Minden évnek megvannak a legszebb, és legemlékezetesebb pillanatai. Ezekre visszagondolva, sikerül átvészelnem a horgászat nélkül eltöltött időket. Az emlékezést széppé teheti egy nyári naplemente, vagy egy hirtelen jött zápor is. Azért csak horgász a horgász, így ha egy kis fanyarkás halszag is vegyül az emlékeinkbe, biztos, hogy kitörölhetetlenül élnek ott tovább. Egy ilyen nyári emlékezetes horgászatnak lehettem részese.
Már nagyon ki voltam merülve. Az egész heti taposómalom után vágytam egy kis pihire. A lelki ráhangolódás már hétfőn elkezdődött, így valahogyan csak sikerült túlélnem a hetet. Végre péntek! Útban hazafelé a kocsiban a rádiót a Bartók adóra hangoltam. A kellemes muzsikát hallgatva igyekeztem minden rosszat kiseperni elmémből, hogy helyet szorítsak a rám váró kalandok emlékeinek. Ezek az emlékek persze még csak a párás jövőben körvonalazódtak. A jelenben tovasuhanó kukoricás, napba néző napraforgótáblák próbálták tisztítani gondolataim. Ezek a gondolatok, pedig egyre csak a peca körül forogtak. A hétvégét egy kellemes rakózással szerettem volna tölteni. A kiszemelt víz a Kiskörei Vízlépcső feletti versenypálya volt. A horgászboltba elugrottam a megrendelt szúnyogért, összepakoltam a cuccot, és már nyomtam is tovább a gázt, hogy még aznap hazaérjek szüleimhez. Tapasztalatból tudom, hogy érdemes korán kelni másnap, ha az ember válogatni akar a helyek között. Hazaérkezve a szülői házba egy gyors vacsorát követően, már kevertem is a halaknak szánt csemegét. A keverékem összeállításánál egy-két dolgot mindenképp figyelembe kellett vennem.
A folyó ezen a szakaszon nagyon szeszélyes tud lenni. Az öreg Tisza egyébként sem könnyen kiismerhető kisasszony, ám itt az emberi kéz alkotta mesterséges akadály, még egy fokkal rejtelmesebbé teszi. Az erőmű feletti rész, egy mesterségesen megásott üzemi csatorna. A csatorna szó alatt azonban egy mély, és roppant széles, terméskövekkel kicicomázott part közé szorított vízre gondoljunk. Mikor építették a Jászság szomjoltójának szánt tározót, az ember két legyet akart ütni egy csapásra. A feltorlódott víztömeget nem akarta szabadon útjára engedni, hanem turbinákon átengedve adott neki zöld jelzést. Előtte azonban behajtják a jámbor folyón a vámot, amit ő elektromos valutában fizet meg. A konok folyó persze soha nem ott akar folyni, ahol azt a mérnökök szeretnék, így gigászi munkával az eredeti mederből ebbe az üzemi csatornába terelték. Azon keresztül zúdul a turbinákon át az úgynevezett alvízre, hogy megdobogtassa a pergető horgászok szívét.
Ha az áramtermelés csúcson jár, akkor a felvízen a szívóhatás miatt, igen erős sodrás tud kialakulni. A vízszint ennek következtében drasztikusan csökken, majd a termelés leállítását követően emelkedni kezd. Máskor olyan, mintha állna a víz. Még itt az emberi kéz alkotta betontömegnél is szeszélyes tud lenni ez a folyó. Igaz, nem önszántából. A halak mindig megpróbálnak alkalmazkodni az ember keze által kialakított új életfeltételekhez. Néhány előtte itt élő faj odébb áll, míg helyüket újabb, a körülményekhez jobban alkalmazkodó fajok foglalják el. Átrendeződnek a haltársadalom rétegei. Itt, az eredetileg lassabb folyást kedvelő fajok mellett, a húzós vizet kedvelő torpedók is megtalálták a nekik kedvező terepet. A dévérkeszegek, karikák, pontyok, jászok, bodorkák megedződnek, míg a gyorsabb sodrást kedvelő márnák, paducok igazán elemükben lehetnek. Egy korábban megrendezett versenyen még pisztrángot is fogtak. Nagyon meglepő, de sok meglepetést tartogat még a Tisza. Néha furcsa, emberi ésszel nehezen érthető dolgokat is tud produkálni.
