz, hiszen a közéjük szoruló hordalék újabb akadókat képez. A főzsinór vastagságát ezért 0,25 mm-esre emeltem, ezzel a nagyobb tömegű kosarak is gond nélkül bevethetőek kisebb távolságokra. A Haldorádó River Feeder kosarak költséghatékony és jó megoldást kínálnak, de akad olyan helyzet, amikor az elérhető legnagyobb tömegű változatok sem elegendőek. A legnagyobb, azaz 150 grammos kosarat ezért egy 100 grammos ólommal egészítettem ki, így a végszerelék már elég nagy tömegű volt ahhoz, hogy a mély és erős sodrású folyóban stabilan megálljon. Kevésbé akadós, jól ismert helyeken viszont inkább a Haldorádó Big River kosarakat használom, melyből elérhetőek egészen nagy, akár 300 grammos változatok is. A fővárosi Duna-szakasz megköveteli az erős igénybevételt is tűrő felszereléseket, aminek tökéletesen megfelel többek között Team Feeder by Döme - Big River 390RXH bot páros. Az elemi erővel védekező nagytestű márnákat csak egy kellően erős, de rugalmas bottal tudjuk megállítani, és a meredek kövezésről „feltépni”. Itt nincs lehetőség finomkodásra, mert a megakasztott márna pillanatok alatt a kövek közé húzza a végszereléket. A felkínált csalik tekintetében viszont semmiféle különleges praktikára nincs szükség. Egy 6-os méretű, széles öblű horgon kínálok fel 8-10 szem csontkukacot. Az előke hossza ebben az esetben eléri a 80 centimétert is. Alapozó etetésre nincs szükség, a kosárban felkínált tömény, aromákban és élő anyagban dús etetőanyag bőven elegendő.
Az erős sodrás, valamint az igencsak mély víz miatt a kosárba a szokásosnál jóval erősebben betömörítettem az etetőanyagot, hogy a csalogató hatását hosszabb ideig megőrizze. A dobások üteme a leghidegebb időszakban sem több mint 13-15 perc. Ha ezen időn belül nem jelentkezik kapás, akkor újabb dobás következik. Tapasztalataim szerint a frissen felkínált csontkukac csokor jóval csábítóbb falat a márnák számára, mint a már szétázott, nyúzott darabok. A fővárosi szakaszon eredményes és kedvelt csalétek a sajtkocka is, de az erősen lehűlt vízben, a fehérjében gazdag élő anyagokkal szemben kissé lecsökken a létjogosultsága. Ugyanakkor azokon a szakaszokon, ahol tömegével vannak jelen a különféle gébfajok, általában jó szelektív hatással bír.
A nyirkos, párás időben elkel a réteges öltözet, valamint a termoszban lévő forró citromos tea is felüdülést nyújt, míg a kapásra várok. A Dunán a márnahorgászatok során nyeletőfékes orsókat használok, aminek számos előnye van. A márna még a leghidegebb vízben is vadul kap és pillanatok alatt a vízbe ránthatja a botot, ha nem figyelünk vagy éberségünk lecsökken. A nyeletőfék szabályzóját mindig úgy állítom be, hogy a sodrás ereje még ne tudja az orsó dobjáról lehúzni a zsinórt, de egy határozott rántás vagy erőteljes húzás hatására azonnal meginduljon. Fontos lehet ez olyan esetben, ha pl. két bottal horgászunk, és az egyikkel halat fárasztunk, vagy ha egyéb elfoglaltságunk akad a folyó partján. Kapás esetén az orsó fékjének hangjára gyorsan tudok reagálni. Gyakran előfordul, hogy a bedobás után gyorsan megkötök egy-két előkét, hogy folyamatosan legyen utánpótlás, hiszen a Duna akadós medre azért szereti bekebelezni azokat. Nem ritkán 10-15 db előke is elfogy egy horgászat alatt.
A cikkben említett horgászatot megelőzően több mint 20 évvel korábban jártam utoljára ezen a részen, azóta azért jelentősen megváltoztak a körülmények. A fővárosi Duna e szakasza cseppet sem a kényelmes piknikhorgászat színhelye. Amerre csak a szem ellát, mindenhol hatalmas kövek, betondarabok övezik a partot, ráadásul a budai rakpartot védő, mintegy 4 méter magas kőfal – ami egyébként világörökségi oltalom alatt áll – hosszan tornyosul mögöttünk, ráadásul ez magasabb vízállásnál eléggé megnehezítheti a hatékony dobást (250 cm feletti vízállásnál gyakorlatilag már lehetetlenné teszi a horgászatot). A rakparton jelentős a járműforgalom, s bár nem jellemző, de előfordult, hogy egy elszabadult dísztárcsa vagy más, az autóból felelőtlenül kidobott hulladék landolt mellettem a kövezésen. Időnként a kőfal tetején sétáló látogatók is megállnak nézelődni vagy érdeklődni a dunai horgászat sikerességéről.
