Ezúttal egyik kedvenc csatornámon, a Fekete-vízen töltött néhány napomról számolok be, amelyet pontyhorgászatra szántam. A horgászott szakasz kb. 40 m széles és 1 m átlagmélységű. A cikkben az utolsó horgásznap történéseit követhetitek nyomon, természetesen a többi nap tapasztalataival karöltve.
A választott szakaszon a túlpart előtt néhány méter szélesen egy sekély, maximum 50 cm mélységű iszapos sáv húzódik, amelyen egymást követően három nagyobb akadó található. Tapasztalataim szerint a pontyok előszeretettel tartózkodnak a hasonló tartások közelében, így minden alkalommal egy-egy ilyen fával szemben foglaltam helyet. Két botot készítettem ki, hogy két távolságot is meg tudjak horgászni a kb. 40 m széles csatornán. A 2,7 m hosszú pickerbottal 18 m-es távolságot horgásztam, míg a 3,6 m hosszú M karakterisztikájú feederrel 30 m-es távolságot. Egyszerre mindig csak egy szerelék volt bedobva, aminek szintén megvolt a jelentősége. A horgászat során a fő etetésem a közelebbi volt, de mindvégig fenntartottam a távolabbit is. Azokban - a szerencsére elég ritka és rövid - időszakokban, amikor a közelebbi etetésen nem tartózkodott hal, elég volt váltani a távolabbi etetésre, ahol adott esetben akár 20-30 perce nyugodtan táplálkozhattak a halak, hiszen egyetlen dobás sem zavarta őket. Az így fenntartott etetésről a váltás után közvetlenül mindig lehetett fogni néhány halat, ez az idő pedig általában elég volt arra, hogy a közelebbi etetésre is visszatérjenek. Persze arra azért ügyelni kell, hogy ha nagyon jó ütemben lehet fogni a halat a fő etetésről, akkor se feledkezzünk el a másik etetés utánpótlásáról. Megéri azt a néhány kosárnyi kaját és azt a néhány percet!
Mivel a csatorna teljes szélességében erősen iszapos, nagy hangsúlyt kellett fektetni az etetés mikéntjére. Kizárólag az egyes bedobások során etettem. Ennek az volt az oka, hogy ha nem volt kapás, 3 percenként újradobtam a végszereléket, így folyamatosan volt etetőanyag és élő anyag is a horgászhelyen. Az 1 m körüli mélység és az iszapos meder miatt a lehető legkisebb súlyú etetőkosarat kellett használnom, ami a pickerboton egy 20 g-os Haldorádó Special Round Feeder etetőkosár volt, a feederen pedig ugyanez 30 g-os súlyban. A hosszabb boton a sodrás ereje sajnos elgörgette a 30 g-os kosarat, de hamar rájöttem, hogy a sekély vízben elég a bot spiccét magasra emelni, és így még éppen megtartható. Nagyobb mélység esetében ez nem jelentene megoldást, de jelen körülmények közt elég sok zsinórt a víz fölé tudtam emelni csupán a bot dőlésszögének megváltoztatásával. A nehezebb kosarakkal nem érzékeltem a fenékre érést, mert azok közvetlenül a csobbanás után bele is fúródtak az iszapba. Ha nehezebb kosarat használtam, 10-15 percenként fogtam egy 20-30 dkg körüli karikát, szilvaorrút vagy dévért. A kosár a vízbe csapódás pillanatában az etetőanyaggal együtt az iszapos mederfenékbe fúródott, viszont annak kimozdításakor valószínűleg néhány szemcse kaja azért az iszap felszínére is került, így kis mennyiségben ugyan, de megjelentek a halak a horgászhelyen. Ezzel szemben, amikor a fentebb említett kosárméreteket használtam, a csobbanás után a pickerbot esetében 4, a feederbot esetében 3 másodpercig tartott a fenékre érésük. Ez már magában is sokat javított az eredményességemen, de a kosár vízközt történő kiürítése hozta a legjobb eredményeket. Mivel pontosan tudtam, hogy a kosár a csobbanástól számítva mennyi idő alatt ér le a fenékre, egy apró rántással könnyűszerrel kiüríthettem a kosár tartalmát a megfelelő pillanatban, közvetlenül azelőtt, hogy elérte a mederfeneket. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy ez esetben nem felhőt szerettem volna képezni a keszegféléknek, hanem az iszapréteg tetején szerettem volna felkínálni a halcsemegéket.
