Írásom idején napok óta fázósan borsózott a mélyszürkére komorult Duna háta, a hőmérő higanyszála reménytelenül alacsonyan állt, a jeges északi messzeségből érkező, esővel, hóval terhes felhők serege mintha soha sem akart volna véget érni. A nem is oly távoli dunai emlékeimből próbáltam vigaszt meríteni, hátha ezzel is hamarabb múlik a rossz idő.
Tartós áradásokat követően végre fogyásnak indult a Duna. Eleinte vonakodva, meg-megállva, később annál gyorsabban apadt a vízszint, hosszú hónapok után feltárva a partot védő mord sziklák moszattal, itt-ott peches vándorkagylókkal burkolt oldalát. A halak talán nem, de én örvendeztem; hisz’ ha számosabb kapást nem is, de legalább elérhető helyet már jóval többet kínált a vén folyam. Éltem is az alkalommal. Sajnos mások is, bizonyos fekete ruhás, éles csőrű madarak.
Káró ide, katona oda, a halaknak legalább tőlem nem kellett tartaniuk, kevés kivétellel. A kivételt túlnyomórészt a minden lében kanál gébek képviselték. Számuk egy picit csökkent a tavalyihoz képest, ennek ellenére továbbra is ki kellett cseleznem őket, elkerülnöm a kellemetlen találkozásokat. Elsőszámú taktikaként e mohó apróságokat kevésbé marasztaló, szikláktól-búvóhelyektől mentesebb helyet kerestem, a környéket jól ismerő egyik horgász segítségével (az általunk még felfedezetlen terepen nagyon sokat köszönhetünk azoknak, akik tudják, mitől döglik a helyi légy). Az eddig látottaktól gyökeresen eltérő, agyagos és az apadásnak köszönhetően eléggé dagonyás parton egy kődarab nem sok, annyi sem akadt, ellenben a sűrűn terebélyes, kusza ágrengeteget alkotó fűzfák nem sok szabad felületet hagytak.
A burjánzó növényzet árnyékadó rejtekében, egy kisebb visszaforgó szelídülő áramlásában először úsztatva próbáltunk szerencsét, én pékáruval és édes etetőanyaggal tömött kenyérzsákkal (később kiderült, bakot lőve), társam mindössze pár maréknyi, dagadtra áztatott búzával. Neki lett igaza, hamarost az ő csonticsokrára éhezett meg a nap első, sőt nem sokkal később második hala; leánykoncérra csak első pillantásra hasonlító, majd’ félkilós bodorkájával és dupla(akkora)súlyú dévérkeszegével alaposan feladta a leckét. Nos, a harmadik szépség (testvérek közt is legalább másfeles dévér) sem az én horgomra jött, pedig a koma már szinte a kenyérzsákom tetejéről „szedte” le a lagymatagon, tessék-lássék küzdő „majdnem bronzost”. Valamivel vissza kellett vágnom!
Óhajom meghallgatásra talált, a Duna végre engem ajándékozott meg a következő fogással: egy hatalmas, jó erőben lévő, fenséges - küsszel. Ilyet még nem láttam, egyrészt ekkorát, másrészt olyat, hogy egy sneci képes legyen magába tuszkolni a fenékközelben (jó 3,5 méteres mélységben) kínált 6-7 szem kövér nyüvet egy ültő, akarom mondani úszó helyében, ráadásként a 6-7 g-os úszót is „farokrebbenés” nélkül el- és lehúzta.
