Folyóvízi rakós botos horgászatot terveztem, de a természet, és az emberi gondatlanság keresztül húzta a számításaim. Az időjósok gyönyörű hétvégét helyeztek kilátásba, így mindenképp horgászni kellett. Ha kedves folyómon nem is lehetett, azért a róla elnevezett tavon, még láttam esélyt egy kellemes kis őszi matchezésre.
Az előző héten hullott csapadék megtette hatását. A Tisza zavaros vízzel hömpölygött a gátak között, s mintha ez nem lett volna elég, ukrán oldalról ezt megtetézték egy szeméttelepre elegendő hulladékkal. A sáros, szemetes víz elkeserítő látványt nyújtott. Üres műanyag palackokat forgatott a víz, s bár a szemétfolyamnak sikerült mesterséges gátat vetni, a vízpartot szegélyező ágas-bogas zöld falat is, fennakadt nylonzacskók díszítették. A mocsok útjába telepített uszályok a szenny nagy részét megállították, és kiemelték az emberi hanyagság bizonyítékait, de az esőzésektől zavaros vizet nem szűrték meg.
A víz zavartalanul folytathatta útját, bár a hírek arról szóltak, most nem keveredett bele súlyos vegyi méreg, így a korábban bekövetkezett tragédia talán most nem ismétlődik meg. Horgász szemmel nézve viszont elkeserítő volt a helyzet. Minden hasonló eset félelmet ébreszt bennem. Mi jöhet még?
A folyót most egy időre elfelejthetem. Idő kell neki, míg újra szép arcát mutathatja, s jobb, ha amíg tart a szépítkezése, én sem háborgatom. Átgondolva a lehetőségeket, egy matchbotos dévérezésbe vetettem bizodalmam. A halak ellenei „merénylet” színteréül a Tisza-tavat választottam. A választás azért is esett kedvenc vizemre, mert a Fórumon megismert Cibusnak szerettem volna viszonozni egy korábbi meghívását, és arra gondoltam, őt is megismertetem ezzel a vízzel. Egy sör mellett megbeszéltük a tenni valókat, elosztottuk a csali és etetőanyag beszerzés gondját, valamint nagy vonalakban vázoltam, mire is számíthatunk. Az elmúlt napok hideg időjárása miatt a horgászatot megnehezítő hínármezők már eltűntek, s a part menti sekélyebb rész is kiürülhetett. A halak azonban még nem húzódtak telelő helyükre, hanem reményeim szerint, még a parthoz közeli mélyebb vizeket járják, s gyűjtik a tél átvészeléséhez szükséges energiát. A www.met.hu naponta más-más előrejelzést jósolt, de a hétvége felé szaporodtak az „igen kellemes, túrázásra alkalmas” jelzők. Cibusnak előző este még egy bíztató SMS, majd pár óra alvást követően már cuccoltunk is.
Nyíregyházáról kiérve azonban, szembesülnünk kellett a ködös jövővel. A köd szó szerint értendő, mert amerre a szem csak ellátott, nem látott semmit. Sűrű, tejszerű massza borította az elsuhanó tájat. Igazi őszi hajnalban volt részünk. Az utazási idő meghosszabbodott ugyan, de végre megpillantottuk a vizet. Sajnos sokat nem láttunk belőle, mert köd borított mindent.
