A horgászat páratlan élmény. Érthetném ezt akár szó szerint is, Párommal horgászni menni nagyjából akkora élmény lehet, mint női holmikért kajtatni egész álló nap egy fővárosi plázában - már ami az említett hölgy szemszögét illeti. Ott is előfordulhat, hogy a nap végén végül semmit nem viszünk haza, pedig mindent megpróbáltunk :) Így ez most nem is egy „Love story”, legalábbis nem a Kedvesem vonatkozásában…
Történt egyszer rég - ahogy a mondás tartja -, még a 2010-es szezonban kedves barátommal elhatároztuk, hogy a stresszes munkahét méltó befejezéseként kiszabadulunk a zajos fővárosból és „meghajtjuk” a halakat, „felzavarjuk az állóvizet” Nógrád megye egyik számomra legkedvesebb horgásztaván, Nézsán.
A pénteki munkanapot finoman megrövidítve bepakoltuk a „szekérbe” a legszükségesebb cuccokat - azaz mindent - és nekilódultunk, hogy még időben leérjünk és legyen elég természetes fény bekeverni az etetőt, felszerelni a botokat, hogy éjjel már jó esetben csak a csalizás történjen lámpafénynél.
Már az autóban megbeszélgettük a technikát, ügyelve arra, hogy töredékinformációkat osszunk csak meg, és arra is, hogy még véletlenül se egyezzen a stratégia - ezzel apró versenyt generáltunk egymás között.
Oltári meleg időszak volt, emlékeim szerint július közepe, ilyenkor éjszaka is csak annyira csökken a hőmérséklet, ami még napközben is túl meleg lenne, ezért a halak is megválogatják az időszakot, hogy mikor is óhajtanak enni.
Személy szerint kizárólag a finomszerelékes horgászat híve vagyok, azon belül is főleg matchbottal horgászom. Tavaly év elején akaratom ellenére megváltam összes horgászfelszerelésemtől, mivel eltulajdonították a tárolóból, ahol mindent téliesítettem. (Innen üdvözlöm „tisztelt” embertársam, akinek épp az én - gyerekkorom óta összeválogatott -cuccaimra fájt a foga…) De öröm az ürömben: bánatomat új felszerelések vásárlásában éltem ki, életem eddigi összes horgásztapasztalatát beleinjektálva az új „cájg” összeállításába.
Így alakult, hogy miután a megfelelő botokkal leértünk a tóra és egyeztettünk a tógazdával (az elmúlt időszak történései, a legendás „pontyamur” feltűnései, amit történetesen a gazdán kívül még más nem látott :)…), elfoglaltuk jól bevált helyünket… ami még éppen szabadon volt… lehet, hogy csak mi sejtjük a fantáziát a helyben? Utólag bizony nem kérdés, hogy hova ülök le a tónál, mert életem meghatározó élményét éltem át ezen az éjjelen!
Történt ugyanis, hogy szerencsésen felszereltük a botokat, az etetőanyagokat megfelelő arányban összekevertük, majd megtörtént az első csalizás és az első dobás - amibe minden reményt és imát beleszőttünk.
Csalinak - mivel főleg ponty és amur van a tóban - a kukorica az elsődleges, nyár lévén abból is a savanyított fajta, ami a meleg vízben megfelelően megállja a helyét. Személyes tapasztalom alapján a kagylós kukorica a legfogósabb, de a ma fellelhető ízesített termékek között van lehetőség válogatni… ha minden fajtából lenne egy a felszerelésemben, akkor bizony eggyel nagyobb autót kellene választanom! Néha visszagondolok és mosolyra fakasztanak a tó mellett ásott giliszták, elcsent legyek, szöcskék, saját kertből morzsolt kukorica és mindenféle főzet, amit az ember otthon megcsinált magának a jó fogás érdekében… régi szép idők… El vagyunk kényeztetve, kérem szépen :) … mint ahogy a halak is, de ez így van jól.
Nem kellett sokat várni az első kapásra, még a világítópatron ki sem mutatta ragyogását a lemenő nap fényei mellett, máris megérkezett egy közepes példány a pontyok táborából.