A bevezetőben már említettem, hogy a célhalam elsősorban a ponty volt. Persze egy ilyen fajgazdagságú vízen nem egyszerű színtiszta pontyhorgászatot produkálni, de alapvetően nem is ez volt a célom. Sokkal inkább egy mozgalmas és változatos horgászatra vágytam, pontyokkal fűszerezve. A horgászat során 2 kg etetőanyagot használtam, a Haldorádó Pelletes Fekete és a Haldorádó Nagy Dévér keverékét. Ezen a helyen a Pelletes Fekete etetőanyag már sokszor bizonyította, hogy nemcsak a pontyok kedvence, de a keszegfélék is odavannak érte. Így a Nagy Dévérrel vegyítve a keszegek és a pontyok számára is ínyencségnek számító etetőanyagot kapunk. A keveréket még szárazon lerostáltam egy közepes lyukú rostán, hogy a nagyobb szemcséjű alkotóelemek kikerüljenek belőle. Ennek két oka volt. Az egyik, hogy így tudtam olyan állagú keveréket készíteni, amely a vízben megfelelő módon viselkedett, a másik pedig, hogy így sokkal több élő anyagot képes felvenni. Nagyon keskeny az a sáv az etetőanyag állagának skáláján, ahol a keverék még elég száraz ahhoz, hogy a legkisebb pöccintéssel, a kosár elhúzása nélkül ki lehessen üríteni, de már elég nehéz ahhoz, hogy szemcséire bontva is rövid távon belül a fenékre süllyedjen. Ez egy nagyon fontos tényező az eredményesség szempontjából, a csatorna áramló vize pedig hatványozta ennek jelentőségét. Az etetőanyag és az élő anyag is (vagy bármi, amit az etetőanyag mellett beviszünk a kosárral) különböző sűrűségű, emiatt a kosár vízközti kiürítése után ezek eltérő távolságban helyezkednek el a kosártól. Megtörténhet az, hogy más fajtájú vagy méretű halak eszik az etetőanyagot közvetlenül a kosár közelében, és 80 cm-rel lejjebb megint más halak az élő anyagot, ezért érdemes különböző előkehosszúságokkal próbálkozni. Mivel folyóvízről beszélünk, az előke, illetve a felcsalizott horog a kosártól számítva a sodrás irányában, az előke hosszúságának megfelelő távolságban fog elhelyezkedni. Így az eltérő hosszúságú előkék cserélgetésével át tudjuk pásztázni az etetés alatti régiót. Esetemben a 70 cm-es előke bizonyult a legjobbnak.
A horgászatot azzal kezdtem, hogy a hosszabb bottal kb. egyperces gyakorisággal dobtam tizet - már felcsalizott horoggal. Ez idő alatt fogtam két kisebb karikát, egy kis balint meg egy bodorkát, ami jó előjelnek bizonyult. A horgászat végéig ügyeltem arra, hogy kellő gyakorisággal kerüljön néhány kosárnyi kaja a távolabbi etetésre is, hogy minden pillanatban legyen néhány hal a közelben. Nem az volt a célom, hogy egy nagy halrajt odaállítsak és helyben tartsak, hanem, hogy a kis mennyiségű etetőanyag közvetlen közelében mindig tartózkodjon néhány karika vagy dévér. Ezzel biztosítottam, hogy a frissen bekerült etetőanyag és élő anyag azonnal aktivizál néhány uszonyost, akik intenzív mozgásukkal és táplálkozásukkal felkeverik a vizet, mely ezáltal messze sodorja az etetőanyag legfinomabb alkotóelemeit és a vízben feloldódott aromákat. Erre természetesen újabb és újabb halak reagálnak és nagyon rövid idő alatt tömegesen jelennek meg az etetésen. Gyakorlatilag ugyanezt a folyamatot indítottam be a közelebbi etetésen is, azzal a különbséggel, hogy ott nem hagytam, hogy a halak felegyék az élő anyagot, és csak pár egyed maradjon a közelben a még megmaradt etetésen. Miután abbahagyom az etető- és élő anyag kis mennyiségű adagokban, de gyakori dobásokkal történő bejuttatását, a legelvetemültebb egyedek még egy ideig őrzik az etetést. Én pontosan ezt az állapotot szerettem volna fenntartani a távolabbi etetésen, mert ilyenkor még nagyon gyorsan visszacsalhatóak a halak, ehhez esetemben nem volt szükség többre, mint maximum két percre.
