A tavasz megerősödésével egyre türelmetlenebbül vártam, mikor jutok el végre megint a balatoni nádasokba. Ehhez persze vízi jármű kell, anélkül csak a parti horgászat marad, aminek lehetősége - május lévén - már a strandok többségén sem adott. Csónakom még nem került vízre, ezért hajnalban fancsali képpel bámultam az üde zöld színnel sarjadó nádast: „de jó lenne a nádöblöket finom úszós szerelékkel meghorgászni!” De erre legfeljebb egy szűk, nem éppen akadómentes nádnyiladékon keresztül és csak önsúlyos úszóval vállalkozhattam.
A helyet csónakkikötőnk bejárójának derekán leltem. Innen az aktuális szélviszonyok szempontjából is elfogadhatóan meg lehetett horgászni a szomszédos nádöböl felmelegedő, sekély vizét. Ja, hogy a kitekerések, fárasztások utolsó szakaszán ritkás nádszál-együttesen kell átbűvészkednem a szereléket és a halat? „Ez van, ezt kell szeretni” - gondoltam. Csónak híján jobb helyet - ami nem kiépített part - a környéken hirtelen úgysem találtam volna.
A magammal hozott light matchbotot hümmögve vettem elő: azért ilyen várható „végjáték” esetén jobb lenne egy szigorúbb pálca. Ismét csak a „jobb híján” elve győzedelmeskedett, szerelni kezdtem. Bíztam abban, hogy a könnyű keszeges bot nem hagy cserben (tavaly még a nád belsejében is bizonyított).
A kis öblöcske közepe már 25-30 méteres dobással elérhető volt, ezért a legkisebb, test nélküli waggleremet vettem elő. A 2-10 grammos bothoz a karcsú szénszálas antennával tuningolt 4 grammos úszó jó választásnak tűnt.
Az úszót fixre szereltem (a vízmélység alig haladta meg a 1,5 métert), és a rézlamellákkal úgy variáltam, hogy a zsinórra tehető súly 0,7 gramm maradt. Ezt két darabban tettem fel, egy BB sörétet „neveztem ki” süllyesztőnek, a No. 1 méretűt meg a süllyesztés befejezőjének és jelzőólomnak szántam. A 0,3 grammos jelző soknak tűnhet - a vékony karbonszár nem is indokolta volna, korábbi tapasztalataim alapján viszont tudtam, hogy itt és ilyenkor többet ér, ha a sneciken gyorsabban „áthúzza” a súly az aránylag nagy csalit, mint amennyit az emiatt elvesztett érzékenység jelent. Kizárólag fenéken vagy annak közvetlen közelében akartam horgászni, és a májusi balatoni halak rendszerint amúgy is mohók...
Mint később kiderült, a halak igazolták az elvárásokat: sűrűn jelentkező feltolós kapások mellett az is gyakran előfordult, hogy a vízközt kapó hal a teljes ólmozást megtartotta.
A nádszálak közötti közelharcokra tekintettel a szereléket 16-os süllyedő zsinórral készítettem, a várható elakadások miatt kötelező, kb. 15 cm-es előke is (a bothoz mérten) erős, 14-es lett. Erre a 14-es horgot kötöttem. Az eresztéket úgy állítottam be, hogy a horog a medret éppen érintgesse.
A szerelék gyors összeállítása és pár próbadobás után az etetőanyag belövése következett. Csúzlival gyorsan bejuttattam az erre szánt anyagot, amiben - ismerve a balatoni halak melegedő vízben kibontakozó hihetetlen étvágyát - bőven volt szemes adalék is. A szokott puha konzervkukorica helyett ezúttal csak áztatott búzát és kukoricát kevertem a masszába, bízva abban, hogy ebből több „várja meg” a nagyobb dévéreket és a szinte biztosan várható kisebb-nagyobb pontyokat.
A horgászatot az univerzális csonticsokor csalival kezdtem, bízva abban, hogy az eleve környéken bóklászó halak egy részét ezzel még az etetés beérése előtt sikerül lépre csalni. Az elképzelés bevált, egyre másra akasztottam az úszót sűrűn merítő tenyeres bodorkákat, dévéreket.
Egy idő után jobb halak reményében az itt (is) már sokszor bevált csalira, a csonti-kukoricahéj szendvicsre váltottam. Utóbbi nem elírás, valóban csak a konzervkukorica héját teszem a horogra. Van, aki eltépi, félbeharapja, megrágja az édeskés gabonaszemet, és úgy tűzi fel - én inkább kinyomom a belsejét. Ennek fő előnye, hogy kis horogra is úgy tehető fel, hogy az akasztást nem gátolja, és a pontosan kisúlyozott úszónkat sem meríti meg az egész kukoricaszem extra súlya (bár ez utóbbi főleg az igen finom kétpontos úszóknál szempont). A kukoricahéjból többet is fel lehet tűzni egy olyan horgocskára, ami egyetlen egész szemet is csak bajosan tartana meg. A héjak a vízben kissé szétnyílnak, így a valóságosnál tartalmasabb falatot kínálnak a halaknak. Sokszor bejön, érdemes kipróbálni!
Az új csalira tolongva érkeztek az érdeklődők: hol egy bodorka, hol egy karikakeszeg húzta az úszót, de a dévéreknek is tetszett. Utóbbiak főleg látványos feltolós kapásokkal jelentkeztek.
E csali-kombinációtól titkon azt is vártam, hogy az etetésre közben vélhetően megérkező pontyok érdeklődését is jobban felkelti. Számításom bevált, egyre többször akasztottam pontyot a korábban látszólag csak keszegekkel „bélelt” pályán.
A pontyoktól tartottam kissé a szűk nádnyiladék miatt, de végül ott összesen két halat és egy előkét vesztettem - a kifogott halak függvényében ez nem is volt rossz mérleg. Sajnos (vagy szerencsémre?) igazán termetes halat nem akasztottam. Hiába, a tavaszi Balaton pontyozás terén főleg a méret körüli sihederek tombolásából áll…
A pontyözönre ráunva újabb csalit, a csonti-giliszta szendvicset próbáltam ki, elsősorban nagyobb dévérek reményében. A gilisztát egy helyen megtűzve, jó lógósra hagyva kínáltam, tapasztalataim alapján ez a leghatékonyabb megoldás, a kapás kicsikarása szempontjából mindenképpen. Az akasztás sikere már más kérdés, de ha a célzott nagyobb dévér hörpöli be a csalit, akkor ezzel sem szokott gond lenni.
Ez a csali is mindig hamar gazdára talált, de nem csak a jobb dévérek díjazták. Néhány mohó kisponty mellett pár igazán szép bodorka is rákívánt.
A csónak híján bevállalt „kényszerű”, a ritkás nádon át vállalt wagglerezés végeredményben kellemes horgászattá nőtte ki magát. A halakat - tekintettel a közben is hallhatóan zajló ívásra - még egy terítékfotó kedvéért sem gyűjtöttem, a legtöbb nyomban (vagy maximum a gyors fotózás után) visszakerült a vízbe. Az idei extra magas vízállás remélhetőleg újabb eredményes íváshoz vezet. A széltől, hullámzástól aránylag védett nádasok közelében sok jövőbeni halat jelenthet ilyenkor egy-egy visszaeresztett példány is…
Írta: Csörgits Gábor (csg)
Fotók: csg
