November hatodika, vasárnap van, mindössze tíz Celsius-fok a folyó hőmérséklete, a víz enyhén apadó, talán a mai lesz az utolsó eredményes horgászatom idén. Ebéd után gondosan bepakolom holmimat az autóba. A kaja bekeverve vár, a botok felszerelve, minden a helyén, készen a horgászatra. Egy rövid, néhány órás feederezést terveztem ma délután, természetesen kedvenc horgászvizemen, a Dunán. Az időjárás nagyon kellemes, bizonyára sokan lesznek ma a vízparton.
Félúton a „fekete seregre” leszek figyelmes, rengeteg varjú lepte el az út melletti szántóföldet. Sosem láttam még ennyi madarat egy helyen, csodálkozom is, de gondolatban már a parton vagyok és horgászom. Rövidesen megérkezem, kipattanok a kocsiból, majd rögtön egy hatalmasat szippantok a levegőbe. A víz mellett teljesen más a zamata még ennek is. Egyszerűen imádom! Halk madárhangok hallatszanak az erdőből, ők is aktívak ebben az enyhe őszi időben. Rögvest kipakolok és már cuccolok is le a vízhez, horgászhelyem meglehetősen közel van, mindössze néhány méterre, így nem kell túl sokat cipekednem.
Elhelyezkedem a parton, székem megfelelő távolságra helyezem, nehogy a hajók által keltett hullámok a csizmámat nyaldossák. Leszúrom az ágast és a botokkal kezdem. Összetolom kedvenc, háromkilencvenes heavy feedereimet, majd a táskámban kezdek matatni etetőkosaraim közt. Hordok magammal bőséggel, több fajtát, nem szeretném, hogy hiányozzon, amikor a legjobban kellene, esetleg ha beszakad egy-egy végszerelékem. Meg kell jegyeznem, hogy az utóbbi két évben meglehetősen ritkán vesztettem egész szereléket elakadás miatt, sőt még horgot, előkét sem. Ez is egy ismérve a jól összehangolt, kellően finom, de erős felszerelésnek. Számtalan esetben a horog hajlik ki, így szabadul cuccom az aljzat fogságából. Ilyenkor csupán kötök egy új horgot és már folytatom is a pecát. Többször akadt el kosaram, ahogy a víz azt besodorta a kövek közé, de egy kis odafigyeléssel szinte mindig megúsztam szakadás nélkül.
Kosarak felcsatolva, jöhet a kaja, ami már ugye készen van, mert– szokásomhoz híven – előző este bekevertem. Egy kevéske élő csontit dobok az amúgy is markáns illatú, sajtos kajához. Most horgászom vele először, de nagyon biztató így, elsőre. „Ez bomba lesz!”, állapítom meg már az elején. Elhelyezem ezt is a székem mellé, szeretem, ha kézközelben van minden, mire megérkeznek a halak. Végül a merítő is helyére kerül, kezdődhet a horgászat. Rám tör a felismerés, már tudom, mi maradt otthon: a kéztörlő törölközőm. Annyi baj legyen! Száznegyven grammos, nagy kosarakkal indítok. Biztosra megyek, nem görgetni jöttem, a célom, hogy kosaraim megálljanak, mindemellett egy pontból oldódjon a kaja. Messze csobban mindkét szerelékem, a környéken horgászók nem ilyen távra dobálnak és a szereléket sem tudják megállítani. Ez pedig nagy hiba. Csodálkozva néznek a távolból, mikor az egyik botom bólogatni kezd és bevágok. A hal masszívan áll a folyásban, azonnal érzem, egy márnával akadt dolgom. Jól küzd, igazi harcos, elvétve csinál kisebb kitöréseket. Becaplatok a vízbe és tarkón ragadom. Nincs meg két kiló sem, azt rögtön megállapítom, lövök róla pár képet, majd útjára engedem.