A fő etetésre 3 percenként dobtam újra. Az elején nagyon kevés csontit tettem a kosárba, de az adagot minden dobással növeltem. Mielőtt belemennénk részletesebben, hogy miért csináltam így, tisztázzuk, hogy mire való a csonti és mire az etetőanyag. Néhány esettől eltekintve a hal nagyon ritkán tartható nagy mennyiségben a kizárólag etetőanyagból kialakított etetésen. Ami a halak számára helyben tartó hatással bír, az az élő anyag, a különféle takarmányok és pelletek. Az, hogy mikor melyiket érdemes használni, sok minden függvénye, de most maradjunk az élő anyagnál, azon belül is a csontinál. A horgászat elején még nagyon kevés a hal és teljesen felesleges nagymennyiségű csontit bejuttatni, de ahogy nő az etetés környékén úszkáló halak száma, növelni kell az adagot. Én az etetőanyag alkotóelemeit két nagy csoportra osztom, a vízben könnyen oldódó részekre és a szilárd szemcsékre. A szilárd szemcsék - a könnyen oldódó részek hordozóanyagai - alkalmasak arra, hogy akár egy nagyobb halrajt is helyben tartsanak, ha elég nagy mennyiségben juttatjuk be, de a legtöbb esetben nem versenyezhet a nagy mennyiségű csontkukac helyben tartó hatásával. Viszont az etetőanyag vízben könnyen oldódó részei, mint például a por- és folyékony aromák vagy az egyéb szilárd, de cukor alapú alkotóelemek nagyon komoly csalogató hatással bírnak a halak számára és könnyen terjednek a vízben. Amikor megnedvesítjük az etetőanyagot, gyakorlatilag feloldjuk ezeket az alkotóelemeket és a szilárd szemcsék magukba szívják őket - majd vízbe kerülve kiadják magukból. Így aztán tökéletesen kiegészíti egymást a jó minőségű, komoly csalogató hatással bíró etetőanyag és a helyben tartó hatással bíró csontkukac.
Egy frissen beindított etetésen elsőként a bodorkák és karikák jelentek meg, majd az idő elteltével egyre több dévér érkezett és szépen lassan átvették az uralmat. Ezek jellemzően 20-50 egyedből álló csapatok voltak és szépen ott maradtak a viszonylag kis csontiadagokon is. Ez időben azt jelenti, hogy az első dobástól számítva 15-20 percen belül már stabil dévérhorgászatot lehetett produkálni, és viszonylag hamar, egy órán belül be szokott jönni az első ponty is. A ponty nagyon kíváncsi állat, az etetésen úszkáló és vígan táplálkozó halak hamar felkeltik az érdeklődését. Érdekes, hogy az első ponty megfogása után szinte minden esetben ugyanúgy a dévérkeszeg vette át az uralmat az etetésen, mi több, az első alkalmakkor hosszú órákon keresztül az első ponty után kizárólag dévérkeszegeket tudtam fogni.
Sokat gondolkodtam, hogy az első ponty megfogása után miért kizárólag dévérkeszeg volt az etetésen. Azt feltételeztem volna, hogy ha a pontyok megjelennek, a dévérek odébbállnak, és kizárólag pontykapásra lehet számítani, de nem így történt. Hogy ennek mi volt a pontos oka, nem tudom, de rengeteg kísérletezés után sikerült megoldást találnom. Ami biztos, hogy az első ponty megakasztása után az aranyhasúak továbbra is az etetés környékén tartózkodtak, de addig, amíg a dévérek olyan nagy mennyiségben voltak jelen, nem tudtam akasztani közülük. Ezt onnan tudom, hogy miután az első ponty után ismét kizárólag dévért tudtam fogni, egyszerűen elhagytam az élő anyagot néhány dobáson keresztül. Amikor a dévérek odébbálltak, már csak kisebb egyéb keszegféléket lehetett fogni. Ekkor kellett gyakori dobásokkal dobásonként a lehető legnagyobb mennyiségű csontit bevinni. Ilyenkor kb. 2 percenként dobtam újat, és általában már a harmadik vagy negyedik dobásra sikerült pontyot vagy egyéb nagyobb testű halat akasztanom. Ezután az újabb pontykapásig kellett egy kis idő, amíg jó szórakozást nyújtottak az időközben visszatérő dévérek. E taktika megvalósítása során persze mindvégig ügyeltem arra is, hogy a megfelelő mennyiségű etetőanyag bekerüljön a távolabbi etetésre is. Amikor pontyot fogtam a közelebbi etetésről, utána néhányat dobtam a távolabbira is. Szinte minden esetben azonnal kapásom volt, és a dévérkeszegek mellett néha még ponty is beugrott. 5-10 perc elteltével, amikor már biztosan visszatértek a közelebbi etetésről tudatosan szétugrasztott dévérek, fogtam közülük is néhányat, majd kezdtem elölről a fentebb leírt ciklust.
Tudom jól, hogy hajszálelőkés módszerrel, pelletekkel, kukoricával és más etetési taktikával szelektálhattam volna a pontyokat a keszegfélék közül, de az ilyen horgászatoknak pont az a lényege, hogy mozgalmas, eseménydús és folyamatosan vannak kapások. Így tisztán tükröződik a csatorna különleges halállománya és az, hogy milyen sokrétű is a picker- illetve a feederbotos horgászat. Kívánok mindenkinek hasonlóan szép fogásokat!
