Sokáig én magam sem hittem, hogy finomszerelékkel is fel lehet venni a versenyt az igazán nagy halakkal. Azt már tudtam, hogy egy 3-4 kilós pontyot kis szerencsével, akár spiccbottal is meg lehet fogni. Az orsós botokkal pedig, - legyen az match, bolognai, feeder - ésszerű határokat betartva, csak a horgász ügyességén múlik a siker. A rakós bottal történő igazi nagyhalas peca azonban még ismeretlen terület volt. Egészen mostanáig.
A történet mozgató rugója bevallom, egy Fórumon olvasott hír volt, miszerint egy lelkes barátunk feeder bottal sikeresen kifárasztott egy hatalmas pontyot. A bojlizást ötvözte a rezgőspicces módszerrel, és ez működött. Az élménybeszámolót olvasva valami szöget ütött a fejünkben. Micsoda élmény lehetett egy akkora pontyot a kecses rezgőspicces pálcával parthoz édeskedni. Bennünk is izzani kezdtek a horgász idegszálak. Miért ne lehetne ugyanezt rakós bottal megtenni?
Peti barátommal már túl voltunk nem egy közös pontyozáson, ahol sikerült több 2-3 kilós halat szákolni, de a termetesebb halak még nem jelentkeztek. A hírek szerint a kiszemelt tóból már horogra került egy 12 kilós matuzsálem is. Ráadásul rakós bottal sikerült megfogni egy szerencsés pecásnak. Mivel korábban én sikeresen eltörtem a botomat egy akadóval folytatott kétes kimenetelű harcban, maradt a szellemi halfogás. Barátommal kidolgoztunk egy olyan stratégiát, amivel a nagy pontyokat vehetjük üldözőbe. A haditerv megvalósítása Petire maradt, hogy milyen eredménnyel, az rögtön kiderül. Én a krónikás szerepét vállalom magamra.
Mint a nagy stratégák, mi is a terepszemlével kezdtük. A kiszemelt hely, a Nyíregyháza határában elterülő Verba-tanya, ami egy jól telepített, kultúrált magántó. A helyi bojlis horgászok előszeretettel keresik fel, mert nem egy kapitális példány található a víztükör alatt. Természetesen a fő hal a ponty, mert hiába is berzenkedünk sokszor a túlságosan pontycentrikus vizek miatt, a honi pecások legtöbbje őt veszi célkeresztbe. A kellő kondiról hatalmas csukák gondoskodnak. Ők a tó sérült egyedeit falják fel, és mozgásban tartják a víz lakóit. Érdekes, hogy rájuk nem horgászik senki. A napijegy elfogadható, egyedül, ha valaki halvacsorára fogja a halat, kell a zsebbe nyúlni. Az elvinni szándékozott halat, ki kell fizetni.
A tó mélysége 11 méteres távolságban 1, 3 méter, és akadómentes. A tavat egy sziget osztja meg, ami körül mesterséges ágerdőt készítettek. Kiváló búvóhelyet kínálva a halaknak. A víz kitűnő tesztpálya, ahol van esélyünk kitanulni a fárasztás minden csínját-bínját. Az etetőanyag használata a víz felmelegedését követően nem engedélyezett, de szemessel még ekkor is lehet etetni. Az eddig horogra került pontyok 2-3 kilósak voltak, kiegészülve néhány szép kárásszal. A bojlival horgászók ellenben nem egy 10 kilós példányt is fogtak! A feladat tehát adott, közülük kellene valahogy egyet horogvégre kapni.
A rakós bottal történő horgászat nagyon egyszerű, hisz a parti sávba kicsalt halakat kell horogra csábítani. Ez persze sokszor azért mégsem ilyen könnyű A tapasztalatok azt mutatták, hogy a csontit az apróságok veszik fel, a kukoricát pedig, a kisebb pontyok hamarabb megtalálják, mint termetesebb társaik. Peti, pedig nagy pontyot akart fogni. A Fórumon olvasott tudósításnak köszönhetően a minibojliban véltük a nagyok szelektívebb horgászatának kulcsát. A gond csak annyi volt, hogy egyetlen horgászboltban sem tudtunk szert tenni az illatos (néha inkább szagos) golyócskákra. Hogy milyen jó a Fórumon szerzett horgászbarátság, arról megbizonyosodhattunk.