Horgászatommal a dévéreket szerettem volna egy kicsit zaklatni, így ennek érdkében egy dévéres etetőanyagot kevertem. Mivel egy teljes napra terveztem a pecát, ráadásul folyón, a bekevert mennyiséget is ennek tudatában határoztam meg. Az összeállított keverékem 3 kg Maros Mix pörköltből, 1 kg zsemlemorzsából és 3 kiló Top Mix Keszegből állt. Ehhez 1 kg PV1-et, és 1 kg, folyékony spekulatiusz aromával megbolondított, 2.5 liter vízben feláztatott kukoricapogácsát kevertem. Az így kapott keverékhez már minimális vizet is elég volt önteni, hogy megfelelő állagot kapjak. A kész kaja kellemes, narancsos-fahéjas illattal lengte be az udvart. Szüleim Buci nevű puliján leteszteltem, és miután láttam, hogy ízlik neki, biztonságos magasságba, az asztal tetejére mentettem a dézsát. Jobb a békesség. A kaja íze édes volt, hiszen a dévérek, (valamint Buci is, kinek neve nem az ismert VV „orditónátorról” keresztelődött) ezt szeretik a legjobban. A dézsányi koszthoz még a másnapi vízjárástól függően agyagot, és apró kavicsot terveztem keverni. Az agyag (Terra de Riviere) az etetőanyag nehezítésén túl magához köti a szemcséket, így azok nehezebben sodródnak el horgászhelyről. A kaviccsal egyszerűen csak megsúlyozni fogom az etetőanyagot, ha a helyzet úgy kívánja.
Ennyi gasztronómia után édesapámmal, (aki csak mosolygott a nagy készülődésen) barátilag kivégeztünk egy-egy üveg seritalt, megbeszéltük a világ komoly dolgait, majd, mint a villámsújtotta öreg tölgy ledőltem aludni. Álmomban természetesen folyamatosan fárasztottam, sőt még csöngettem is egy kicsit. Hopp, ez a vekker volt! Hihetetlen, hogy elszállt ez az 5 óra, amit alvásra szántam. Ilyenkor még minden normális ember a legszebbeket álmodja, de nem én! Nekem a megálmodottakat kell átélnem! Míg a kávéfőzőbe, és általa magamba is életet leheltem, csak a rám váró kellemes kalandra tudtam gondolni. Minél közelebb kerül az ember az édenkerthez, annál jobban igyekszik oda belépni. Én is így voltam az annyira várt pecával.
A felszerelés már előző este a kocsiba került, így csak a csalit, és az etetőanyagot kellett bedobnom. A vidáman csaholó ebet ideiglenes karanténba zártam, nehogy meglógjon, míg kiállok az autóval, majd pánikszerűen menekültem a környékről, mivel a hűséges házőrző berzenkedésének igen fülsértő módon adott hangot. Szerintem még a falu szélén is lehetett hallani a kutyanyelv éles áriáját. Sebaj, már csak néhány kilométer választ el a céltól. A kocsit betöltötte az etetőanyag kellemes illata. Még jó, hogy nem sajtos kaját kevertem, mert így nem kell a kocsi ablakán kihajolva vezetnem. Henry (még az autómnak is neve van) gyorsan maga alá gyűrte a kilométereket, így hamarosan az erőmű üzemi hídjánál álltam. A gáthajtási engedély ellenőrzését végző kicsit mogorva (mert nem mindenki szeret korán kelni) őrtől megtudtam, hogy most húzós vizet találok. Ez az! Igazi folyóvízi peca vár rám. Ahogy leparkoltam a horgászhelyem fölött, szememmel a tükörsima vizet csodáltam. A víztükröt hirtelen egy gyönyörű harcsatest törte meg. Méltósággal fordult meg a víztetőn, hogy újra lefúrja magát a mélybe. Ránézésre minimum 30 kilósnak saccoltam. Ha ezt az Öreg látná! Már kapná is elő a stupekot. (Azóta többször is láttam ezt a harcsát ugyanitt, ugyanabban az időpontban forogni.)
