Nemsokára beköszönt a zord tél. Az állóvizek befagyása, sokak számára a horgászszezon lezárulását jelenti. Persze ez a megállapítás nem általánosítható, hiszen vannak olyan - sokak szemében megszállott - emberek, akik télen sem tudnak otthon tétlenül ülni, és rendszeresen felkeresik a még meghorgászható vizeket. A téli peca egy külön, speciális ismereteket igénylő műfaj, de erről majd máskor. Most még valamivel a kemény fagyok előtt járnunk, így igyekszem minél több élményt elraktározni az üres téli napokra.
A nyári bojlis horgászataim alkalmával sok szép tükörpontyot sikerült fognom, ám csak ritkán hozott össze a sors egy-egy igazi bivalyerős nyurgával. Éppen ezért én és a cimborám egy olyan tóra látogattunk el, ahol jó esélyt remélhetünk egy-egy nyurgaponty, és fürge tőponty sikeres kifárasztására. A megérkezésünkkor csúful megromlott az idő. A csípős déli szél egyre jobban felerősödött, és a felhők is vészesen sokasodtak. Egy igazi, különleges hangulatot árasztó őszi táj képe terült el előttünk.
Az éjszaka sajnos rendkívül alacsony volt a hőmérséklet, ezért nem volt kétséges, hogy a pontyokat a mélyebb, kevésbé lehűlt részeken kellett keresnünk. Ezzel persze mások is tökéletesen tisztában voltak, így a legjobbnak vélt helyeket már jóval a megérkezésünk előtt elfoglalták. Az irigykedésre azonban nem volt semmi okunk, hiszen csak néhány szerencsés horgásznak sokasodott a haltartójában egy-egy kóbor keszeg. Mihamarabb horgászni szerettünk volna, így nem sokat variáltunk a helyválasztáson. Gyorsan kiszemeltünk magunknak egy tágas placcot, és elfoglaltuk azt. A kiválasztott horgászhely rendkívül kényelmesnek bizonyult, és ráadásul lehetőségünk nyílt a tó mélyebbik részének meghorgászására. Ez a szerencsés kettősség mindkettőnk számára biztosította a jókedvet és az önbizalmat.
Az elhelyezkedés után Attila egy 3 m-es leheletfinom picker botot vett elő a botzsákjából, majd a rajta lévő mikrófékes orsót 0,16-os zsinórral töltötte fel. A főzsinórra egy görbített gubanc-gátlócső és egy gyöngyütköző került, majd őket követte egy biztonsági clinch csomóval rögzített forgó. A forgó másik végébe csatlakozó 0,14-es előke rendkívül hosszúra lett meghagyva. Pontos nagyságára nem kérdeztem rá, de Attila szerint a hosszúra hagyott előke több kapást eredményez, mint a lekurtított társaik. Ennek az oka, hogy segítségükkel jóval természetesebben lehet a csalit felkínálni, az amúgy is finoman kapó halak számára. A felszerelés összeállítása rendkívül kevés időt vett igénybe, hiszen 10 perc sem telt el, és már bevetésre készen állt a felszerelt pickerbot.
Attilával ellentétben én a már sokszor bevált matchbotos horgászat mellett döntöttem. A felszerelést nem cifráztam agyon. A zsinórátmérőt illetően én is a 0,16-t véltem a legalkalmasabbnak, így ez került az orsó dobjára. A főzsinórra egy 5+1 gr-os wagglert helyeztem fel. Ez kiválóan alkalmas volt, hogy erőlködés nélkül túldobjam vele az etetést, így a zsinórsüllyedés után az úszó pontosan a megfelelő helyen állt be. A meghorgászni kívánt terület teljesen akadómentes volt, a pontyok pedig bivalyerősek. Ez a két megállapítás számomra elég volt ahhoz, hogy mellőzem az előke használatát. A vékony húsú aprócska horgot közvetlenül a főzsinórra kötöttem fel. A horogtól kb. 25 cm-es távolságban, három miniatűr sörétólmot csíptettem fel a főzsinórra. Ezek elsősorban az üköző szerepét töltötték be, hiszen nagy biztonsággal megakadályozták a fölöttük elhelyezkedő főólom (betétes cseppólom) lecsúszását. Az ütközőólmok és a cseppólom együttes súlya már bőven elég volt ahhoz, hogy az úszót határozottam alámerítsék. A wagglert egy vékony, ám rendkívül erős cérnából kötött csúszó-kötéssel ütköztettem meg. A meghorgászni kívánt területen a víz 3-4 m között mozgott, így a rögzített úszós módszer alkalmazása szóba sem jöhetett. Elérkezett ezért az ideje a csúszó úszós szerelék alkalmazásának.
