A tiszai horgászatok - mint általában a folyóvizek - mindig sok meglepetést tartogatnak számunkra. Ugyanaz a víz soha nem ugyanazt az arcát mutatja, a meder, a sodrás, az odacsalható halak mindig változnak. Ebben az élménybeszámolóban azt szeretném elmesélni, hogyan csöppentünk váratlanul a Tisza talán legismertebb jelensége, a tiszavirágzás közepébe. A továbbiakban egy élményekben, és - a kérészrajzás ellenére - halban gazdag horgászatról számolok be, nem elfeledkezve néhány apró trükkről és fogásról, ami hatékonyabbá teheti folyami horgászatainkat.
A Tisza szegedi szakasza gyönyörű tud lenni, horgászszemmel sem lekicsinylendő. Van valami sajátos hangulata, ha az ember a természet egyfajta határán ül, ahol a háta mögül jönnek a város zajai, előtte viszont egy csendesen ringatózó ladikból egy kuttyogató sporttárs éppen egy, rekordharcsákhoz való botját meg sem görbítő kis bajszost emel ki a vízből. Gyakran kiülök ide csak úgy, horgászbot nélkül, ha a laptopon kell dolgozni vagy olvasni. Ebben az élménybeszámolóban egy kollégámmal a szegedi rakparton töltött csütörtök délutánunkról számolok be. A Tiszának ezen az oldalán délután hátulról süt a nap, ami nem csak a horgászatot könnyíti meg, de a naplementekor sárga fényben fürdő túlparti ártéri erdő látványa is nagyon kellemes. A horgászhely egy klasszikus folyami kövezés, kényelmes lapos betonnal a szélén, így kiváló lehetőséget biztosít a rakózásra. Ha a vízállás olyan, le lehet ülni a kövezésre és el lehet érni olyan helyeket, ahol a vízmélység már alkalmassá teszi a helyet a rakós bot használatára.
Nem szoktam túlvariálni az etetést, főleg a Tiszán - úgy gondolom, itt a középkategóriás kaják is megállják a helyüket. Egy folyóvízre ajánlott, sötét színű, elég nehéz és ánizsos ízesítésű etetőanyagot gyúrtam, amit felhígítottam földdel annyira, hogy még meg tudjam keverni a vödörben. Erre azért volt szükség, hogy jó sok kukoricát, csontit és némi pelletet is befogadjon. Csalinak csontit szántam, de hagytam a kukoricából is keveset, hátha túl sok lesz az apró keszeg (ez azért nem jellemző, be kell vallanom). Úszóként Cralusso Sharkot kötöttem fel először 8 g-os méretben, ez azonban kicsit kicsinek bizonyult, így felszereltem egy 12 grammost is. Tapasztalatom szerint a Shark lényegesen érzékenyebb másik, hasonló körülményekre ajánlott társánál, a Torpedónál. Utóbbi ugyan nagyon peckesen áll a vízben, de ha bevágásról van szó, akkor kicsit lassú, és az alább leírt csalivezetést sem lehet vele megvalósítani. Úsztatáshoz, illetve lassú engedéshez felszereltem egy 6 grammos Cralusso Bubble típust is. Erre a pecára azért (is) preferálom a Cralusso úszókat, mert kis átalakítással bármelyikhez lehet világítópartont csatlakoztatni, ami az éjszakai rakózásoknál hasznos. A top szettre 16-os főzsinór és 12-es előke, belsejébe 1,2 mm-es piros Maver tömörgumi került. 12-esnél vastagabb előkét a vékony gumi miatt nem használhattam (márpedig beszakításra szükség lesz a fenéken fekvő ágak miatt), pedig elkélt volna egy vastagabb is, számítva a beugró pontyokra és - a helyi erők által nagyon gyakorinak tartott - busákra. Mindegy, úgyis pontytilalom van, a keszegeket meg jobban ki tudom élvezni a vékony gumival, mint egy erős csőgumival.
