Többször próbálkoztam pontyot fogni a tavasz folyamán, de valamiért nem fogadtak a kegyeikbe. Ez idáig matchbottal kerestem őket, de be kellett érnem a hálás keszegnéppel. Egy korábbi írásomban megfogadtam, hogy mindenképp túljárok az eszükön. A terv egyszerű, pontyot kell fognom, hogy megtörjön a jég.
Van úgy, hogy az embernek semmihez sincs kedve. Hétköznap van, ráadásul semmi sem úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Ebben a kopott cipőben jártam én is egy keddi nap. A dolgomat sikerült délután 4 órára elvégeznem, így maradt még egy kis időm. A napom finoman szólva is pocsék volt, kellett valami stresszoldás. A vízparton mindig elillannak a rossz érzések, csak az úszó rezzenésére kell figyelnem. Órámra pillantottam, és gyorsan döntöttem. Ezt a „lopott” időt a horgászat oltárán kell feláldoznom. Ha már az oltár szóba került, akkor említtessék meg a szentély is, amit horgászboltnak hívnak. Hívő horgászként én is felkerestem kedvenc boltomat, ahol mindig kisegítenek jó tanáccsal, és érezni lehet azt, fontos vagyok, mint vásárló. A tett színhelyéül a már korábban bemutatott Verba tanyát szemeltem ki, hiszen utazásra most nem tudtam időt szánni. Csabi - a horgász szentély püspöke, magyarul tulajdonosa - nagyon képben van az említett vízzel kapcsolatban.
Tudtam, hogy a múlt hétvégén is rápróbált a pontyokra, így tőle vártam némi útmutatót. Most is nagyon segítőkésznek mutatkozott. A hétvégi pecából megmaradt csodamixet is nekem ajándékozta. A keverék VDE Bio aroma és egy bojlisok által használt „eszencia” koktélja volt. Igen kellemes, édeskés, mégis fűszeres illata volt. (Később meg is kóstoltam az átitatott kukoricát, mit mondjak, finom volt.) Mivel a keveréket én is „felajánlásként” kaptam és nem az én saját kreativitásom végterméke, a pontos receptet nem lenne illendő elárulnom, de az biztos, hogy a bojlis aromával nagyon kell vigyázni, mert nagyon pontosan kell kimérni. Se többet, se kevesebbet. A használata roppant egyszerű. A keveréket csak rá kell löttyinteni a csemegekukoricára, hogy az jól átvegye az aromát. Megköszöntem az útmutatást és már téptem is a garázsba, hogy bepakoljam a felszerelést. Rakózásra készülvén nem kellett a teljes arzenált magammal cipelni, de a táska, láda, „vastartó” szentháromságával jócskán leterheltem a kocsi hátulját. (Ilyenkor jut eszembe, miért nem kezdtem inkább a legyező horgászatba.) Bedobtam még öt doboz csemegekukoricát és egy tavalyról maradt VDE epres pelletet. (Hogy nekem mennyi „tavalyról” megmaradt motyóm van? Hihetetlen.) Gyors átöltözés, majd rajt-cél győzelem. A napijegy megváltását csak az a megváltás tudta felülmúlni, mikor végre becipekedtem a kiszemelt helyre, és ledobtam az erős emberek vetélkedőjén is komoly kihívást jelentő cucctömeget. Ha azt mondom, hogy a hátamról is szakadt a víz, közel járok az igazsághoz. Kicsit kifújtam magam, majd gyorsan berendezkedtem. Miután a kukoricát és a pelletet beáztattam, a szerelék elkészítéséhez fogtam. A jól bevált Exner Lamia úszót tettem a 16-os damilra, a maga „brutális” 1 grammos terhelhetőségével.
Az ólmozást is egyszerűen megoldottam. Az előkefül fölé egy 0,17 grammos jelzőt csíptettem, majd ettől kb. 10 centire 3 db 0,3 grammos ólomból álló füzér került.