Ezután viszont síri csend, semmi nem történt, mintha a halak lefeküdtek volna. Már azon gondolkodtunk a Sporttárssal, hogy másnap vajon milyen történetet találjunk ki, merre is jártunk, hogy még a kezünknek sincs halszaga, nem hogy halat nem vittünk haza. Ez mondjuk sporthorgászként és a „Catch and release” jelmondattal általában konfliktushoz vezet, ugyanakkor nagy elégedettséggel veszik tudomásul a Hölgyek, mikor kiderül, milyen humánusan járunk el haltársainkkal.
Éjfél környékén már beláttam, hogy jól őrizgetett sörömet csak meg kell bontanom, amit egyébként az első komolyabb hal után szoktam megtenni. Meg is tettem. Itt történt egy váltás a csaliban is, sajnos a kukorica nem hozta a kívánt hatást, akármilyen ízesítéssel is próbálkoztunk, a megfelelően etetett hely közepén… semmi.
Csontival próbálkoztam, de hogy az apró keszegeket kizárjam, 2 apró csonti elé egy csemegekukoricát is akasztottam. Az eredmény: semmi. Itt kezdtük érezni, hogy ez az éjszaka viszonylag hosszúnak ígérkezik. Hátradőltünk és a doboz sör mellett élveztük a csendet, az állatok környező erdőkből kiszűrődő hangjait, a falubéli diszkó halk moraját :), és megbeszéltük az élet nagy problémáit. Ettől olyan csodálatos a horgászat, ettől is.
A legnagyobb kényelmemben és az aktuális monológom közepén vettem észre egy szolid, apró „keszegrántás” jeleit az úszón, illetve a világítópatron vízfelszínen látható tükörképén. Először csak azt hittem, káprázik a szemem… néhány órányi úszóbámulás után ezt - azt hiszem - bárki belátja, nem meglepő jelenség, amit néha berántással honorál a jó horgász, és negatív tapasztalat esetén nyugtázza, hogy ez bizony csak a saját agya „megzakkanásának” köszönhető. Ebben az esetben én már túl voltam a nyugtázáson, de a következő pillanatban óvatosan elindult lefelé az úszó, és a patron már a víz alól világított, egyre mélyebbről és gyengébben. Egy pillanat alatt elöntött az adrenalin, felrántottam a botot a tartóról. Be is láttam rögtön, hogy ez csak hal lehet: orsón a fék azonnal beállít, sörösdoboz megfelelő helyre biztonságba helyez… Volt felelősség a dologban, a horgászat első - és lehet, hogy utolsó - nagyobb halát éreztem a horgomon… itt most nekem kellett nyernem a hal kontra ember csatában!
Horgásztársak, tegyük a kezünket a szívünkre… ki az, aki nem vágyakozott arra a kapás és berántás pillanatában, hogy ennek a legnagyobb méretűnek kell lennie a tóban, hogy a halnak minimum a tó halának kell lennie!? Na, ez az érzés nálam gyorsan szertefoszlott, mivel az egyébként körülbelül 15 méter zsinórból 4-5 métert gyorsan fel tudtam tekerni anélkül, hogy megszólalt volna a fék… és hozzátenném, 16-os főzsinórról beszélünk. Ilyenkor csak azt szoktam mondani a felcsigázott, merítőhálóval közelítő sporttársaknak, hogy „köszönöm, nem szükséges a merítés, kivontatom a partra, ennyit a gyártó által garantált ~3 kg szakítószilárdságú damilomnak bírnia kell, ha nem, kicseréltetem garanciába :)”.
Maradt még vagy 1,5 méter a parttól, a hal jól rejtette magát a víz alatt. Olyan „dévéres” jellegű volt, a kapást leszámítva. Könnyen megadta magát… legalábbis akkor ezt gondoltam.