Körülbelül 3 méteres víz van előttem 11,5 méteres távon, ami bőven elég, tapasztalatom szerint ide kijön a hal, és a szél miatt sem akartam a 13 méteres bottal próbálkozni. Az eresztéket úgy mértem, hogy a mélységmérőt a jelzőólomra csatlakoztattam. Ezen a szakaszon figyelni kell nagyon az akadókra, vannak helyek, amik tele vannak ággal, ott nagyon nehéz horgászni. Folyamatosan tapasztalgatom a különböző etetési technikákat, erre az alkalomra az esett, hogy kevés alapozás (8 narancsnyi gombóc) bedobálása után gyakran etetek rá etetőcsészével. Mint kiderült, nem volt rossz taktika…
Az etetés után ezen a helyen általában el kell telni néhány percnek, hogy az első halak megjöjjenek, amik általában apróbb karikakeszegek, laposkeszegek. Ezzel szemben most a második betolásra akasztottam egy gyönyörű jászkeszeget. Sőt, a második hal is hasonló, kiló körüli jász volt, a harmadik pedig idősebb testvérük a maga két kiló körüli súlyával. Érdekes, hogy amint beraktam az úszót a helyére, azonnal rárontottak a csalira, bevágás után pedig fajukra jellemzően feldobták magukat a felszínre. Nem győztem elég alacsonyan tartani a botot, hogy ne csapkodjanak. Mivel most már a jászra is tilalmi időszak van, mentek vissza, nagy sajnálatomra, mert a jász igen finom keszeg.
3 jász tíz perc alatt… Na, jó, etessünk! Ha ennyi hal érkezett, akkor itt nem lehet viccelni, pótolni kell a tápot. Gyorsan bekupakoltam két hatalmas gombócot - tényleg hatalmasat, valahogy mindig elméretezem a csészéhez képest a galacsint, aztán alig tudom betolni, főleg, hogy a földtől még nehezebb is volt.
A folytatásban a „normálishoz” már jobban hasonlított a szituáció, megjelentek (vagy csak szerephez jutottak) a kisebb keszegek, főként karikák, laposkeszegek, kevesebb dévér (közte egy kiló körüli), valamint megjöttek a kispontyok is. A gyönyörű, hibátlan pikkelyes pontyok két éve jelentek meg a Tiszában a nagy áradás után, mostanra 0,7-1 kiló körüliek lettek. Nagyon jó szórakozás fogni őket a vékony gumival.
Sajnos közben feltámadt a szél is, ami erősen lökdöste a botot, ami meg az úszót rángatta. Ez eléggé megnehezítette a horgászatot. Néha kényszerpihenőre le is kellett tennem a botot, egyszerűen lehetetlen megtartani az úszót, ha így lökdös a szél. Ilyenkor szorgalmasan etettem, kb. 10 percenként, nehogy kiürüljön odalenn a „pult”. Sajnos fél 4-től 5 óráig csak akkor tudtam érdemben horgászni, ha a szél alábbhagyott.
A csalivezetésről
Úgy találtam eddig, hogy elég fontos, hogyan vezeti az ember az úszót. A teljesen letalpalt szerelékkel általában jóval kevesebbet fogok, mintha kicsit táncoltatom. Kis megtartás, majd utánaengedés, a csali fellibbentése a fenékről sűrűbb kapást hoz. Főleg a jászra jellemző, hogy gyakran a vízközé libbentett csalit kapja el. Ezzel szemben a szabadon sodortatott csalira nagyon kevés a kapás, azok főként falevél-méretű karikakeszegek, kicsi laposkeszegek. Épp a lassú csalivezetés miatt nagyon gyakran felszerelek egy top szettet a szükségesnél egy mérettel kisebb Shark úszóval vagy valamilyen balsafa testű lapos úszóval (Maros Mix vagy Sensas). A Torpedóval szemben a Shark ugyanis alkalmas a csali lassú engedésére, különösen akkor, ha kicsivel kisebb az úszó, mint amit pont meg tudnánk állítani adott sodrás mellett. Ha ráérez az ember, úgy lehet a halakat fogni, hogy a körülöttem rakózók csak ülnek és néznek.
A váratlan meglepetés
Minden előrejelzés a követő hét elejére jósolta a kérészek rajzását, így nagy meglepetésként ért minket, mikor este hat óra után nem sokkal megjelent egy példány a parton. Majd követte egyre gyorsuló ütemben számos társa is, míg végül százával repkedtek előttünk a víz felett ezek a kis jószágok. Gyönyörű látvány volt, ahogy ezek a törékeny élőlények a lárvából kikelve a partra repülnek, „elkábulnak” (látszólag megdöglenek, de nem!), ott még egy vedlésen átesnek, hogy aztán első repülő alakjuknál még gyönyörűbb imágóként a víz felett néhány milliméterrel repülve násztáncukba kezdjenek. Érdekes, hogy ez a vedlés mindössze néhány percig tart. Gyorsan hozzáteszem, a kétszeri vedlés (lárvából egyszer és utána még egyszer) csak a hímekre jellemző, a nőstények eleve párzásra készen bújnak elő a lárvabőrből.