Egy kis tanakodás után elfoglaltuk harcálláspontjainkat, és bízva a napsugarakban, az előkészületekhez kezdtünk. Mindketten az etetőanyag bekeverésével voltunk elfoglalva. Más-más keveréket készítettünk. Cibus kifejezetten nagyhalas csemegét kutyult, aminek a Top Mix Red Carp miatt piros színe volt, és illatában is az epres aroma dominált. Én Top Mix mogyorós etetőt tuningoltam fel egy kiló Milo VIP light-al, majd kevés PV1-el, mézeskalács őrleménnyel, sárga pastoncinoval, és angolmorzsával fűszereztem. A szerelékünk is másképp állt össze. Én egy Díno Erdei Master 10 grammos úszóval, míg Cibus egy Trabucco 12 grammos bójával kezdett a horgászathoz. Abban azonban mindkettőnk szereléke megegyezett, hogy az óvatos halakhoz volt finomítva. Vékony főzsinór, leheletnyi előke, apró 16-18-as horog. Cibus dobóelőkével erősítette meg a szerelékét, hogy az úszó véletlenül se induljon önálló útra. Az előzetes mélységmérés 3 méteres vizet jelzett, és a köd miatt 30 méterre vetettük be a csalit. Az etetőanyaghoz főtt búzát, kendert, csontit kevertünk, majd legyártottuk a szükséges alapozó gombócokat.
A köd időközben csak erősödött, így a finom kis úszóink antennáját, jótékony homály takarta. Cibus le is cserélte a waggler adapterét, egy jobban látszó antennára. Ilyenkor jön jól a cserélhető adapter. Míg barátom gyorsan tudott alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, én csak a fenékre tett jelző miatt jobban kiugró antennára tudtam koncentrálni. A köd miatt támpontot sem találtunk, így kicsit vaktában kezdtünk az alapozó etetéshez. Ha felsejlett az úszó antennája, gyorsan rálőttünk 5-6 gombócot, majd tengerész módjára addig figyeltük a tejfelszerű vizet, míg újra felbukkanni véltük a bójákat. Ekkor ismét sortűz következett.
Az első két óra tétlenségre kárhoztatott bennünket. Csak ültünk, néha lecseréltük a megdermedt csalikat, és az otthoni kávéból szürcsölve igyekeztünk jobban látni. Az idő azonban biztatóan kezdett alakulni. A ködfüggöny mögül néha már felsejlett a napkorong is. Nyugalmunkat azonban csak egy bátor patkány zavarta meg. Végre valami élet ezen a holdbéli tájon.
Már túl voltunk a kötelező szendvicseken is, és a létező összes csali variáción, mikor az úszóm apró antennája hirtelen eltűnt. Jól látok? Kapás, vagy csak az érzékeim csaltak meg? A biztonság kedvéért bevágtam, és éreztem, hogy vendég érkezett. Az első halacska, (halnak nagyképűség lett volna nevezni) egy apró dévér volt. Jó nyomon járunk! A beetetést követően közel két és fél óra telt el. Hiába, ilyenkor már lassabban terjednek a hírek a vízben.
Időközben kiderült az égbolt. A semmiből, gyönyörű verőfényes őszi napsütés kerekedett. A halak is felbátorodtak, sorra jelentkeztek az etetésen. Feltűnt, hogy én rendre apróbbakat fogok, mint Cibus. Vajon mi lehet az oka?
Miután elfogyott az én etetőanyagom, barátomtól kértem egy adagot. Minden dobást követően becsúzliztam egy gombócot a piros, epres finomságból, és lám, egy óra múlva az én halaim is növekedésnek indultak. Gyönyörű dévéreket, bodorkákat szákoltunk. Cibus „fű alatt” dolgozott, mert néha észre sem vettem, hogy már egy új delikvenst szánkáztat a part felé. Az idő, és vele együtt a kedvünk is kivirult, élveztük az őszi matchezést.
Mások is kihasználták az őszi napsugarakat, hogy még utoljára megjárassák a motorcsónakokat. Távolabb egy horgász a régi meder peremére karózott, de folyamatos helyváltoztatása arra engedett következtetni, hogy nem jött még el az igazi ragadozó szezon, vagy épp kereste a krokodilokat. Mi továbbra is elszórakoztunk békésebb halainkkal. Időközben egy kicsit finomítottam, mert a sláger csali a szúnyoglárva-csonti szendvics volt, amihez jobban illet a vékonyabb előke, egy egészen apró 18-as horoggal. Öröm volt nézni, ahogy az éppen beálló úszó karcsú antennája szépen kiemelkedik. Ezt a trükköt általában a szebb példányok alkalmazták.