Ennél szebb köszöntőt nem is mondhatott volna kedves folyóm. Ezt kedvező előjelnek véltem, így leóvatoskodva a csúszós partoldalon, (kétszer majdnem hanyatt esve) elfoglaltam aznapi bázisom. Ha van lehetőségem megválasztani a helyet, (most pedig volt, hisz más nem volt híve a korai kelésnek) a következők szerint járok el. Tudni kell, hogy a víz gyakran hoz fákat, letört ágakat, amik a parton, vagy a víz alatt elakadnak, de csak addig, míg egy újabb árhullám, vagy motorosok keltette hullámlökés, ki nem mozdítja onnan őket. A korábban tisztának talált horgászhely előtt bármikor lehet egy alattomos ágerdő. Ebbe ülve, pedig kész szenvedés a horgászat.
Ezért első feladatom a rakós összeszerelése, és az előttem lévő víz alapos feltérképezése, és nem a láda felállítása. A sodrás egy 8 grammos dundi úszót kívánt, amit első lépésként egy jó 25 grammos fenékmérő ólommal küldtem a közel 4-5 méteres mélységbe. Szép komótosan kiméregettem az előttem található folyómedret. Első nekifutásra nem leltem akadót, de találtam egy nagyobb követ a víz alatt, ami pont az úsztatási sávba esett. Ha ügyes vagyok, akkor a bedobott kaja itt fog megállni, ami kitűnő haltartóvá avatja az addig csak víz alatti kőnek született vízi akadályt. Miután beállítom a pontos távolságot az úszó és a meder alja között, a sodrás miatt ráhúzok egy jó arasznyit, és szabadon hagyom úszni a szereléket. Így is „lecsekkolom” a terepet. A haltartó-kőnél mindig egy kicsit visszatartom, hogy a horog átlibbenjen felette. Most a szabadon sodródó szerelék szerencsére csak a horgászhely alatt jelez akadót, ami magához is veszi a horgom. Sebaj, készültem, így az előketartómból tudom pótolni a veszteséget. A ládát csak ez után állítom fel úgy, hogy a kitapogatott kő, folyás irányból nézve alattam legyen. Szokásomhoz híven most is sikerül belecsúsznom a partszéli vízbe, így kicsit cuppogósan közlekedek a harmatos fűben. A ládát különös alapossággal állítom fel, mert szemtanúja voltam, ahogy egy versenyen a peches horgász alatt leszakadt a part. A folyó ott is végezte a munkáját, és valószínűleg alámosta a kicsit meredek partot. Ezt azonban nem közölte senkivel, így a beborult versenyző saját bőrén tapasztalta, hogy sosem árt, ha a part felé is vizsgálódunk.
A következő feladatom a halaknak szánt csalogatónak a készre keverése volt. Mivel a sodrást erősnek ítélem, az etetőanyaghoz hozzákevertem a földet, és a kavicsot. A csemegekukorica, főtt búza, kender alkotta jászkoktélból is került egy adag a dézsába. Telefonomra pillantva megállapítottam, hogy most sem állítom fel a gyors szerelés világcsúcsát, hiszen közel 1,5 órája piszmogok. Van még időm! - biztattam magam, bár nem ártana már alapozni. Ezen felbuzdulva gyorsan begyűrtem egy szendvicset, önző módon nem gondolva a halakra. Azért nekik is jár, ami jár, így üres pocakomban a szendvics emlékével nekiláttam az etetésnek. Általában 10-15 kétkezes gombóccal alapozok, amelyek nagy részét most egy rongydarab segítségével összepréseltem. Az a jó, ha a folyóvízi kajából gyúrt gombócot a földre ejtve, az egészben marad. Na az enyém most lyukat is ütött a partba. A botot betoltam, és felvertem a környék békés csendjét. Egymás után zuhogtak a gombócok, gejzírként felszökő vízoszlopokat csikarva a nyugodt víztükörre. A mély buffanó hang tudtomra adta, hogy ezek a gombócok bizony úgy húznak a mélybe, mint a nemrég látott harcsa.