Mielőtt hozzáfogtam volna az etetéshez, mindenképpen szerettem volna képet kapni az előttem elterülő mederviszonyokról. Már gondolatban kialakult bennem az etetés pontos helye. Az eresztéket is pontosan beállítottam úgy, hogy az úszó pirosra festett része látszódott ki csupán. Miután a szereléket a kiszemelt helyre jutattam megemeltem a botot, majd ezután leengedtem azt. Így ment ez egészen addig, amíg a túlsúlyozott úszó néhány méterre megközelítette a partot. Ezzel a módszerrel minden kétséget kizáróan megállapítottam, hogy a meder a parttól befelé egyenletesen mélyül, egészen a maximális határ eléréséig. Még egy utolsó dobást végeztem oldal irányba is, - csak úgy megszokásból - és kezdődhet az éles játszma. Tiszta szívből örülök, hogy erről most sem feledkeztem meg, hiszen ez az utolsó próbadobás tette lehetővé, a pontyok tartózkodási helyének felfedezését.
Az utolsó bevontatás során ugyanis hirtelen alámerült az úszóm. A jelenséget még egy kevés vizsgálódás követte, és hamarosan kiderült, hogy a parttól kb. 15 m-re egy kb. 1,5 m2-es gödör található. Ezután, már nem volt kétséges, hogy az etetést az újonnan felfedezett helyen fogom kialakítani. Az eresztéket a víz mélységének függvényében precízen beállítottam, majd a szereléket pontosan a gödör közepére jutattam. Valahogy éreztem, hogy a halak a mélyedésben, vagy annak környékén tartózkodnak. Attól féltem, hogy az etetőanyag gombócokkal csak zavarnám őket, ezért első körben csak kizárólag csemegekukoricát lőttem pontosan az úszó köré.
Helyesen döntöttem, hiszen már az etetés közepette, jelentkezett az első kapás. Az első sikeresen kifárasztott hal egy 1,5 kg-os tőponty volt. Derekasan küzdött, hiszen 5 percen keresztül kellett kivédenem a fárasztás során bevetett trükkjeit. Most már biztos voltam abban, hogy a halak a gödörben tartózkodnak. Már csak azt kellett elérnem, hogy tartósan ott is maradjanak. Ennek érdekében minden kifogott példány után egy gyenge, negyed maréknyi kukoricát lőttem köréjük. A horgászat alatt nem volt megállás, hiszen folyamatosan fárasztottam. 2,5 órás peca alatt 9 pontyot szákoltam, és még messze volt a horgászat vége.
És most nézzük mi történt Attilával. Cimborám ma kivételesen nem állt a helyzet magaslatán, hiszen két óra intenzív horgászat alatt csupán egy 40 dkg-os keszeget sikerült fognia. Azért azt hozzá kell tennem, hogy ő elsősorban a rablóhal horgászat terén bír nagy tapasztalattal, és még csak most ismerkedik a finomszerelékes technikákkal. Szerettem volna, ha kísérőm is átélhetné a pontyfogás élményét, így nagylelkűen felajánlottam neki az etetésem felé eső részét, pontosabban a rajta történő horgászatot. Felajánlásomra azonnal meg érkezett a nemleges válasz.
Attila úgy döntött, hogy inkább önerőből próbálja megtalálni a halfogás módját. Biztos vagyok benne, hogy nem sokan szalasztottak volna el egy ilyen nem mindennapi lehetőséget, de ő mégis ezt tette. Kísérőm nem sokat teketóriázott, alapjaiban változtatta meg a horgásztaktikáját. Hamar világossá vált számomra, hogy a halak a hideg vízben nem tesznek meg nagy utat a táplálék megszerzéséért. Az eredményes horgászat érdekében, tehát rájuk kell találni, és szinte az orruk előtt kellett felkínálni a csalit. Ennek érdekében Attila kb. 5 perces időközönként néhány méternyit húzta maga felé a szereléket. Kezdetben nem mutatkozott meg a módszer eredményessége, de hamarosan bebizonyosodott, hogy nem volt hiába való a módosítás. A kereső módszer alkalmazásának köszönhetően nemsokára már Attila is szinte folyamatosan fárasztott.
Ismét felejthetetlen és nem utolsósorban rendkívül eredményes órákat tölthettünk el egy csodálatos környezetben elterülő tavon. Mindkettőnk számára leírhatatlan élményt jelentett a nem túl nagy, de annál fürgébb pontyok folyamatos fárasztása. Az élményeinket csak fokozta, hogy mindketten leheletfinom pálcákkal horgásztunk, a finomszerelékes technika jegyében. Csak azt sajnálom, hogy a kifogott halakat nem gyűjthettem össze egy közös fotó erejéig, mert ezt a szabályzat szigorúan tiltja.