Egy békával feltérképeztem a terepet, majd ezután tettem fel az előkém, aminek a végére egy 10-es számú, vékonyabb húsú pontyozó horog került. Mivel a vízmélységet a jelzőólom fölé kapcsolt békával mértem be, biztos lehettem abban, hogy az előke elfekszik a fenéken. A jelzőólom pont az aljzat felett lebegett, így ha a potyka felszippantja a csalit és megemelkedik, azt az úszó is hasonlóan közvetíti. Mivel úszómat antennaközépre súlyoztam, egy ilyen attrakciót gyönyörű feltolós kapás képében kell viszontlátnom. Mire elkészültem, az etetőanyagot is átjárta az édes-fűszeres aroma. Elő a csúzlit, és tűz!
Ebben az évben először vettem kézbe a rakóshoz való csúzlit, így az első 2-3 lövés finoman szólva is pontatlanra sikeredett, de hamarosan ráállt a kezem a dologra. Sikerült az úszóm köré bedolgozni a kellő alapot, így egy kis pihenőre vonultam, hogy ne háborgassam az érkező vendégeket. Csabi tanácsa is az volt, hogy „Alapozz be, utána nyugodtan menj el kávézni. Fél óra múlva ülj rá a helyre, és folyamatosan lődd a szemest, hadd csobogjon.” Egyébként is rabja vagyok a feketének, így még szép, hogy megfogadtam a tanácsot. Egy tőlem kissé lentebb horgászó kollega is velem tartott. Soha nem találkoztunk, mégis nagyon kedélyesen elbeszélgettünk. Hiába, a horgászat összehozza az embereket. A kávéra is a vendége voltam, amit ezúton is köszönök szépen. Ő a barátaival leginkább bojlizni szokott, így a tervezett bojlis túráról mesélt. A mai napot, lehet, edzésnek szánják - gondoltam.
A vacsoravendégeknek szánt fél órás gyülekező a végéhez ért, így ideje volt törődni az egybegyűltekkel. Kényelmesen elhelyezkedtem és betoltam a rakóst. A szél miatt úgy állítottam be a bottartót, hogy a bot spiccének egy része a víz alá kerüljön. Túljártam így a szél eszén, hiszen nem tudott a damillal játszani. Az elmerített madzagon nem talált fogást, úszóm pedig rendületlenül állta a sarat. A narancsos antenna azonban hirtelen köddé vált. Nahát, szépen beköszönnek a vendégek. Finoman beemeltem a bottal, és ezt valaki odalenn rögtön zokon vette. A gumi szépen nyújtózkodott, én pedig finoman irányítottam a kis potyalesőt. Mint egy kiskutya, sétált föl és alá. Éreztem, nem lesz vele gond. Kiélveztem a fárasztás minden gyönyörűségét és óvatosan a merítőbe vezettem. Megtört a jég! Annyi próbálkozás után, most végre itt van. A horog a szája szélében fityegett. Óvatosan megszabadítottam kényszerű testékszerétől, majd egy puszit nyomva a homlokára útjára engedtem. Nagyon boldog voltam. Szertefoszlott minden aznapi gond, probléma. Nem maradt más a helyén, csak az a boldogság, amit a horgászat adhat. (Leszögezem, hogy ez egészen más boldogság, mint az, amit az embernek a családja adhat. Mindkettő nagyon fontos. Egyik ezért, másik azért. Szerintem mindenki tudja, mi a különbség.)