Az első dobást követően izgatottan vártam a fejleményeket, és kapásra nem is kellett sokat várni, alig 5 perc után máris megszólat az orsó nyeletőfékje. Hiába a viszonylag kis távolság, hosszú percek teltek el, mire a mély vízből sikerült felhúzni a vehemensen küzdő márnát. Szerencsére a horog aránylag jól akadt, és a kosarat sem húzta be a hal a kövek közé, így sikerült megmeríteni. A visszaengedés során különösen ügyelnem kellett, hiszen a meredek kövezésen megcsúszva kellemetlen sérülést lehet szenvedni. A reggeli köd csak rövid időre oszlott fel, s bár időnként még a nap is kisütött, a kellemetlenül hűvös időben jólesett egy forró tea a termoszból, és szükség volt a réteges öltözetre is. A nap további részében a kapások száma két részre bontódott. A reggeli, illetve kora délelőtti órák az évszakhoz képest mozgalmasak voltak, majd jött egy nagyjából két és fél órás időszak, amikor semmilyen érdemleges esemény nem történt. Próbáltam kisebb horgot feltenni, illetve a távokat változtatni –beljebb, vagy éppen csak a kőláb vélt széléhez dobni –, de ennek rendszerint elakadás lett a vége, vagy a gébek marcangolták szét a márnák számára felkínált csontkukacot. Végül úgy döntöttem, hogy maradok azon a távon, ahol ritkábban tapasztaltam elakadást. Szerencsére kosarat és ólmot ritkábban veszítettem el, azonban a horogelőkét majdnem minden dobás után cserélnem kellett. A mederfenéken rengeteg kagyló és éles kő van, melyek kicsorbíthatják a horgot vagy megsérthetik a horogelőkét.
A dobások ütemét 8 percre csökkentettem annak reményében, hogy a folyamatosan behulló, csontkukacban dús etetőanyag ismét a horog közelébe csalja a mélységben tartózkodó márnákat. A kitartás végül eredményt hozott, mert egyszer csak felgyorsultak az események. A semmiből érkezett az erőteljes kapás, majd éppen csak megemeltem a botot, mikor a másik készségre is érkezett jelentkező. A sodrásba igyekvő, kitartóan védekező márna megfékezése még egy bottal is komoly feladat, de az egyszerre két bottal való fárasztás igencsak feladja a leckét. Fárasztás közben előfordul, hogy a menekülő márna az ólmot vagy kosarat a kövek közé húzza. Ez történt most is. Ilyenkor hiába tépjük, erőltetjük, sehogy sem fog a készségünk kiszabadulni. Egyetlen megoldás van, mégpedig az, hogy várunk. Ha szerencsénk van, és az előkénk is bírja a megpróbáltatást, jó esélyünk van arra, hogy a hal saját magát – és ezzel együtt a végszereléket is – kiszabadítja az akadóból. Ilyekor egy kicsit – maximum egy-két percet – várok kézben tartott bottal. Ha a bot spiccén erősödő rezgést érzékelek, akkor vélhetően a hal megindult. Ilyenkor határozott mozdulattal, a botot minél feljebb tartva igyekszem felhúzni a sodrásból. A fárasztás végén, a merítéshez közeledve még jobban kell ügyelni, mert a part menti sűrű kövezésben szinte biztosan elakad a végszerelék, ezért szükséges mindig feszesen tartani a zsinórt. Szerencsére sikerült megoldani a feladatot, és kisvártatva újabb két csodálatos márna feküdt a matracon. Egy-két gyors fotót követően igyekeztem mindkét halat gyorsan visszaengedni, hogy a sötétedés beálltáig minél több időm legyen horgászni.
Korábban az volt a tapasztalatom, hogy a késő őszi, téli időben inkább a délelőtti, kora délutáni órák voltak eredményesebbek, és a szürkület beálltával csökkent a kapások száma. Nyáron, illetve kora ősszel viszont inkább az a kora hajnali, illetve az esti és az éjszakai időszak volt az eredményesebb. Ez a Duna-szakasz – talán sajátosságai miatt – gyakran rácáfolt az általános tapasztalatokra. A szürkület beálltával gyakorlatilag teljesen megszűntek a kapások, hiába maradtam egészen a sötétedésig. A későbbiek folyamán még néhány alkalommal visszatértem, ahol gyakorlatilag hasonló tapasztalatokkal fejeztem be a horgászataimat. A lassan apadó, letisztult vízben minden alkalommal sikerült jó néhány szép márnát fognom, ugyanakkor egy nagyobb, zavaros áradás után már nagyon nehéz volt kapást kicsikarni. Mindenképpen érdekelt, hogy vajon a téli időszak után milyen körülmények fogadnak itt, ezért kora tavasszal ismét visszatértem ide, de ezt egy következő cikkemben tárom a nagyérdemű olvasóközönség elé…
Írta: Holler Imre