A végén még 2-3 laza gombócot is beküldtem, hogy kijelöljem a hadi ösvényt a halaknak. (Egy itt megrendezett versenyen figyeltem el ezt az egyik versenyzőtől.) A súlylökésben kellemesen elfáradtam, ezért pihenésképp a feederbotot szereltem fel, hogy amíg megnyugszanak a kedélyek, (valamint én is beetetek magamnak) valami ázzon a vízben.
A végszereléket nem bonyolítottam. Egy végfülbe, az ólom, attól 30 centire egy páternoszter fülbe az 50 centis előke került. A horogra kukorica, a horog a vízbe, a szendvicsek a hasamba. Így kerek a világ.
A nap is átfurakodott a szemben lévő erdő lombkoronáin, így a hajnali hűvös levegő kezdett langyosodni. Mint a kövön sütkérező fürge gyík, úgy töltődtem én is a bizsergető fény jótékony hatásával. Nagyon szeretem a napfelkeltéket. Mindig valami újnak, valami szépnek az eljövetelét várom tőle. A naplemente is gyönyörű, de míg a napkelte a születést, a naplemente az elmúlást juttatja eszembe, s azokat az életeket, amelyek mint a lenyugvó nap úsztak ki életemből.
A felkelő nap sugarai kicsalogattak másokat is. A horgászládám melletti üregecskéből, egy kis rágcsáló óvatoskodott elő. Eszembe jutott Bogyó. Azt írta, hogy mindig "röhöghetnékje" támad, ha meglátja. Alaposabban szemügyre véve a kis jószágot, valóban ad okot némi derűre. Kidugja az orrát, szimatol, kiiramodik, majd egy flikk-flakkos kanyarvétellel vissza. A baráti viszony megalapozása végett a kijárata elé kukoricát szórtam. Ettől kezdve cimbik voltunk. A kis éhenkórász felbátorodva forgatta a kukoricaszemeket a markában. Bajusza szapora rángatózása elárulta, hogy tetszik neki a potya csemege. Mancsával érthetetlen okból, gyakran törölgette a fejét, és úgy nézett ki a dagadt pofazacskójával, mint egy jóllakott óvodás. A barátságunk annyira szorossá vált, hogy később úgy gondolta, a szendvicseket is neki szánom. Az uzsonnás zacskóból azért kitessékeltem, amin roppant felháborodhatott, mert ettől kezdve nem jelentkezett.
A kis éhenkórász helyett azonban, megérkeztek a jelek szerint szintén éhes pikkelyesek. Az első úsztatásnál a lassan eresztett pedzőt egy villámgyors, agresszív lerántás tüntette el. Ijedten emeltem be a támadónak, annyira gyorsan történt mindez. A gumi szépen nyúlt, a víz alatti csali rabló, pedig ismerős vehemenciával küzdött a vízben maradásért. Mozgásából, harcstílusából tudtam, hogy jász akadt a horgomra. Hirtelen nekiiramodásai, a sodrásba igyekvés, és a mindenáron való szabadulási törekvése elárulta. Nem is kellett csalódnom, első halam egy szép jaszkó lett. Soha jobb kezdést!
A horogra újabb szúnyogcsokrot kötöttem, és lassan, meg-megállítva engedtem a szereléket. A feltérképezett akadály előtt meglibbentve a csalit, rögtön újabb jelentkezőm akadt. Az egy pillanatra megállított, majd tovább engedett úszó hirtelen kiemelkedett a vízből, és egy gondolatnyival lassabban, mint a sodrás ereszkedett alá. Tipikus nagy dévér! A megakasztást követően, a mozgása is erre engedett következni. Egy pillanatra felemelkedett a víztetőre, hogy lomha locsogással újból a mélybe törjön. Engedelmesen csúszott közelebb, ahogy a botot hátratolva rövidítettem. A topsetből szívet melengetően nyúlt a gumi. Igazi bronzos dévér került a jászkeszeg mellé. Nagyon étvágyuknál vannak! Minden úsztatásra volt jelentkező. Gyönyörű öreg dévérek, szép karikák, bodorkák, jászok nyújtották a gumit. A nyerő csali most a szúnyoglárva volt.