Komótosan újra csaliztam, és a helyére toltam a szereléket. A csúzlit kézbe véve kicsi adagokban lőni kezdtem a takarmányt. A kukoricaszemek kopogva hullottak az úszó köré. Semmivel össze nem téveszthető ez a hang. Az ilyen tavakon a halak nem a nádasok rejtekében létrejött szerelemben fogannak, hanem emberi segédlettel jönnek a vízi világra. Hatalmas keltetőkből kerülnek egy még hatalmasabb tóba, ahol szintén szemes terményeket lapátolnak nekik. Megszokják, megismerik a vízbe hulló termény hangját és nagyon hamar kialakul a reflex. Hang - élelem. Ezt a képletet használjuk fel mi is, mikor ezen a módon etetünk. A potyogó szemek hatására egyre több hal jelent meg az etetésen. Bele-bele úsztak a damilba, amivel a frászt hozták rám. Tudtam, itt vannak, csak nehezen találnak rá arra a két szem kukoricára, amibe a meglepetésüket rejtettem. Egy élelmes kíváncsiskodónak azonban újból sikerült. Úszóm elmerítésével jelezte, esze ágában sincs a „nehéz” jelzőólmot emelgetni, hogy nekem szemet gyönyörködtető kapást produkáljon. Az előző koreográfia szerint jártam el. Kettő. Ez máris sokkal több, mint amennyit megérdemlek. Csak szeretnek engem a pontyocskák, vagy csak a potya puszi miatt jönnek? Aranyos kis kétkilós pontysiheder volt. A puszi mellett megjegyeztem: „Küldjed öregapádat!” Csalizás, etetés, szemlélődés, ábrándozás, hopp, kapás! Az úszó méltóságteljesen merült el. Nem kapkodva, sietve, mint az előző két esetben. Megemeltem a botot. Ez nem az előző két gyerkőc testvére lesz, hanem inkább az öregapjuk. Mégis megfogadta a tanácsom? A hal lomhán, de magabiztosan húzta ki a gumit a topszetből.
Felsírt a gumi és damil duettje. Óvatosan lerövidítettem, és elkezdtem terelgetni az ismeretlent. Arra húztam, amerre ő is menni akart. Ettől mindig elbizonytalanodott és irányt váltott. Keményen eveztem a bottal, forgattam, nehogy felgyorsuljon és egyenesen a tó közepe felé robogva csak az emléket hagyja hátra, volt egy szép halam. A karácsonyi ajándékba kapott Hydrolastic tette a dolgát. Soha sem gondoltam volna, hogy mire képes. Félelmetesen szépen dolgozott. Remekül lehetett játszani a csővel. Ha megemeltem a botot és lezártam a csőgumit, rögtön szigorúbbá vált. Mikor halam erősködött és jobbnak láttam, ha én engedek, csak lazítottam a bot vége által kialakított satun. A gumi rögtön simulékonyan nyújtózkodott a kitörő hal után.
A bot végét néha a vízbe kellett tolnom, mert csak így éreztem magam biztonságban. Ha véletlen szakad a szerelék, a visszacsapódó gumi komoly sérüléseket okozhat, mind a botban, mind a horgászban. (Egyszer sikerült fejbe lőnöm magam egy úszóval, nem egy leányálom.) Már jó ideje húztuk egymást, de nem sikerült eldöntenünk, kié lesz a diadal. Halam elementális erővel küzdött.
Néha sikerült lopnom egy kis távolságot, de ha megemberelte magát, szinte megállíthatatlanul robogott vissza a mélység biztonságába. A botomat időközben vissza kellett toldanom a teljes hosszára, mert a gumi végébe kötött kapocs bizony 15-20 méterre szántotta a víztükröt. Az úszót még nem is láttam. Lassan fáradni kezdtünk. Egyre kevesebb vad dühkitörést kellett megfékeznem, amit már én sem bántam, bevallom, engem már lehetett volna szákolni. A hal szépen ötödikbe tette a sebességet és takarékos üzemmódban rótta a köröket. Semmi rallys gyorsulás, csak szépen komótosan. Egyedül a mélységet tartotta konokul, abból nem engedett. Hát ez eltart egy darabig. Mivel korábban sikerült felállítani a ládámról, most végre leülhettem
Szép nyugodtan sétáltunk, sétáltunk, egy kis dombra lecsücsültünk, hopp! Most mintha elbizonytalanodott volna. Éreztem, ahogy megbillent. Itt az idő, hogy kicsit szigorítsunk. A botot fokozatosan megemelve egyre közelebb húztam. Lomhán engedelmeskedett. A gumi veszettül fütyült a szélben, aminek pont akkor kell felerősödnie, mikor a botot az égbe tartva igyekszem közelebb édesgetni a kis drágát. Egy 11 méteres bottal a szélben kalimpálni úgy, hogy a horgon egy komoly ellenfél igyekszik szabadulni, a rakósnak nem egy „életbiztosítás”. Figyeltem a vizet, hol fog először felbukkanni. Rutinos róka lehetett, mert hirtelen ötlettől vezérelve nyílegyenesen felém úszott. Úristen, rögtön kisodródik a partra. A botot gyorsan oldalra fordítottam. A lokomotív közvetlenül a part előtt egy hirtelen fordulóval visszalódult. Most! Finoman, de határozottan rátartottam. Ezen igen meglepődött és egy hátra bukfenccel váltott újra szelídebb hangnemre.
