Mindenki követ el hibákat. Van, aki bevallja, más tiltakozik ellene. Én azon a véleményen vagyok, hogy a hibákból tanulni kell. Természetesen az okos más kárán tanul, a buta pedig azért követi el azokat, hogy az okos tanulhasson belőle, de mindenből le kell vonni a megfelelő következtetéseket. Egy váratlan délutáni horgászat során én is szembesültem saját hibáimmal, de igyekszem azokat nem elkövetni a jövőben.
Egy „lopott” délutánon ültem ki a már ismert tó partjára. Aznap ünnepeltem sokadik világrajövetelem napját, de nem voltam túlságosan feldobva. Megfogadtam, hogy csak minden 5. születésnapomat fogom emlékezetessé tenni. A fejemben azért csak kergették egymást a kósza gondolatok, amelyek egyre csak a vízhez keveredtek vissza. Teendőimmel korábban végeztem, így gyors rámolást követően kerültem a bevezetőmben említett „tetthelyre”. Ennek a kapkodásnak persze később ára lett, de ne menjünk elébe a dolgoknak. A halőrrel gyorsan papírt cseréltünk. Én pénzt adtam, ő engedélyt. A tengernyi kacattal felmálházva, fújtatva indultam a kiszemelt horgászhely felé. Rajtam kívül mindössze 4-5 sorstárs ült mélán a botok mögött. A becuccolással gyorsan végeztem, elég volt kétszer fordulni. A kiválasztott helynek egyik csábereje a közelségében rejlett. A terveknek megfelelően először a match botot élesítettem be, majd a ládát vettem kezelésbe. Rögtön szembesültem az első problémával. A lábrács lábait a garázsban felejtettem.
Aki látta a Ponyvaregényt, ismeri a „Problémamegoldót”. Az én megoldásom Cibus volt. Egy gyors telefon, és barátom már hozta is saját ládájának az enyémmel kompatibilis alkatrészét. Az aprólyukú rostával egyetemben, mert természetesen ezt is otthon hagytam. (Ekkor még nem tudtam, hogy nem is lesz rá szükség, csupán elhagyom a nap végén.) Amíg Cibusra vártam, belőttem egy pár gombócot a waggler köré és összeszereltem a rakóst. Miután megérkeztek a hiányzó elemek, végre stabilan fel tudtam állítani a ládát. Előtte kétszer is majdnem sikerült beborulni a vízbe, így nem mertem tovább kísérteni a szerencsémet. A póznával beállítottam a megfelelő eresztéket és elkezdtem becsúzlizni a szokásos kender-búza-kukorica-kevés pellet csalogatót.
A hétvégéről maradt még fél liter csonti, amit csak belöktem a táskába. Ideje lesz kirostálni! Kézbe a kölcsön rosta, csontis doboz tető lepattint. A dobozban semmi mozgás. Szép barna bábok pihentek a fűrészporban. Én marha, miért nem néztem meg a dobozt, mielőtt elindultam!? Próbaképpen belőttem pár bábot, aminek egyedül a snecik örültek. A bábok ott lebegtek a víz felszínén. A dobozból csupán annyi élő csonti tudtam összeszedni, amivel a csalizást megoldhattam. Hoppá! Van ám nekem még finom epres kukoricám is az egyik dobozban! Ide vele! Hát hogy is mondjam, ez sem jött össze. A kukorica teteje valahogy leesett a dobozról, és amit csak el lehetett képzelni, ragacsos piros lé borított. Peches embernek persze pont abba a dobozba kell tenni az ilyen szökésre hajlamos kukoricát, amelyikben a szúnyogszétválasztót, etetőanyag ragasztót és egyéb földi őrleményt tartja. A pirosas masszává silányult cementes ragasztónak egyetlen előnye volt, finom eper illat terjengett körülötte. Morgolódva dobtam a szemétbe az egész epres nyavalyát. Jobb lesz (?), ha horgászni kezdek! Kézbe a match bot, dobás, majd szerelés. (Ideje lenne nem kapkodni!) A gubancot késsel tudtam csak kibogozni, de ezt legalább gyorsan tettem. Ma valahogy nincs kedvem matchezni! - döntöttem el határozottan. A rakós botot vettem kézbe. Az etetés helyén szép túrások jelezték, megjöttek a kosztosok. A horgot teleszuszakoltam csontival és betoltam. Pár perc után gyönyörű feltolós kapásba emelhettem bele. A falatozásban megzavart ismeretlen erre fogta magát és megindult, mint az őrült. A botot is majd kiszedte a kezemből. A gumi már követhetetlen messzeségbe nyúlott, mire szakadt az előke. Erre mondják, hogy gyenge kezdés után erős visszaesés.