Ettől kezdve azonban megszűnt az érdeklődés, hiába sodortattuk fenéken és vízközt a csalikat. Eljött hát a késő délutáni, esti feederezés ideje. A szomszéd biztosított arról, hogy sötétedéstől is számíthatunk darabosabb keszegekre, addig csak az apraja szokott jönni. Igaza lett, de csak félig. Amíg a Nap lassú süllyedése (mások kedvéért: a Föld nevű bolygó elfordulása) közben a fűzfás lombján kíváncsian be-bekukucskált hozzánk, addig csak-csak elővarázsoltunk egy-egy tenyeres bagolykeszeget (szégyenszemre, én még egy gébet is), de utána végleg elnémult a víz. A java csak eztán következett: a zsák sehogy sem akarta elhagyni kényelmes (és talán kissé iszapos) ágyát hazaindulásunkkor. A mesebeli répa kihúzásához hasonló jelenetre szerencsére mégsem került sor, egyedül is megoldottam a problémát. Mindössze vagy 2-3 kiló ragacsos, szürke kulimász került a megviselt, kenyérféleséget még bőven tartalmazó drótszákba.
A gébek elkerülésének második trükkje semmiben sem tért el az elsőtől, azaz ebben az esetben is igyekeztem kevésbé fertőzött, ugyanakkor teljesen más jellegű helyen keresgélni BÁRMILYEN más hal után. Részben sikerült is, a kiszemelt öbölbéli sarokban többnyire sügér, bodorka, karika- és dévérkeszeg szájakban akadt az 1-2 szem pinkivel csalizott 18-as horog, amire végső soron csak egyetlen folyami géb tévedt.
Amíg nem ment le túlságosan a víz, addig kedvemre apróhalazhattam, gébektől zavartalanul. Egyik alkalommal azonban egészen váratlan vendégem érkezett, méghozzá nem a szokott pinki-menüre, hanem pici karikakeszegre. Nem, nem ez utóbbit tűztem horogra (nem szokásom élő hallal rablóhalazni), a nyüves csalira annak rendje és módja szerint rákapott apróságot támadta le valami, a halacska kihúzása közben. Az akciót szemmel láthatóan egy vízbe lógó faág mellől indította a húsevő; ezt és megakadása utáni szilaj reakcióját látva (illetve érezve) csukára gyanakodtam. Előre felkészültem a legrosszabbra (gondolom, nem kell ecsetelnem a fogak és kivált az éles peremű kopoltyúfedők károsító hatását a 14-es zsinórra nézve), ám izgága halam kilétére egy darabig várnom kellett, ugyanis időközben eléggé messzire, 20-25 méterre eltávolodott tőlem. Csoda, hogy nem tekerte rá magát egyik környéki fás akadóra sem, és még ennél is jobban meglepődtem, amikor végre ezüstösen, nem pedig foltosan, terepmintásan csillant a karcsú test. „Süllő?”, futhatott volna át agyamon a kósza gondolat, balinom azonban hamarabb leplezte le önmagát. Az őn igazán nem lazsált, azonban mégoly heves megnyilvánulásai közepette sem „vesztette el” a pórul járt kicsi karikát, amit egyszerűen feltolt a horog fölötti madzagra, ahogy a csontit szokták a snecik. A furcsaságot csak tetézte, hogy a keszegecske is túlélte az esetet, pár pikkelye esett csak le a balinnal megesett kényszerű páros táncban.
A Duna folyamatos apadása azonban ismét újabb helyek felkutatására késztetett, pontosabban a tartósan magas vízállás miatt régóta hanyagolt részekre terelődött a figyelmem. Ezúttal a csalizás terén is módosításokat tettem, természetesen továbbra is a gébek kiküszöbölése érdekében (íme, a 3. számú kísérlet). Noha a jókora gödörben (ahol ráadásul visszaforgott a vízáramlás) relatíve kevésbé telepedtek meg a kis vakarékok, jelenlétükre itt is mindig számítani kellett. Hol van már olyan hely a Dunán, ahol nincs géb?
Ezért is kerítettem sort a hungarocell golyók tesztelésére, önmagukban (és egészben) vagy a szokásos csonti és/vagy pinki fűszerezéssel (ekkor csak egy félbevágottat tűztem fel). A kicsi, sárga, kellemesen vaníliás illatú gömböcöket lebegtetés, azaz a gébes aljzattól való távoltartás végett raktam fel, szintén vaníliás jellegű elemózsiával megrakott etetőkosár társaságában.