Te jó isten! Ez alighanem eddigi legnagyobb pontyom lehet. A korábban megismert horgász vállalta a fotós szerepét, és ő is azon a véleményen volt, hogy ez bizony szép darab. Nem tudom, mióta harcoltunk egymással, de ő még nem kapott levegőt, én pedig már alig. A ládáról leszállva lerövidíthető lett volna a küzdelem, de ha ő is betartja a játékszabályokat, én sem szegem meg az íratlan rakós etikát. Az én játékterem a láda, az övé az egész tó. Talán mégsem azonosak a feltételeink?
Újból lassul. Kezdjük újra. Megemelem, ő szépen jön. Oldalra fordítom, fordul. Visszafordítom, követi a mozdulataim. Mintha egy színdarab hirtelen véget érne és legördülne a függöny. A vízi színpad megnyílik, és halam szomjasan nyeli a levegőt.
Hatalmas szájából egy vékonyka damil kényszeríti a nem szokványos magatartásra. A kapott levegőtől végképp elbódul. A hatalmas test engedelmesen omlik a merítő biztonságába. Megtörtént. Előttem a hal, aki leszoríthatja gyerekkorom süllőjét, ami eddig a saját kis rekordomat tartotta. Óvatosan felviszem a part biztonságába, és finoman megszabadítom a horogtól.
A horog a szája szélébe akadt, a bajusza alá. Szerencsére jól tartott, és nem okozott maradandó sérülést. A hal korábban nem volt ilyen szerencsés, mert egy sokkal nagyobb horog által ütött seb is díszítette a száját.
Elő a mérleget. Kíváncsian vártam, mit mutat. A mutató 7 kilónál megállapodott. Igazi, kemény, harcos ellenfél volt. Hogy ne ártsak neki, gyors fotózás után visszaengedtem. Puszit ő is kapott, de az öregapjára vonatkozó kérésemet most nem tolmácsoltam. Azért ne legyünk telhetetlenek. Megköszöntem a segítséget, és gyorsan kilőttem az éteri hullámok hátán egy sms-t. Horgász barátaimnak rögtön el kellett újságolni a fogás hírét. Ki tudná ezt ilyenkor magában tartani?
Miután kitárgyaltuk a dolgot, újabb etetés következett. A csatározás biztosan feldúlta a kukoricamezőt, így ideje azt újra bevetni. Mit ne mondjak, remek hangulatban folytattam a pecát. Sikerült még egy aprócska ponty úrfit kitessékelni a vízből. Lám-lám. Mégsem volt akkora csinnadratta? A horgászatra szánt idő lassan végéhez közeldett. Hét órakor befejezem! Hogy ne teljen tétlenségben az idő, kivettem a botot a tartóból és az etetés szélét pásztáztam végig. Hátha valaki a leszóródó morzsákból szeretne csemegézni. Igazam lett. Kivételesen gyönyörű feltolós kapásnak emelhettem be. Éreztem, nem egy újabb öreg harcossal akadtam össze, de nagyon tetszett ez a játék is. Gyönyörű, aranyba játszó, vöröses úszójú pontyot sikerült szákba vezetni.
Órámra pillantottam. Hét óra. Ennyi volt, de igaz volt. Vidáman szedelőzködtem. Amíg a szemetet vittem el, azért csak betoltam a rakóst. Ahogy a szétszedéshez vettem ki, éreztem, valaki újból van a horgon. Egy szegény kárásznak sikerült valahogy az úszójába akasztani a horgot. Megpaskoltam és mehetett vissza, hogy most már nyugodtan falatozhasson tovább. Én nem zavarom. Kimálháztam a kocsihoz, indítottam és a történteket csak itthon gondoltam át újra. Ezt olvashattátok most végig.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Segítőkész sporttárs, Polyák Csaba (csabio)
