A bodorka hazánkban korántsem örvend olyan népszerűségnek, mint például a franciáknál, belgáknál. Nálunk, ha horogra akad, hát istenem, egy színes vendég a haltartónkban. Nem úgy sok nyugat-európai országban, ahol hihetetlen kultusza van a bodorkának, a horgászatáról szóló szakirodalom pedig polcokat tölt be. A bodorka nálunk is megérdemelhetné ezt a figyelmet, hiszen (méreteihez képest) rendkívül jól küzdő, élvezetes horgászatot nyújtó halunk, akivel szinte mindenhol összefuthatunk. A Tisza-tóban gyönyörű állománya fejlődött ki az évek során. Egy „kényszer” szülte horgászat alkalmával bizonyosodtam meg erről.
Az egész egy hosszabb, sátorozással egybekötött horgászattal kezdődött. Sokáig készültünk rá, időpontját pedig a dévérek épp véget érő nászához igazítottuk. A naptárban május végét karikáztuk be. A szebb dévérek ilyenkor igen nagy számban tartózkodnak a partközeli 20-30 méteres sávban. Ha már túl vannak a nehezén, történetesen a fárasztó szerelmi csatározáson, pótolni igyekeznek az elhasznált kalóriákat, azaz mohón táplálkozni kezdenek. A kisebbek egész évben itt lebzselnek, de a nagyja a nász végeztével behúzódik a parttól mintegy 50 méterre húzódó mélyebb árokba. Mivel könnyebb a dolgunk, ha közelre kell horgászni, kifizetődőbbnek láttuk, ha akkor horgászunk rájuk, mikor ők is itt tartózkodnak. Egy dolgot hagytunk ki a számításból, a nyárfákat. A tározónak ezt a szakaszát a gát túloldalán hatalmas nyárfaerdő szegélyezi. Önmagában ez nem lenne gond, hiszen megfogja a hátunkba fújó szelet, de virágzása pont a mi túránk kezdetére csúcsosodott ki. Aki már próbált nyárfa szöszmővel borított vízen horgászni, megérti elkeseredésünket. A vizet szinte szőnyegként lepte el a lebegő vatta, lehetetlenné téve bármilyen gyűrűs bottal a horgászatot.
Dacból, „csak azért is” összeszereltem a matchbotot, de néhány dobás után feladtam. Az apró gyűrűk pillanatok alatt összeszedték a nyárfa apró kis pamacsait. Cibus eleve egy nagyobb gyűrűkkel szerelt feederbotot rakott össze, amivel tudott is horgászni, csak - mint később kiderült - a fenékre tett csalit elsősorban a törpék díjazták. A dévérezésnek lőttek, legalábbis itt nem lesz matchezés. Szerencsére a rakós bot is ott lapult a botzsákba, így arra gondoltam, megnézem, mi fogható a partvédő kövezés előtt.
Elsősorban kisebb dévérekre, egyéb keszegfélékre számítottam, így a szerelékemet is az ő ízlésük szerint állítottam össze. A topszetbe egyes méretű gumit fűztem és egy 0,3 grammos finom úszót tettem a 0,10-es főzsinórra. Az ólmozást úgy osztottam el, hogy lassú, természetes süllyedéssel lebegjen majd alá a csali. Egészen apró jelzőólmot tettem a 0,08-as előke fölé. Horognak is a finom szerelékhez igazodó 18-as méretet választottam. Az etetőanyagot - mivel eredetileg dévérezésre készültem - a jól bevált VDE Silverből készítettem, amit kevéske szúnyoggal fűszereztem meg.
Az előkészületek után a meder feltérképezéséhez kezdtem. A mélységmérő nehezékem közel másfeles vizet jelzett, és néhány elszórt sziklától eltekintve - ami a partvédő kövezés része lehetett valamikor - más különösebb mederalakulatot nem árult el. A rakóst a tartóba tettem és „begombócoltam” az alapozásra szánt 5-6 gombócot. A művelet nem kis zajjal járt, így míg elült a riadalom, egy kis kávéval tuningoltam magam.
Kora reggel volt még, így a csípős idő indokolta pulóver mellé bizony jól esett a forró koffeinadag is. Vérmes reményeket nem tápláltam a halfogást illetően, de azért kíváncsian vártam, vajon híre ment-e az ingyen lakomának. Vigyázva, nehogy a botspiccel megüssem a víztetőt, betoltam a szereléket.