Hamar ráébredtem, két bottal nem leszek képes egyszerre két lovat megülni. Valamik odalent szándékosan az idegeimet szerették volna minél jobban szétzilálni, lehetőleg egyszerre mind a két spiccet rázogatva, pöcögtetve. Mondanom sem kell, hogy a finomabbik feedert meghagyva sem sikerült egyhamar horogra csalnom az első jelentkezőt, meglehet, ez a testes dévér volt az első, „aki” képes volt - pusztán méreténél fogva - a könnyített finomságot gond nélkül behörpölni. Sejtésem beigazolódott, amikor kisvártatva (de most mindössze egy szem pinkivel ékesített, egészen vékonyra szelt hungarocell-darabkával) egy alig arasznyi bagolykeszeg csusszant a kezembe. Nos, ehhez hasonló tökmagok kergettek majdnem őrületbe.
A folytatásban az apróságok vették át a főszerepet, jó, ha tíz kapásból egyet-kettőt megakasztottam. Egy-két kivétellel az öbölből már jól ismert parányi karikák (egy részük bizonyára az apadás hatására vonult ki az „élőre”), illetve a legfeljebb tenyeres fajtársak és baglyosok csipkedték a golyós nyalánkságot. Kimondani is szörnyűség, de hébe-hóba valamelyik kerekfejű rémség is arcába tolta a horgot. Egyebek közt a tavalyelőtt kifejezetten tömegesen jelentkező laposkeszegeket, valamint az újonnan szép számban felbukkant gardákat is képviselte néhány, néha nem is kicsi példány.
A dévérek eleinte úgy-ahogy bedőltek a „hungarogolyós” trükknek (egyik-másik számára a „natúr” kínálat is megfelelt), de a későbbiekben fokozatosan elmaradoztak e meglett, komótos mozgású, grafitszürke uszonyú halak. A többi fehérhal érdeklődése viszont töretlen maradt, sőt, egyre inkább a bagolykeszegek vették át az uralmat. Hatalmas szemükkel örök csodálkozással, tán kissé szemrehányón meredtek rám, mintha azt kérdezték volna, ugyan kiféle-miféle szerzet vetemedhetett ilyen szörnyűségekre, becsapni szaftos falatokkal, majd ellentmondást nem tűrően kiemelni a halálos szárazra, fotómasina lencséje elé tartani őket. Mentségemül szolgál, hogy szinte kivétel nélkül mehettek vissza, folytatni rejtelmes életüket.
Az idő meg csak telt-múlt. Továbbra sem állt meg a Duna apadása, és talán a szokatlanul enyhe, nyugodt időjárás miatt röpködtek esténként, heteken át a fehér dunavirágok. Tavaly nem, de az azt megelőző évben láttam e tiszavirágra hasonlító, ám jóval kisebb kérészeket rajzani, jelenlétük talán a Duna vízminőségének lassú javulására utalhat. Meglehet, nagy számuk miatt nem ettek olyan intenzíven a környékbeli halak ebben az időszakban, de ez legyen a legnagyobb gond a horgászat terén (is).