Hát tévedtem, itt ugyanis olyan ütemben kezdett befelé úszni, hogy megijedtem, a felcsévélt 150 m damilom elég lesz-e (kis túlzással persze). Nem tudtam megállítani, sőt féltem, hogy összeszedni nekem az összes horgászzsinórt az innenső part, de még a túlpart előtt is, aztán akkor magyarázkodhatok, több szempontból is… De szerencsére a tó közepe felé vette az irányt. És itt kezdődött a harc. Félórás csata után elmondhattam, hogy többször is sikerült partközelbe vonszolnom, de sosem láttam egy pillanatra se, hogy milyen halról lehet szó, és mégis mekkora, hiába világítottuk „kézi reflektorral”. Azt gondolná a horgászember, hogy azért félóra alatt már elfárad egy hal… de ha legalább feleannyira fáradt el, mint én, akkor már a parton kellett volna lennie. Miután folyamatosan ismétlődni látszott a 20 m előre- és visszaúszás jelensége, úgy gondoltam, itt már csak a söröm adhat némi lelki erőt a csata további lefolytatásához, így egy kalap alatt megtanultam egy kézzel fárasztani, a másikkal pedig sört inni.
Eltelt egy óra is. Talán kicsit csitulni kezdtek a hal próbálkozásai, mindenesetre én már egyik karomat sem éreztem, ennyi idő alatt már az a kezem is elfáradt, amiben a sör volt, nemhogy a másik, amiben a hal… illetve a hal által terhelt bot. Társam talán már el is aludt… idővel arra lettem figyelmes, hogy már senkit nem érdekelt, mi történik velem - rajtam kívül, természetesen.
A következő említésre érdemes momentum 1 óra 20 perc elteltével jött el, mikor megláttam az úszóm, ami csúszón volt rögzítve és egy jelző ólom támasztotta meg nagyjából 40 cm-re a horogtól… ez már jó jelnek ígérkezett, sőt már a hal farkából is láttam egy darabot, ami számomra még mindig nem árulta el, hogy milyen „gyártmány” is az ellenfél.
Itt kaptam új erőre, és talán ezzel már egyedül voltam, mert halam érezhetően fáradt, de volt olyan nehéz, hogy csak óvatosan közeledett felém, cserébe nem voltak már nagy kirohanásai. Sejtésem volt csupán, hogy ez csak amur lehet. Ennek némileg ellentmondott, hogy a csontik többségben voltak a kukoricával szemben. (Igaz, fogtam már twisterrel pergetve pontyot, tökéletesen - nem kívülről - akadva, azóta semmin nem lepődök meg :) Ha igény lesz rá, erről is be tudok számolni.)
Az utolsó 10 perc igazán rapszodikusnak volt mondható… főleg azért, mert miután megláttam a hal méreteit - ami köztudattan a vízben a valóságosnál szerényebbnek tűnik -, rájöttem, hogy ekkora merítővel nem készültünk (nem vagyok én bojlis horgász!). A merítést többször megpróbáltuk, ami talán a legstresszesebb része volt az egésznek, apró szívrohamok környékeztek, úgy éreztem… mert az említett merítő tényleg kisebb is volt, mint kellett volna, a halam is új erőre kapott… mondanám, hogy nem kívánom senkinek az érzést, de akkor füllentenék: ennél rosszabbat soha egy horgásztársnak se! Már ami a végeredményt illeti…
Sikerült megszákolni, igaz, a fél hal kilógott, de már kint volt, és ez a lényeg! Én nyertem!
Egy gyönyörű 10,5 kg-os amur volt az ellenfél, akit a mérés, és a kötelező fotózás után természetesen vissza is engedtem. Komótosan távolodott csak a parttól, nem tudom, hogy mit érezhetett, lehet, hogy csak fáradt volt, de én azt éreztem, hogy jól megnézett magának még utoljára, hogy ha legközelebb találkozunk ne adja meg magát ilyen „könnyen”.
Néhány órán keresztül még remegtem a fáradtságtól és az adrenalintól egyaránt. Persze az öröm is benne volt, a mosolyomat jó ideig semmi nem mosta le az arcomról.
Fogtam már nagy halakat, de finomszerelékkel még ilyen méretűt sosem.
Csodálatos élmény volt! Mindenkinek kívánok hasonló élményeket!
A másnap még tartogatott pár meglepetést, persze ekkorát már nem.
Csodálatos élmény volt! Mindenkinek kívánok hasonlókat!