Ha ez került a horogra, mindig volt rá jelentkező, míg a csonti most nem aratott osztatlan sikert. Ha éppen csak a faránál megcsípve tettem a horogra egy szemet, akkor ki lehetett erőszakolni a kapást, ellenben a csokorba szedett pondróra nem izgult rá senki. A vékony trágyagiliszta sem érdekelte most a folyó lakóit. Annyi baj legyen, amíg tart a szúnyog, nyerő lehetek.
A folyamatos ráetetés hatására, egészen 10 óráig tartott az idilli állapot. Ekkor a víz meglassult, a kapások megritkultak. A szerelékkel megpróbáltam követni a változást, az úszót lecseréltem egy 6 grammosra. A keszegek újból jelentkeztek, de most a kisebbek gyülekeztek az etetésen. A nagyokat mind kifogtam, vagy csak a meleg elől húzódtak el? A nap magasan rótta égi útját, így előkerült a napernyő. Először látta a napot, hisz nem sokkal előtte kaptam. Az árnyékba húzódva pihentem egy kicsit. Időközben egy lelkes csapat érkezett. Apa és fia telepedtek az alattam lévő helyre. A kissrác rövid spiccbottal, míg az apuka egy bolognaival kezdett a halfogáshoz.
Később megérkezett édesapám, hogy megnézze mire jutottam. A bedobott, és eddig munka nélküli feederbotot rábíztam, én pedig a magával hozott ebédem eltüntetéséhez kezdtem. Aput most jobban lekötötte a szemközti erdő látcsővel történő megfigyelése, így nem látta, hogy a bot gyönyörűen bebólint, majd megindul a víz felé. Tigrisüvöltéssel vetettem magam utána, de csak az üres damilt sikerült kicsévélnem. A horgot elvitte az ismeretlen emlékbe. Gondoltam, ponty lehetett a tettes, hiszen kukorica volt horgon, ám később ebben már nem voltam biztos. Mondtam is, hogy legközelebb a távcsővel a botot figyelje, mert ha nem vagyok résen, most egy bottal kevesebbet kellene hazacipelni. Dörmögött-dörmögött, de tudta, igazam van. A nagy meleget azonban hamar megunta, így újra egyedül maradtam. A feedert újra beélesítettem, és finoman beejtetem az etetés vonalába, az úsztatási tartományon kívülre. A nyelet a közelembe igazítottam, nehogy meglepetés érjen. A meglepetés mégis bekövetkezett, és csak a sorozatos szerencsémnek köszönhettem, hogy győztesként kerültem ki a kövekező viadalból.
A rakóst éppen bele tettem a tartóba, hogy ráetessek, mikor a meredeken feltámasztott rezgőspicces, mint a villám borult a víz felé. A bekapcsolt nyeletőfék sem segített, mert a sodrás miatt magasra állított botról a hal nem tudta húzni a zsinórt. A fizika törvényeihez igazodva a megbillentett bot engedelmesen borult a Tiszába. Az utolsó pillanatban sikerült megmarkolnom a nyelet. Ekkor beüzemelt a nyeletőfék, és sivítva adta a zsinórt. A visszaváltást követően, pedig a botra hárult a feladat. A finom pálca hétrét görnyedt, s a hal eddig nem tapasztalt stílussal vette fel a kesztyűt. Hihetetlen energiával iramodott meg, érezhetően teljesen a fenékhez lapulva. Első útja a sodorvonal felé vezetett, amiről mindenképp le kellett beszélnem. Elég lesz nekem az ő erejét felőrölni, nem hiányzik, hogy még a folyóval is harcoljak. A bot gyönyörűen dolgozott, és az orsó is elvégezte a kiszabott feladatot, ám halam mégsem akart fáradni. Egy-egy izmosabb nekifutásra annyi damilt lopott tőlem, amennyit csak akart. Érezte, hogy nem fogok erőlködni a 18-as főzsinórral, 16-os előkével. Igaza is volt, megpróbáltam higgadtan, óvatosan fárasztani. Vártam a pillanatot, mikor átvehetem a parancsnokságot gyengülő ellenfelem felett. Ez a pillanat azonban még váratott magára, sőt egy eddig nem számolt akadállyal is