Az én bajom továbbra sem szűnt, mármint ami a kősüllőzés során szemtelenkedő gébeket illeti. Hogy hogyan kerültek a képbe a kövesek? Egyszerűen kíváncsi voltam arra, hogy ha már úgyis majdnem mindig beugrik pár géb, érdemes lenne-e a belőlük vágott szeletekkel elcsábítani e ragadozókat. A Dunán süllők helyett szinte csak a kisebb rokonokkal akadt dolgom. Valószínűleg azért, mert a nemesebb ellenfelet vélhetően jobban megcélzó módszerekkel, csalikkal nem élek. Pergetni nem szoktam, nagyobb szeletet is inkább menyhalazáskor teszek fel, döglött (egészben hagyott) vagy élő halat gyakorlatilag egyáltalán nem használok. Ellenben régebben sokszor bizonyult eredményesnek a néha körömnél alig nagyobb filével végzett mártogatás a süllőénél zömökebb testfelépítésű, határozottabb sávozású és sokkal kevésbé látványos protkóval rendelkező kövesekre, feltéve, ha rájuk találtam (vagy inkább beléjük botlottam). A múlt év ebből a szempontból meglehetősen siralmasan alakult, alaposan elkerültem e szerény, de igenis nemes ragadozókat, persze a menyhalazás is jó alibinek tűnt. Idén más lett a helyzet.
A pőre igazsághoz hozzátartozik, hogy kősüllőim nagyobb hányadát annak idején nem is halszelettel, hanem gilisztával fogtam, úgymond, békéshalazás közben. A méretük sem nagyon haladta meg a szívet dobogtató kategóriákat, a 25-30 centis példányok már ritkaságszámba mentek (sajnálattal közlöm, most is). Most azonban a giliszta nagyon hamar lekerült a lehetséges kősüllős csalik listájáról. Egyrészt, mint már említettem, gusztusos gébekből mindig akadt bőven. Másrészt az ötödik selymes durbincs (illetve nagyjából ugyanennyi bagolykeszeg és géb) után beláttam, a girnyók iránt gyakorta különös vonzalmat érző kősüllőket más téma érdekli.
A gébdarabka sokkal kedvezőbb fogadtatásra talált, nem is kellett feltétlenül mártogatva mozgatni, cincálgatni, a letett (és hosszú előkén lévő 6-8-as horogra tűzött) csalit az esetek többségében felvették a csíkosok. A kősüllőkre egy durvább, de érzékeny spiccű feedert vetettem be, elsőre kissé vaskosnak tűnő, 20-as fő- és előkezsinórral, 40-50 g-os ólommal. Választhattam volna sokkal könnyebb, 15-20 g-os nehezéket, a csekély áramlásnál ennyi is megtette volna, ám a fenti összeállítást az ilyenkor szintén nagyobb eséllyel fogható márnák ellen is használtam (róluk is szó lesz mindjárt, ígérem), és egyszerűen lusta voltam folyton átszerelni. Mindössze arra kellett figyelnem (miközben fél szemmel, vagy inkább egyik ujjamat az orsónál lévő zsinórra téve a keszeges pálcára is ügyeltem), nehogy mélyre nyeljék a falatot a húsra vágyók. Többnyire erős rántással, majd pici húzogatásokkal jelentkeztek a zömében 20-22 centis rabruhások, ennél kisebb ritkán, nagyobb még szórványosabban jött. Bevallom, nem vetem meg a finom kősüllőhúst, de a törvényes méretre ráadok 5 centit, addig legalább kapjon a hal még egy vagy több újabb esélyt a szaporodásra. Az arányok így sem mutatkoztak túl jónak, 5-6 egyedre jutott egy-egy számomra elvihető hosszúságú bandár, nagyjából ilyen gyakoriságban is horogra akadva. De ez a kevés éppen elegendő volt arra, hogy az asztalnál is örömet szerezzen.
A kősüllők mellett persze egyre inkább a márnákra próbáltam jobban koncentrálni, különösen a dolgos hétköznapokon, amidőn csupán sötétedés környékén tudtam a partra keveredni. A „bázist” is áttettem, egy kifejezetten húzós szakaszra esett a választásom. Ezt megelőzően ugyan még sohasem ültem itt, hallomásból viszont tudtam, legalább 4-5 m-es mélységben kereshetem a bajszosokat, és nem csak a békésebb, hanem a ragadozóbb fajtából is. Ez utóbbiaknak kiadós gébszelettel kedveskedtem egy valamivel többet kibíró szerelékkel (25-ös fő- és 20-as előkezsinóron 2-es horoggal), ám szegény néhai géb iránt senki sem érdeklődött, még így, holtában „kiterítve”, közszemlére téve sem.