Mondanom sem kell, ahogy a halakban is tudatosult, hogy beindult az ingyen büfé a vízfelszínen, azonnal otthagyták a jó kis kukoricával és csontival megspékelt ánizsos etetésemet és szemmel láthatóan a felszín közelében kezdtek el portyázni. Igazából nem bántuk, gyönyörű látvány volt, ahogy a vízbe pottyanó kérészekre rárontottak. Szó szerint kiemelkedtek és a még nem beesett, levegőben botladozó példányokat is elkapták. A vízből kiugráló halak élménye hasonló volt, mint ami David Attenborough kérészekről készített filmjén is látható (lásd itt: http://www.youtube.com/watch?v=B7dB51cfxek). A burványokból ítélve a halak nagy része valamilyen keszeg lehetett, azonban jól láthatóan voltak nagyobbak is. Az egyikük meglepően bátran, a haltartóm végétől fél méterre emelte ki a fejét a vízből egy kérészért, ezt jól láttam, egy igen méretes jász volt.
Kérésszel tilos csalizni!
Ezt komolyan is veszem. Viszont a vízen úszó kérészt csontival utánozni szabad. Ezért amíg a halak testületileg elvonultak az etetésről, az uborkaszezonból megpróbáltam előnyt kovácsolni úgy, hogy az úsztatós szerelék ólmait felhúztam egészen az úszó alá, így jó kétméteres előkét kaptam. A horogra egy hungarocell golyót és nagy csokor csontit tettem, ezáltal a horog az úszót megelőzve úszott a felszínen. Nagy reményekkel vártam, fogok-e valamit a briliáns újításommal, de szerintem a halak csak röhögtek az esetlenül sodródó „álkérészemen”, nagy ívben elkerülték azt. Még arra is volt képe egy termetes jásznak, hogy a horogtól néhány centire vergődő valódi kérészért önelégültnek tűnő „mosollyal” ugorjon ki a vízből, lepipálva sodródó csonticsokromat. Hát, erről ennyit, bár ötletnek nem volt rossz… Ezért aztán amíg a kérészek rajzottak, mi inkább ültünk, figyeltünk és fényképeztünk.
Egyébként megjegyzem, sajnálatos, hogy voltak olyan „sporttársak” akiknek a horgára az egyértelmű tiltás ellenére valódi kérész került. Ilyenkor nagy kár, hogy olyan ritkán jár halőr (ill. vízirendőr) a Tiszán, megérdemelt volna az illető egy büntetést. Lehet mondani, hogy úgyis sok van a kérészből, meg hogy úgyis megdöglik nemsoká, de ez nem mos tisztára senkit.
A kérészek rajzása este 8 körül abbamaradt, és ahogy a halak eltűntek az etetésről, úgy el is kezdtek szépen visszalopakodni. Újra beindulhatott a horgászat. Kis ráetetés, hogy tudják odalenn „mi fán terem” a kaja, és újra be voltunk élesítve. A szél már elállt, így minden adott volt egy jó horgászathoz.
Sötétedéskor a jól bevált sárga lapos antennát kicseréltem egy, a wagglerekhez gyártott karbon szárú antennára, aminek a végébe bele lehetett erőltetni a 4 mm-es világítópartont. Labilisabb lett tőle az úszó, de a kapásokat még jól jelezte. Este 10-ig maradtunk, addig viszonylag biztosan lehetett fogni a kispontyokat, amikből még fogtam 13 darabot. A keszegek eltűntek. Aztán egy idő után az etetőanyagom is elfogyott, ami szükségszerűen azt is jelenti, hogy lassan a halak is lelépnek. Úgy döntöttünk, abbahagyjuk, a halakat visszaengedtük (a kilós dévér kivételével, ami a serpenyőben végezte) és a szép emlékekkel hazatérünk, hogy másnap már tervezgethessük a következő alkalmat.
Írta: Nagy László (nagygl)
Fotók: Nagy László, Kocsubé Sándor