szembe kellett néznem. Ez, pedig nem volt más, mint a betolt rakós. Tőlem balra ott állt a vízen, a megállított szerelék. Mintha a halam is fogta volna az adást, a következő rohammal szépen begyűjtötte a rakós szerelékét. A feszülő zsinóron így már ott csüngött a hatalmas gubanc, végén a rakóssal. Patt helyzet. Ha most megindul, rántja a rakósom, ami nem biztos, hogy megússza törés nélkül. Én néztem a hatalmas csomót, a tartóban rángatózó botot, majd a mellettem horgászókhoz fordultam segítségért, akik rögtön hozták volna a szákot, pedig hol volt az még! Halam ez alatt szűk köröket rajzolt a mederben, így a várt kirohanásra nem került sor. Segítőim kióvatoskodták a rakóst, majd elvágták a kapocsba rögzített szereléket. Ellenfelem is eddig bírta cérnával, mert egy nekiiramodással vitte magával a főzsinórra gabalyodott szereléket. Folytatódott a huza-vona, és éreztem, ahogy ereje lassan kezdi elhagyni. Gyönyörű tiszai nyurgára számítottam. Ahogy egyre több zsinórt sikerült visszaszereznem, egyszer csak feltűnt a felgabalyodott szerelék. A feeder apró gyűrűin nehéz lett volna áthúzni egy öklömnyi gubancot a 6 grammos úszóval ékesítve, így gyorsan kellett cselekedni. Átadtam a botom, és egy ollóval kezdtem a hatalmas csomó likvidálásához. Szerencsémre a feeder zsinórja barna volt, így tisztán láttam, hogy mit vágok. Három-négy nyisszantást követően az akadály megszűnt, újra teljes értékűvé vált a szerelés. A víz alatt is megérezték, hogy magabiztosabbá válok, és hamarosan egy gyönyörű, karcsú test fordult a víztetőn. Ez nem ponty lesz! Ahogy a felső áttetsző rétegben forgolódott, megismertem a vizek torpedóját. Egy márna követett el mindent, hogy hű legyen a rátestált névhez. Még egy-két kirohanás, és engedelmesen csusszant a merítőbe. Életem első márnája hihetetlen boldoggá tett. Gyönyörű, izmos teste, bronzos színe miatt eddig is csodáltam, ám kézzel fogható közelségbe csak most került. A küzdeni tudásáról hallottak igaznak bizonyultak. Az 1,5 kiló körüli márna ereje felül múlta minden eddigi halamat. Ha a rakóson felkínált csalit kebelezte volna be, nem hiszem, hogy túl sok esélyem lett volna az 1,2-es gumival.
Az örömömet aznap csak az árnyékolta be, hogy egy hirtelen jött szélroham, elsodorta a vadi új ernyőmet, és én csak tehetetlenül néztem, amint a víz közepére fújt ernyő, mint a megtorpedózott hajó lassan alámerül. Természetesen csak magamat okolhattam a fiaskóért, mert nem volt annyi eszem, hogy kivéve a tartóból, rögtön összecsukjam. Ehelyett letettem a földre, és könnyelműségem a szél rögtön meg is büntette. Este felé a közeli versenyről leugrottak néhányan halat is fogni, mert a hírek szerint azon a versenypályán jobbára törpékkel kellett hadakozni. Én lassan pakoltam, és a haltartó kiemelésekor döbbentem meg. Alig bírtam kiemelni a vízből. Az etetőanyag keverő nagydézsa, színig telt a szebbnél szebb halakkal!
Egy párat szüleim kérésére, konyhára ítéltem, a többieket szabadlábra, akarom mondani szabad uszonyra. Márnámat sokáig kellett szoktatni a szabadsághoz, mert kissé elalélt, de jó érzés volt látni, ahogy magához térve a mélybe fúrja magát. Mindent összevetve ez a nap az év legjobb horgászata volt még akkor is, ha a horgászernyőmmel az öreg harcsa fog ezen túl korzózni. Sikerült jó napon, jó helyen lenni, és elnyerhettem a vén folyó bizalmát. Ezt a bizalmat igyekszem még meghálálni, és remélem, hogy kedves folyóm máskor is kegyes lesz hozzám.
Polyák Csaba (csabio)