Újratöltök és visszadobom a szerkót a helyére, közben a másikat is kitekerem, jól megtöltöm kosaram, nem sajnálom kedvenceimtől a szagos csemegét. Botok a helyükön, kényelmesen ülök a székemben és gyönyörködöm a kilátásban, élvezem a horgászat minden percét. A helyi erők megússzák kapás nélkül, nekem viszont agresszívan bólint hármat az alsó botom, szinte kiugrom a székből, majd ismét fárasztok. Hasonló méretű bajszost csípek nyakon néhány fotó erejéig. Ezt a méretet már sokan elvinnék, hát még a nagyobbat, gyorsan el is engedem. Elégedett vigyorral töltöm újra kosaram és dobok egy újat. A közelben horgászó sporttársakat figyelem fél szemmel, nem túl aktívak, a kosár tartalmát sem frissítik, tehát elég ritkán dobják újra a szereléket. Több mint valószínű, ez itt a baj. Roppant mód élvezem az időjárást, még a kabát is lekerül, ahogy kisüt a nap a felhők mögül. Szép nap a mai, azt meg kell hagyni, élvezem az enyhén hűvös, de napos időt. Azért egy sapka elkél, na meg egy napszemüveg is, hogy lássak valamit a spiccekből.
Gyenge egy óra áll még rendelkezésemre, ami a horgászatot illeti. A patronokat otthon hagytam, nem készültem sokáig maradni, csupán ameddig jól látok fejlámpa nélkül. Mint mindig, most is bízom a fényváltásban – ellentétben a többi pecással. Lassan, de biztosan fogyni kezdenek a fények, s velük együtt a horgászok is. Rajtam kívül még legalább négyen horgásznak, köztük páran már előttem érkeztek, halat fogni azonban egyiküket sem láttam. Valószínűleg beleuntak. Röpke fél perc talán, míg nem nézek a botokra, a jobbos botom szinte átbukott az ágason, nyele felemelkedett a talajról, a spicce pedig vadul bólogat. Gyakori eset, ha két bottal horgászom és az egyikkel, például halat húzok vagy fotózom az éppen aktuális zsákmányt, most azonban szó sincs ilyenről, csupán a pillanatnyi figyelmetlenségemnek tudható be az egész. Ráemelek egy biztosat, jó súlyba ütközik a pálca, ez talán nagyobb lesz, mint előző társai. Magabiztosan terelem kifelé, nem finomkodom, pumpálom, ahogy a felszerelés engedi. Ez már megérdemel egy merítést. Így is teszek, amint látom, hogy elkészült erejével. Csodaszép márna, ez már hatvan pluszos. Előkotrom a gépet, készülhetnek a fotók. Átkapcsolok videóra és megörökítem, ahogy magához tér, majd elúszik a kezemből. Jöhet a szokásos procedúra: kosarat tölteni, újradobálni a végszerelékeket és várni a kapásokat.
Újabb határozott ütések érik spiccemet, halam van, talán az utolsó. Védekezéséből ítélve szinte biztos vagyok benne, hogy egy márna lesz. Jólesik a tévedés, hiszen egy gyönyörű koncér akadt horgomra, amire már jó ideje pályázom. Eszembe jut egy előző, szeptemberi horgászatom, amikor hasonló méretű koncért vesztettem: mire megláttam a halat, az egyszerűen leakadt. Nemegyszer játszották el velem ezt a bajszosok is, merítő előtt lefordulva intettek búcsút a rosszul megválasztott típusú, túl kicsi horog miatt. A hibákból tanulva ezt most megúszom, izgatottan tolom alá a merítőt. Végre, megvan! Gyorsan szabadítom a horgot, és már készülnek is a fotók. Előtte persze jól körülnézek, nagyon ügyelek rá, hogy hova tegyem le a halat, ugyanis merítőn keresztül is könnyedén sérülhet a nyálkarétege. Nem szeretném, hogy az én hibámból pusztuljon el később ez a gyönyörű, termetes és egyébként is védett leányhal. Roppant mód érdekel a hal hossza, sietve le is mérem. Ötvenöt centi teljes hossz. Úgy érzem, újabb ritka fogással gazdagodtam. Nagyon boldog vagyok. Kevés hely van a Dunán kívül, ahol ilyen gyönyörű koncérok élnek. Újfent megörökítem a visszaengedést, öröm nézni, ahogy elúszik. A pakolás mellett döntök, módfelett elégedett vagyok a mai pecával. Indulás előtt vetek még egy utolsó pillantást a folyóra: Köszönöm, Duna!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
