A fák lehullajtják lombjukat, a víz letisztul, az esték hosszabbak, kedvenceink pedig szorgosan gyűjtik a télirevalót. Csakugyan novembert írunk. A nyáron jól muzsikáló helyek sorra csődöt mondanak, ám az ember mindenre elszánt, folyamatosan megy a halak után. Nincs megállás, szenvedély ez, sőt, talán több is annál.
Minél hidegebb a víz, annál értékesebb minden egyes fogásunk, kiváltképp, ha a termetesebb halakat szeretnénk becserkészni. Esetemben pontyok jelentik az elsőszámú célpontot, ám nem egy jól telepített magántavon, de még nem is egy egyesületi tavon kergetem a halakat, hanem a szívemhez és lakhelyemhez oly közel álló, pontosabban lassan folydogáló Zsitva csatornán. Ezek az érintetlen és vad pikkelyesek egész évben feladják a leckét, de különösen késő ősszel, ugyanis egy csapásra eltűnnek. Persze, csak képletesen szólva.
Szombat hajnalán az ébresztőre kelek, a szürke hétköznapok után végre újabb bevetést tervezek. Előkerül a thermo ruha, gőzölög már a forró tea, ködös őszi reggel van, készülődöm nagy tettvággyal. Rövidesen a vízpart fogad, hamar kirámolom a sok holmimat. Télen a fagyok sem szegik kedvemet, hát még most, hogy eltűnik a tömeg. Amikor horgászom, a magányt kedvelem, egyedül ez nyugtatja meg farkas lelkemet. Szemem, mint a radar, a vizet kémleli, a pályát jól ismerem, hisz nem először vallatom – bizony, volt itt már jó néhány alkalom.
Az alapos helyismeretből kiindulva és az egyre inkább hűlő víz miatt – ergo a halak is kevesebbet és ritkábban táplálkoznak –, úgy gondoltam, rápróbálok etetés nélkül, pusztán a csalival. Élénk színű csalikat választottam, melyek felhívják magukra a figyelmet és hoztam magammal a jó öreg főtt kukoricából is (természetesen frissen főzve). Telnek a percek, ketyeg az óra, végre bemozdul az egyik spiccem. Egy vaskos, kiló feletti kárászt terelek a szákba. Félig-meddig elégedett vagyok, eljutottam kapásig nulla csalogatással, másrészt csalódott is, hiszen most nem rájuk vadászom. Télen, a nagy hidegben aranyat érnek majd, no de maradjunk a pontyos céloknál.
Eltelik egy kis idő, mire a másik botom spicce ismét jelez, egy újabb termetes ezüstkárász a tettes. Úgy látszik, ilyenkor mindent darálnak, az elmúlt két hétben még éjszaka is fogtam belőlük, szinte lehetetlen szelektálni. Újracsalizok, majd ismét bevetem a végszereléket, immár új helyet kinézve a csalimnak. Félóra nyugalom következik, mozdításom sincs. Ezt jó jelnek könyvelem el és a táskámba nyúlok elemózsiáért – a pontyok étvágya még nem jött meg, de az enyém már igen. Belemerülve a nagy falatozásba bottépős kapásra eszmélek fel. Azonnal ráemelek, és igen, végre a várt ellenállást érzem. Ez bizony ponty lesz, talán az idei utolsó. Jól küzd a hibátlan pikkelyes, bár érezni, hogy ez már nem a nyári kondíciója. Mosollyal az arcomon alátolom a merítőt. Bejött a megérzésem, és a technika is működött.
Hármas forma zsitvai, nem a vad, sötétek közül való, de hibátlan és pikkelyes. Bearanyozta a napomat, fülig vigyorral készítem róla a fotókat. Gyorsan eltelt ez a néhány óra, amit ma horgászatra tudtam szánni, az időjárás is kegyeibe fogadott, ezért teljesen megelégedve, élményekkel térhetek haza ismét.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