A kősüllő helyett márnára kinevezett feederpálca fehér zsebkendődarabba tekert vége ellenben alig negyedórás várakozást követően gyönyörűen jelezte a termetes bagolykeszeg jelzéseit, a jó erőben lévő, 40-45 dekás hal kezdeti virgoncsága, no meg az erősebb áramlás miatt egy ideig kisebb márnára tippeltem. A következő, majd az azutáni vendégek kilétében már nem, mindössze a méretükben csalódtam (a két kisebbik a 30, a legnagyobb a 40 centit súrolta, de inkább alulról). Mindegyikük jól harcolt, jellegzetesen az árral szemben haladva, visszakívánkozva az agyagosabb, nem annyira sóderos mederaljzathoz. Téglavörös farkukkal dühösen intettek (be) nekem, miszerint kopjak már le róluk, de ízibe’. Részemről rendben lévőnek tűnt a dolog, de egy újabb menetre majd visszavárom őket, jó pár év és deka (kiló?) múlva.
Két nappal később visszatértem a tett színhelyére. Tükörsimán terült el előttem a sötéten hallgató esti víz, a közvilágítás kósza fényében fürgén cikázó denevérek két pofára tömték magukba a csak számomra láthatatlan nyalánkságokat. A minden bizonnyal nagyon is zajos bőregereket nem, de azt a talán alvóhelyére tartó szürke gémet jól hallottam, „aki”, időről időre leérkező érces jelzése alapján valahova Újpest felé vette az irányt. Az unottan gubbasztó, kopottas sziklák közt apró neszek, zörejek keltek, egyik kő fedezékéből a másikba árnyékként surranó, éhenkórász patkányok szimatoltak bármi ehető után kutatva (jól is tettem, hogy gondosan lezártam a csontisdobozt). A kis dunai kérészek sápadtan „kísértettek” sodrással szemben repülve, tartva az irányt, ameddig röpke imágó-létük engedte. Mindezt alaposan, apró részleteiben hallhattam és láthattam, a márnák ugyanis makacsul távollétükkel tüntettek valahol ott lent, a mélyülő feketeségben. Némán feszült a víztükör, a felszín sem fecsegett, senki nem mutatott árulkodóan loccsanós, csobbanós, burványlós jeleket. „Bár jönne egy harcsa legalább a filére!”, kívántam, tudom, túl sokat a Dunától, de az óhajt máshogy értelmezte a szeretve szidott folyam: a nyű-kosztot kóstolgatták, szöszmötölős birizgálással.
Bizony odalett minden tespedés, álmosító nyugalom! Egyetlen vendégem szíves kiszolgálása nem tűrt halasztást. Húzta is a zsinórt, haladva föl- és befelé gyorsuló iramban, botom szépen görbülő íve rendesebb halat sejtetett. „Ha márna, az akadás csak jó lehet”, nyugtattam magam, lévén márnaszájból horog kiszabadulni ritkán, legfeljebb a rossz kötés miatt szokott (vagy éppenséggel eltörni, ha az anyaga silány). Ellenfelem sokáig, kitartóan dolgozott, de érezhetően egyre bizonytalanabban tartotta magát a kívánt mélységben és messzeségben. Látni sokat nem láttam (merítőt sem hoztam), a sziklák némelyike is izgett-mozgott, de uraltam a helyzetet, nem úgy, mint a „szuszból” lassan kifogyó, pár perc múlva valóban márnaként körvonalazódó nyurga halam. Persze néhányszor még próbált eltáncolni, nem akarta elfogadni a feléje nyújtott balost, de ahogy oldalára, majd hasára fordult, elérkezettnek láttam az időt a biztos tarkón-ragadáshoz.