Morogva nézegettem a top szettbe fűzött fehér gumit. Már régen bebizonyosodott, hogy nem ilyen helyre való, hiszen inkább keszegesnek mondható, mint pontyosnak, de mindig rest voltam venni egy normális pontyos gumit, amivel esélyem lehet megfordítani a halat, mielőtt az maxi gázra kapcsolhatna. Kár mérgelődni, legközelebb már okosabb leszek. Egy gyors előkecsere, majd megismétlődik az előbbi jelenet legalább még négyszer. Kapás, bevágás, gumi kinn a vakvilágban, erőlködés, szuszogás. Húzom, nem jön. Emelem, nem jön, de szakít. Hát ennyit rég bénáztam. Az időjárás is könnyesre röhöghette magát rajtam, mert a tiszta égből gyors zápor kerekedett. Csak akkora, hogy mindenem elázhasson. Ekkor már rezignáltan fogadtam az újabb csapást. Kapás! Megütöm a halat, mire ez is elindul. Lesz, ami lesz alapon izomból kezdem húzni. Ez meglepi. Viszonylag gyorsan parthoz vezetem. A gond csak az, hogy a halhoz túlságosan lágy a gumizás, így a botot csaknem teljes hosszban kellett tartani, hogy magamhoz tudjam húzni a fáradó pontyot. Na végre! Most én végre én győzök! A szákot óvatosan alátolva szembesülök egy apró problémával.
Egyik kezemben a megszákolt ponty, másikban a „tökig” kinyúlt gumival a bot. Hogy a botot biztonságban tudhassam, egy kis teret kell nyernem. Egy kézzel szerencsétlenkedek a hosszú száknyéllel. A part meredek, ezen nem fogom tudni felhúzni. Lassan közelebb araszolok a merítőfejhez, hogy annál fogva kiemelhessem őkelmét. A bot közben még mindig ott kalimpál a jobb kezemben. Egy óvatlan pillanatban túlságosan megfeszítem a száknyelet. Csattanós a válasz. A száknyél szétrobban a kezemben, pont a markomban. Szép lassan piros valami kezd csordogálni a nyélen. Sikerült elintézni a tenyerem. A szétpukkanó karbonszálak széthasították. Minden mindegy alapon kiemelem a most már a véremtől is csúszós nyél maradékával a halat, és biztonságba helyezem a rakóst. Kezemet a vízbe mosogatom, de a vérzés csak nem akar elállni. Az hiányzik, hogy valamelyik óriás csuka kedvet kapjon itt a kezemre! A halról azért csak kellene egy fotó. A fotó kedvéért sikeresen összevérezem a halat és a fényképezőgépet is, ruhámról és minden egyébről, ami a közelemben volt, nem is beszélve. A halat visszaengedem, de nem adom fel. Azért csak betolom még utoljára a rakóst. Ez is tiszta vér lett. Mint egy krimiben. Az úszó antennájának festésekor használt orvosi alkoholos deo-ból spriccelek a sebre. Csíp, mint a vesztés.
Mi más történhetne ilyenkor? Az úszó hirtelen kivágódik a vízből. Bevágok. Halam kivételesen most berongyol a híd alá. Ilyen még úgysem történt ma velem. Elég volt, befejeztem mára! Gyorsan pakolni kezdtem. Siettetett a közelgő sötétedés. Hiába, most már korábban esteledik. Vérző kézzel nehéz pakolni, főleg szétszedni az összeszorult tagokat, de mire már tök sötét lett, végeztem is. A felével. Vakon botorkáltam ki a parkolóba.
Most már menekültem. A kocsinál gyorsan bekötöttem a kezem és visszavonulót fújtam. Cibus rostáját persze ott felejtettem. Hab a tortámon. Happy birthday!
Mit is tanultam a történtekből?
Nem kapkodok, megfontoltan igyekszem viselkedni. (Ezen még van mit csiszolnom.)
Mindig megnézem, hogy amiről „úgy hiszem”, az valóban úgy is van-e. (Nem hiszek a megmaradt csontik frissességében.)
Veszek egy normális pontyos gumit. (Keszeges gumival legalábbis nem erőltetem a pontyozást.)
Veszek egy bivalyerős száknyelet. Nem mintha azt nem tudnám alkalmasint eltörni, de hátha! (A történet hitelességéért: másnap rendeltem, harmadnap reggel már hívott is a futár, így ez a pont is megvalósult. Ja és rendeltem erősebb gumit is, így az előző pont is pipa!)
Ami nem megy, azt feleslegesen nem erőltetem. (Dehogynem! A remény hal meg utoljára!)
Születésnapomon csak akkor ülök ki horgászni, ha az beleillik az ötödik ciklusba. (Jövőre reszkessetek halak!!!)
Mi volt mégis pozitívum ezen a napon? Jól esett a korsó sör, amire Cibus a jeles napra hivatkozva megvendégelt. Mikor is lesz a szülinapja? Elvégre csak a sajátom tekintetében tettem fogadalmat.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Cibus