Sanyamester segített a beszerzésben. Az ő élménybeszámolója indította el agytekervényeinket, és készséggel segített most is. A megbeszéltek szerint hamarosan már etetőanyag arzenálunkat díszítette a Richwort Sweet Corn minibojlija. A kis gömböknek áthatóan édes kukorica illata volt, és mivel bojlisok is látogatják a tavat nem volt ismeretlen csemege a halak előtt. A csalogató anyag így csemegekukoricából, és a minibojliból állt. A nagy halakkal folytatott reménybeli harcnak az összeállított szerelék is fontos eleme.
Az egésznek a lelke a sokak által istenített hydrolastik gumi volt, amelyet a benne lévő folyadék emel ki a gumik sorából. Előzőleg már megbizonyosodtunk arról, hogy ez a termék, nem üres reklámfogás. Valóban hihetetlen távlatokat nyit a nagyhalas rakózásban. Egyedül csak az árára lehet panaszkodni, ami valljuk be őszintén, kicsit húzós. Mindenesetre barátom (eleinte pedig igen berzenkedett) botjába ez feszült, mégpedig 2,2-es vastagságban. Ehhez harmonikusan 16-os főzsinórt, és 14-es előkét kötött. A kapást egy Exner Lamia úszó hivatott közvetíteni. Sokan használják itt ezt az úszót, hisz a hosszú szár hihetetlen stabilitást kölcsönöz úgy, hogy a legfinomabb érintés sem marad észrevétlen. Egyedüli hibájának annyit lehet felróni, hogy egy komolyabb fárasztás bizony igénybe veszi. Vagy a balsa testbe vágódik a damil, vagy a hosszú antenna törik el. Ezt a betegséget, ha minden igaz már orvosolta a gyártó, csak még mi nem tudtuk beszerezni a belső zsinórvezetésű változatát.
Az ólmozást nem bonyolította túl barátom, az egy pontba húzott ólmok alá, egy jó arasznyira egy szem sörét került jelzőólomnak. Ami egy kicsit kilógott a finomságok sorából, az a horog mérete. Mivel elsősorban nagyvadra számított, a horog mérete, és fajtája is ehhez igazodott. Egy 6-os Owner füles került a szerelék végére, amire a már ismert szilikon hajszálelőkés megoldással tette fel az egy szem minibojlit.
A szerelék így bevetésre készen állt. Kezdődhetett az etetés.
Már szó volt róla, hogy a pontos etetés itt különösen nagy jelentőséget kapott, hiszen ha túl nagy területre szórjuk szét a halakat, nehéz őket a horog közelébe terelgetni. A korábbi csúzlis etetések is jól működtek, ám elég volt egyetlen rossz lövés, ahhoz, hogy szétszórja a pontyokat. Nyilván sok-sok gyakorlással ilyen nem fordulhat elő, és ha mindig csak kis adagokat lövünk, az esetleges céltévesztés sem okoz akkora kárt az etetésünkön, ám létezik egy hatékonyabb módja is a dolognak. Ez nem más, mint a közelmúltban felkapott pole cup, magyarul etetőcsésze. (Magunk között köcsögölőnek hívjuk, csak hogy ápoljuk a magyar nyelvet.) Barátom egy úgynevezett univerzális topsetet szerzett be, amihez három poharat is vásárolt. A topsetet bármilyen bothoz használhatjuk, miután méretre szabtuk. A topset végén egy menetes adapter található, amelyre kényelmesen felcsavarhatjuk a kívánt méretű poharat.
A „Mi kerüljön a pohárba?” kérdés megválaszolása nem okozott nagy fejtörést. A fő csalogató a kukorica és csonti. A csontkukacot most kiváltotta a minibojli, hiszen ha ez kerül a horogra, nem árt, ha annak közelében is találhatnak belőle ínyenc pontyaink. A csonti elhagyásával, a kisebb méretű „tólakókat” remélte távol tartani.
Miután megtöltötte a poharat, annak fenékig ürítése volt hátra a halak egészségére. Ehhez azonban be kellett óvatoskodni a kívánt helyre. Itt egy-két dologra ügyelni kell. Az első, hogy nem árt, ha kiszemelünk egy támpontot a túlparton, ami iránymutató a későbbi ráetetéshez, és pontos horgászathoz is. A mozgó tehenet már ismerjük, ezt még annyival egészíteném ki, hogy padot se használjunk támpontnak, mert egy piknikezni érkező család egyáltalán nem foglalkozik a mi stratégiai tűzvezetési támpontunkkal. Egyszer Peti is meglepődve tapasztalta, hogy a korábbi iránytűje, a csalizás alatt békés grillező paddá alakult, csak jó pár méterre eredeti helyétől. A másik figyelmet érdemlő dolog magának a csészének a beóvatoskodása. Nem szabad kapkodva, a botot rángatva tolni az elemózsiát, mert ha így teszünk, a cucc fele még menet közben kiszóródik. Ezért nem is szabad csurig tölteni a poharat. Inkább toljunk egy kicsivel többször kevesebbet.