Nem sok idő kellett hozzá, és az apró úszót máris lerántotta valami.
Mi az ördög? - Ennyire bátrak lennétek? - gondoltam.
Finoman beemeltem a bottal, mire a sárga gumi azon nyomban kiszaladt a spiccből. Biztos voltam benne, nem dévér küzd ilyen vehemenciával. A botot óvatosan bontottam, nehogy lerázza magát az akkor még ismeretlen ellenfél, majd a topszettel folytattam a fárasztást. A hal jellemzően nem a meder aljához lapulva küzdött, hanem a vízoszlop teljes magasságát bejárva, sokszor a víz felszínén gyors fordulókkal igyekezett szabadulni a horogtól. Egy-egy ilyen fordulónál már láttam, hogy gyönyörűséges, aranyba hajló színű, vörhenyes úszókkal ékesített test forgolódik előttem. A szákolásnál már bizonyossá vált, szépségdíjas bodorka akadt a horogra.
Izgatottan toltam vissza a rakóst, hátha nem egyedül érkezett. Nem hiába reménykedtem, hamarosan megismétlődött az előbbi jelenet. Egymás után, sorban jöttek a szebbnél szebb példányok, mindegyikük megkívánta a merítő használatát. Ha már itt vagytok, kaptok valami egészen kedvetekre valót! - határoztam el, és kendert kezdtem csúzlizni az úszóm köré, megspékelve egy kis csontival.
Több etetőanyag gombócot már nem mertem dobni, nehogy a viszonylag sekély vízbe csobbanó kaja elriassza őket. Lehet, hogy ez sem zavarta volna őket, mert a kendermagos etetéstől teljesen megőrültek. Az úszónak már esélye sem volt beállni, a csalira azon nyomban rárajtoltak. Hihetetlenül élveztem a fárasztásukat, hiszen nem egy, fél kilót is bőven meghaladó bodrival kellett „kötelet” húzni. A folyamatosan lőtt kender végig ott tartotta a csapatot. A horgászat vége felé, hogy megnézzem, nem szedegeti-e valaki az aljzaton szétszóródott magokat, csontikat, ráhúztam az eresztékre, és az etetéstől egy jó méterre leengedtem a felcsalizott horgot. Az élelmes bodorkák itt nem raboltak rá a süllyedő csokorra, ezért sértetlenül landolt a fenéken, de a sértetlenségét nem őrizte sokáig. Az úszó lassú, méltóságteljes emelkedése jelezte, most is igazolódni látszik az elmélet, miszerint érdemes a horgászat vége felé rápróbálni az etetés szélére. A tülekedő sokaságtól idegenkedő szebb halak sokszor itt mazsoláznak. A bevágást követően lomha, tétovázó mozgással egy dévér próbált szabadulni. Lám, csak kimerészkedtek ide is!
Az időközben már magasan járó Nap miatt egyre melegebb lett, ezért jobbnak láttam, ha visszavonulok a fák árnyékába. Mivel igen megéheztünk egy kis sült halra, néhány kisebb bodorkát feláldoztunk a nomád élet oltárán. A halpucolás során egy gyors „bendővizsgálatot” is megejtettem.
A pocakjuk szinte szétpukkadt a sok kendertől. A halvacsora elkészítését Cibus vállalta. A beirdalt halat vékony fokhagyma szeletekkel bélelte, majd paprikás lisztbe forgatva kisütötte. Mit mondjak, fenséges lakoma volt. Barátom ekkor evett életében először sült bodorkát, de nem győzte dicsérni. Egy-egy hideg söröcskével lekísérve a délutáni szieszta biztosítva volt.
Másnap is szerettem volna megismételni a bodorkázást, de a tavat ellepték a motorcsónakok, jet ski-k. A folytonos hullámverés nem csak az etetést tette lehetetlenné, de a horgászatot is. A ládán ülve még a tök alsóm is vizes lett. A nyárfa továbbra is ontotta virágát, amit a hullámzás puha szőnyegként sodort elénk, így minden remény szertefoszlott. Két dolog azonban bizonyossá vált előttem:
Nem tervezek nyárfavirágzásra horgászatot, ami a tavalyi évhez hasonlóan most is körülbelül ugyanakkor várható, naptáramban a Tisza-tó ekkor kilőve.
A bodorkákra jobban odafigyelek. A jelek szerint a lábunk előtt vannak, csak ki kell fogni őket!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba (csabio)