Került még márna a nyüves finomságra ezután is, ha nem is bőséggel, de rendszeresen. Hűvösebbre fordult az idő, mind több és több falevél ringatózott a nagyon lesoványodott Duna hátán. Ahová azelőtt esetleg bevetettem volna a kenyérzsákot, ott legott összegyűjtöttem pár tucat szebbnél szebb ólmot. Össze is gyűlt belőlük néhány kiló biztosan, a Nagy Folyam meg csak ballagott tovább, szerényen, öregesen és - megtisztultan.
Egy szép napon egészen más halra lestem, noha a levegő, és főleg a víz hőmérséklete jóval meghaladta a faj számára kívánatost. Két bottal érkeztem az újabb pályára, a víz itt talán még erősebben áramlott, mint az iménti márnáim felségterületén. A mélység hagyott ugyan némi kívánnivalót (jó, ha elérte a 2-2,5 métert a parttól 20-30 méterre), de a menyhalakat - rájuk mentem ugyanis - ez sem tavaly, sem azelőtt nem zavarta különösebben. Biztos, ami biztos, a finomabbik szereléket csontival csaliztam (elvégre a víz hőmérséklete elérte a 17 Celsius-fokot). Errefelé is birkóztam már néhány márnával (még menyhalazás közben is), nem véletlenül tettem e békéshalas mellékkísérletet. A másik felszerelés a korábbi „harcsázásból” maradt; a kétrészes, rövid, erős, mégis könnyű bot zsebkendővel kifehérített vége egykedvűen nézte a városi fényeket táncoltató, halkan locsogó felszínt.
Időm akadt elég tűnődni, sorra keltek életre az elmúlt őszök s telek nem feltétlenül nagyméretű, hanem inkább különös módon horogra csábult kecskeszakállasokkal kapcsolatos élményeim. Két éve történt például velem életemben először (és valószínűleg utoljára) egy olyan eset, miszerint mind a két botom csaliját (mi mást, gébszeletet) egyazon 26 centis menyhal tömte magába; valószínűleg elérhető közelségbe került neki a dupla ínyencfalat.
Szerencsére a többi jelentkezőt sikerült egy bottal is megfognom (még jó), noha arra is akadt precedens, hogy egyszerre megint csak mindkettő horogra rákapott a menyus, csak éppen egy végszereléken (amikor még két horoggal szereltem, egyiket a csúszó ólom alá kötve, másikat fölébe, oldalelőkén). Nem felejthetem el azt sem, amikor valamelyik parti sziklán véletlenül elnyíródott zsinór végét éppen elkapva, éreztem meg csakhamar rajta az ütemes húzogatásokat, és imígyen bot nélkül kellett kézzel kihúznom az éppen arra járt menyhalat, nehogy akadót fogjon.
A képzeletbeli „mozi” műsorának agybéli (ön) figyelését a csontkukacos horog megtámadását jelző tétova pöcögtetés szakította meg. Csalódottan konstatáltam, a tettes nem lett meg. Azazhogy mégis! Nem győztem csodálkozni a cájg cseppet üres végére pillantva (az elkövető a legutóbbi fotón látható). Márna, nos, az nem ment tévútra, ellenben nem sokkal a kis küllő után, fél 8 körül egyet… még egyet… és még egyet bólintott az eddig unatkozó „ex-harcsázó” bot spicce. A negyedik húzást már én hajtottam végre, jóleső érzéssel nyugtázva, ezúttal tényleg van valaki, talán… igen, egy MENYHAL a horgon! Liccs-loccs, siklott, perdült, csobbant kígyó módjára a rég látott foltos, erősen kellett tartanom az igencsak szabadulni vágyó halat. Eléggé bent volt már a horog, de még nem túl mélyen, szerencsére nem vártam tovább a bevágással. Így legalább nagyobb baj nélkül kerülhetett vissza, a gébek bánatára.
Írta: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
Fotó: jómagam és néhány segítőkész horgász
