Szeptember végét írunk, ismét itt az ősz, hihetetlen, hogy repül az idő. Színesedik a táj, s vele együtt a lehetőségeink is, ami a horgászatot illeti. Jómagam már kivettem a részem a jóból, ugyanis az elmúlt két hétben elkényeztetett a vén Duna, ám most valami újat szeretnék, valami egészen máson töröm a fejem…
Kihasználva a jó időt, több alkalommal is feedereztem és megannyi szép márnát sikerült szákba terelnem, bónuszhalakból sem volt hiány: gyönyörű paducokat és koncérokat adott a vén folyam. A pergetős estéken pedig formás süllők is akadtak, szóval semmi okom a panaszra. Otthon maradt még takarmányom bőségesen, búza és kukorica vegyesen. Kárba nem veszhet, ezért az áztatás mellett döntök, amit két nappal később a főzés követ. Pontyot szeretnék fogni, csakhogy most nem a nagy folyón, hanem a közeli csatornán tervezek horgászni. Szívem csücske a Zsitva, ide mindig hazatérek.
A botokat még otthon átszerelem, a főzsinór marad, mindössze az utolsó fél méter, pontosabban a végszerelék változik némileg. Hatvan grammos csúszó ólmokkal készülök, mivel nem célom távolra horgászni, sem pedig behúzni száz méterre vagy még távolabbra. Amikor viszonylag közelre horgászom, mindig ezt a megoldást preferálom. Az ólom után következik egy gumiütköző, ezután a forgó, és jöhet is az előke, amit ezúttal fonott zsinórból kötök. A végére egy bevált típusú, öblös horgot kötök hatos méretben. Amikor pontyra horgászom, előszeretettel használom ezeket a fazonokat, mivel jól tartják a halat és hát szó mi szó, itt bizony kapaszkodni kell a botba, ha egy jó erőben lévő nyurga nekilódul.
Természetesen a készre főtt takarmányt nem egyszerre szeretném a vízbe zúdítani, ugyanis nem pár kilóról van szó. Folyamatosan és rendszeresen, az egész hét folyamán fogok etetni egy bizonyos helyet, a hétvégén pedig ráülök. Legalábbis ez a terv. Ami a napi mennyiséget illeti, kétvödörnyi anyagot (tíz-tíz litert) szórok esténként, munka után, amikor az időm engedi. Soknak tűnhet, ám a népes keszegállomány széthordja, teríti az anyagot, a termetes kárászok, illetve kisebb pontyok pedig el is fogyasztják. Tehát szórni kell, rendesen!
Az első bevetést hétvégére tervezem. Szombaton, ebéd után irány a Zsitva! Csodás időnk van, ahogy megérkezem, kiszállva a kocsiból rögtön a vizet kémlelem. Nyomokat keresve pásztáz tekintetem. Sok cucc jön velem a kocsiból, nagy a cipekedés, csak érjek már be, most érzem igazán, mennyi holmival készültem. Ahogy leérek a vízhez, mindent elengedek és kifújom magam, közben a botokat lassan összetolom. Rögvest szórok is a halaknak, legyen bent némi csalogatóanyag, míg minden a helyére kerül. Az első végszerelékem igyekezve bevetem, addig ráérek bíbelődni a másikkal, ha van hal a környéken, szinte biztos, hogy megtalálja a csalim. Nem tévedtem, alighogy felcsalizom a másik botom, már érdeklődőm is akadt egy termetes ezüstkárász személyében.
Kattintok pár képet, amolyan alibinek. Frissítem a csalit és bevetem mindkét végszereléket. Végre kényelmesen hátradőlhetek a székemben, mint aki jól végezte dolgát, kinyitok egy sört – persze szigorúan alkoholmenteset, hisz vezetek –, jólesik a hűs ital ebben a pompás időben itt, a víz mellett. Igazi vénasszonyok nyara van! Miközben a sört kortyolgatom, ismerős hangra leszek figyelmes, mintha erős szél fújná a feszes damilt. Hirtelen a botokra pillantok, s látom, hogy az egyiket majd letépi valami az ágasról. Óóó, hogy az a… elfelejtettem lazítani a féken, egy szempillantás alatt reagálok, felettébb jó súlyba ütközöm, de már lazítom is a féket, mielőtt szétszakad minden. Halam hosszan rohan végig a part mentén, szinte megállíthatatlan, már-már attól tartok, sosem fogy el az ereje, az igazat megvallva: nem túl bivaly cuccal készültem.
Az ellenfelem viszont annál inkább, érintetlen halat sejtek a horog végén, ami talán még sosem látott horgot, talán egy igazi vad pontyot meríthetek hamarosan. Módfelett kíváncsi vagyok, amikor pontyot akasztok. Rögtön pörög az agyam: vajon milyen lesz (?), töves, nyurga, pikkelyes, tükrös, tán spanyolmintás? Na, de maradjunk a jelenben, amikor a rohamnak vége, azonnal csontra húzom a féket és csak pumpálom, ahogy a felszerelés engedi. Félúton észbe kap, majd ismét nekilódul, de már biztos helyen jár, ugyanis a meder felett rója a köröket. Lassan, de annál magabiztosabban terelem magamhoz a halat, ez bizony bőven négy feletti lesz, méghozzá egy gyönyörű töves. Elszalad még párszor, ám ereje fogytán, végül csak bemerítem. Öröm nézni, ahogy pihen a merítőhálóban, valóban egy hibátlan kagylófaló a legyőzött. El sem hiszem, alig tíz perce vetettem be mindkét végszereléket, viszont máris adott a Zsitva egy ilyen gyönyörű halat. Nincsenek szavak, csak egy gondolat: Köszönöm, Zsitva!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