Ahogy szememmel a vizet szemléltem, hirtelen egy repülő drágakő suhant el a szemem előtt. Jégmadár. Utoljára gyerekkoromban találkoztam ezzel a türkizkékbe játszó kis csodával. Nagy halvadász ő is. Általában a víz fölé benyúló fák ágaira ül, és éles szemével figyeli az alatta elvonuló apró halakat. Szegény halacskáknak nem sok esélyük van észrevenni a kis vadászt, mert tollazatának színe lentről nézve beleolvad az ég színébe. Ha elérkezett a megfelelő pillanat, a kis madár zuhanórepüléssel csapódik a vízbe, és onnan legtöbbször egy ficánkoló hallal emelkedik ki.
Az elcsendesedett víz, most más madaraknak is pihenőhelyéül szolgált. Különböző récék, sirályok billegtek szerte a víztükrén. Tapasztalatból tudom, hogy amint lehűl a levegő, hatalmas csapatok lepik el a leeresztés alatt álló tavat. Sajnos egyre több kormorán is feltűnik a rajok között, ami nem tesz jót a jövőbeni horgászzsákmánynak.
Míg én a madarakat figyeltem, Cibus egy rágcsálóval kötött szoros barátságot. (A horgászat végén még pertut is ittak, igaz csemegekukorica formájában. )
A halakon kívül annyi mást is láttunk, hogy azon már meg sem lepődtünk, mikor a falu birkanyája ereszkedett le, hogy csillapítsa szomját. Egy bohókás bárány lopott most vidámságot a szívünkbe. Esetlenül ugra-bugrált, és saját nyelvén adott hangot meglepődésének. Ilyet még nem láthatott rövidke életébeeee.
Két ember suhogtat egy-egy pálcát, aminek a végén néha valami ezüstös is csillog, amit egy hosszú hálóba gyűjtenek. A kis barika nem érthette, milyen jó kis móka ez. A játékra szánt idő, azonban egyre fogyott. Az etetőanyag fogytával a halak is egyre ritkábban jelentkeztek. Nem haragudtunk rájuk, hiszen nekik is fogytán az idejük. Ahol nincs több táplálék, onnan eleveznek oda, ahol még megtömhetik bendőiket. Hosszú tél vár rájuk, s az idő kereke egyre lassabban forog. A mi időnk is lejárt, így szép komótosan összepakoltunk. Érdekes, ez mindig tovább tart, mint a kipakolás. Még ezzel is nyújtjuk a perceket. A zsákmány szemrevételezésénél derült ki, hogy milyen sok szép dévér, és bodorka akadt horogra. Az is bizonyosságot nyert, hogy most Cibus etetőanyaga kellett a nagyobbaknak. Ha nem segít ki engem is egy adaggal, akkor lényegesen szerényebb méretű halakat tudtam volna partra segíteni. Ezért is jó a közös peca! Rögtön két dolgot próbálhat ki az ember. Egy célhoz két úton is elérhetünk, de mennyivel jobb az, ha egyszerre tudunk indulni, és nem kell egyedül megtenni az utat. Hiába no, az eredményes horgászat társasjáték.
A halak nagy részét visszaengedtük, de egy páran családom téli zsírpárnáját növelték. A finom paprikás keszeg így tél előtt nem megvetendő falat. (Édesapám legalábbis nagyon szereti.)
Az azóta kialakult zord időjárás miatt valószínű, hogy ez volt az utolsó „match” a Tisza-tavi dévérekkel. Az öreg Tisza azonban még tartogathat meglepetéseket, s mi igyekszünk majd kellőképp meglepődni. Feltéve, ha a halak is majd így akarják.
Polyák Csaba (csabio)