Miután sikerült csendesen beetetni, kezdődhetett a horgászat. A vizet 1,3 méter körülinek mérte, és az eresztéket úgy állította be, hogy a horog a csalival a fenéken feküdjön. Hamarosan az úszó táncolni kezdett, biztos jelét adva, hogy megérkeztek a potyaleső pontyok. Gyönyörű beleúszásokban gyönyörködhettünk, ami minden egyes alkalommal a plafonra tornázta adrenalin szintünket.
Ahogy az lenni szokott, kóstolgatták barátom idegzetét. Hirtelen azonban a kóstolgatást valaki a mélyben zabálásra válthatta, mert az úszó úgy eltűnt, mintha soha nem lett volna. A beemelést követően, pedig elszabadultak az indulatok. A víziszörny elementális erővel, már-már megállíthatatlanul vágtatott. A botba fűzött gumi meg csak nyúlt-nyúlt-nyúlt. Én már a végét sem láttam, mikor egy határozott botemelés megfordulásra késztette a torpedót. A gumi ekkor már közel 15 métert szaladt ki a botból. A távolságot csak lassan sikerült visszanyerni. Ha néha engedett is, a következő fordulónál visszaszerezte a szabadságából elcsent métereket. A hosszan kinyúlt gumi mély, nagybőgő szerű hangon muzsikált. Ez a búgó hang a fék recsegésére emlékeztetett, és szemlátomást a hanghatás is hozzájárult ahhoz, hogy barátom rettentően élvezte a fárasztást. A botot megemelve lehetett a csőgumi hosszát szabályozni, így a halnak mindig más, és más erővel kellett harcolni. Ha szigorúan lezárta a szöget a bot spicce, a hal kénytelen volt fordulót venni, ha pedig minden erejét beleadva nekiiramodott, bottal szépen lekísérhető volt a kirohanás, hagyva, hogy a gumi szépen kirugózza a halfarokban tomboló energiákat.
A körök egyre rövidebbek lettek, a gumi is szép lassan kezdett visszahúzódni a botba. Mikor először megpillantottuk a halat, rájöttünk, hogy egy valamire nem gondoltunk. Hogyan fogjuk ezt partra ügyeskedni? Ekkor döbbentünk rá, hogy csak keszeges merítőfejünk van. A hal szemlátomást nem fog ebbe beleférni. Rögtön elhatároztuk, hogy beszerzünk egy nagy pontyos merítőt, de addig is valahogy ki kell szedni ezt a halat. Hát főzzünk azzal, ami van! Peti megemelte, majd a felbukkanó halnak az arcába tolta a merítőt. A fejnehézzé vált ponty engedelmesen belefordult, ám félig kilógott a szűkre szabott hálózsákból. Barátom óvatosan tipegve segítette partra az erejétől megfosztott halat. Kétesélyes volt nagyon a dolog, mert elég lett volna, ha csak egy erőtlent csap a farkával, könnyen kifordulhatott volna vissza, a szabadságba. A merítőfej keretét átkarolva azonban már érezte barátom, hogy ez a hal fotóalany lesz.
A horog a lehető legjobban akadt, és a szájszélen fityegő bojli bizonyította az elképzelés sikerét. Barátom határtalanul boldog volt, hisz azon túl, hogy élete halát tartotta kezében, egy nagyon izgalmas, élvezetes fárasztás zsibbadását érezhette karjában. A gyönyörű ponty a horogszabadítást is csendesen tűrte, majd miután visszahelyeztük egy farok csapással intett búcsút nekünk. A minibojlis rakózás tehát beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Azóta már nem egy szép pontyot sikerült segítségével partra tessékelni, és bizony nem egynek sikerült erősebbnek bizonyulni a harcban. Ezeknél már a bot is veszélybe kerülhetett volna, így néha engedni kell a másik félnek is. Az idő azonban nekünk dolgozik, és a megszerzett tapasztalatok birtokában, hamarosan már méltó ellenfelei leszünk egy tíz kiló feletti példánynak is. Addig is már egy újabb trükkön törjük a fejünket, és figyelmesen olvasgatunk a Fórumon, hátha ismét onnan sikerül egy kipattanó szikrából tüzet csiholnunk.
Polyák Csaba (csabio)