Hát, ez a nyár is hamar eltelt, túl vagyunk már az ősz derekán, átléptük-ballagtuk a csendesülő, apadó Dunával. A vén folyamon kenyérzsákos etetéssel gyűjtögettem tapasztalatokat, élményeket, öbölbéli keszegeket, kárászokat tereltem partra, és gébek keserítették meg a horgászat édesnek kívánt óráit (mindenütt). Nélkülözhetetlenné vált fényképezőgépem időközben bemondta az unalmast, majdnem két hónapot feküdt a „szanatóriumban”. Pedig lett volna mire fókuszálnia…
Személyi adatok: Canon PowerShot A530. Állapot: külső felületén kicsit karcolt, piszkos, Duna-illatú. Foglalkoztatottság: több mint két éve folyamatosan, nem egészen a rendeltetésnek megfelelően, extrém körülmények közepette használt, korkedvezményes nyugdíjazásra szoruló. Diagnózis: objektívhiba, részleges vakulás, gyógyítható, de a kezelés sok időt vesz igénybe. Bizony, sokat, majdnem 2 hónapot.
A masina rehabilitációja során a folyami keszegek fogták magukat, összecsomagoltak, és eltűntek, szeptember felétől nem sikerült dűlőre jutnom e vándorló, csalfa „fehérnépséggel”. Apró bodorkákkal, falevélnyi karikákkal, kicsi jászokkal ugyan kedvemre játszogathattam a Dunával teljes összeköttetésben lévő Hajógyári-öbölben, de ha választhattam volna, inkább méretes dévérekkel, baglyosokkal, szilvaorrú keszegekkel, paducokkal, no meg az előbbi óvodás jaszkók szüleivel viaskodtam volna.
Márnákkal elég jól állt kedves Dunám, de szinte kizárólag fiatal marcihalak csipegették a sajtot, csontit, ha éppen nem előzte meg őket valamelyik szemtelen géb. Masszívabb jószágokat csak bőségesebb, vödörrel mérhető etetés csábított horogközelbe, pár alkalommal én is részese, pontosabban szemlélője lehettem a fárasztásos eseményeknek. Ha fogtam is néha egy-egy bajszost, nagyon ritkán haladta meg a méretet; könnyű úszózó vagy feederbotom spicce az esetek túlnyomó részében csupán retúrok alatt hajladozott.
Szóval keszeg sehol nem akadt, márnák csak módjával, annak is inkább az apraja. Mire horgásszak? Naná, hogy a kedvenc ragadozómra! :-) Szeptember vége felé már lehűlt a víz annyira, hogy megpróbáljak kapásra bírni egy-két menyust. Míg mások általában fogasra, krokodilpofájúra „hangolódnak” a hidegebb hónapokban (amennyiben kedvük támad rablózni), addig én az arisztokratikus süllő, a vad erőt megtestesítő csuka helyett a rút kiskacsának tűnő menyhalakat keresem. Idén korán, szeptember végére tűztem ki az első esti találkát, „Legfeljebb nem fogok semmit” alapon. Megjegyzem, a „Feltétlenül fognom kell valamit!” hozzáállással kockázatos a Dunához fordulni, leszámítva a szinte bármikor, bárhol, bármire kapható menyhalcsemege gébeket.
Persze, a légyott előtt beiktattam egy könnyed apróhalazást a gébekkel kevésbé zsúfolt Hajógyári-öbölben, csalihalfogási és szórakozási szándékkal, a kellemest összekötve a hasznossal. Küsz, apró bodorka, kerekfejű géb (hiú remény nem fogni ilyen kis… khm… halat :-)) egy-egy példánya került ízlésesen felszeletelve az estebédi étlapra. Kezdetnek sneci hátulsó fele, illetve egy gusztusos gébkarika várta a szimatbajnok ragadozókat, az előbbi csali egy gerincesebb feeder (neve: Manta, vagyis ördögrája), az utóbbi pedig az öreg Goldstar veterán teleszkópos botom véghorgos szerelékére került, azaz az ólom rövidebb, a hosszúkás süllőző horog hosszabb előkén fityegett.
Emlékszem, nagyjából fél hét körül géb kezdte rázogatni a küszös cájgot, de nem hagytam neki időt a sneciszelet begyűrésére. Nem is akadt horogra, ellenben sikeresen lelopta a puha filét, melynek hűlt helyére a tolvaj hal néhai fajtársának szaftos darabkája került (ennél jobban nem írhattam körbe a „géb” szót :-)). Legott kissé odébb vetettem be a cájgot, lehetőleg minél messzebb a pisze-falatot valószínűleg éppen magába gyömöszölő gébtől. A taktika bevált, alig 10-15 perc múlva lassúbb, higgadtabb, bólogatós kapás dobogtatta meg a szívem, bevágtam, és… penggg! Tippem szerint sziklára tapadt vándorkagyló vágta el a horog feletti zsinórt.
Horogkötést követően éppen dobtam volna vissza az ezúttal bodorkával ékesített szereléket, amikor az otrombább, ám kellően rugalmas végű boton hamisítatlan jelzéssel érkezett az ősz első menyhala. Nem részletezem, amilyen jól indult a kezdet (aznap három menyhallal, 2-3 gébbel), olyan szerény volt a következő „menyétlesések” eredménye. Általában csak szólóban érkeztek a foltos ragadozók, számban sajnos a gébek fölényesebbnek bizonyultak, ellenben a menyhalak egyike sem volt kisebb 30 cm-nél.
A további történtek fényképes dokumentálására csak október közepétől nyílt lehetőség. Sajnáltam is a dolgot, ugyanis ezt megelőzően, egyik alkalommal süllőnek (igaz, alig 25-26 centisnek), egy másik estén ugyanakkora magyar bucónak örvendeztem. A süllőcskéről még annyit, hogy a lehető leggyorsabb sodrású, búvóhelyben legkevésbé bővelkedő részen akadt horogra, gyakorlatilag az ólom fenékre érkezését követő másodpercekben - alighanem pont az orra elé ejtettem a gébcafatot. Tény, ezen a folyón bármi beugorhat menyhalazás közben, márna, balin, kősüllő, rák, nejlonzacskó egyaránt megkívánta már a gébfilét a süllőn, bucón kívül.
A csalit mohón és mélyre nyelő bucónak géb-irtózatom volt a szerencséje: a gyanúsan gébes kapást látva próbáltam még időben elhúzni a csalit, válaszul rendesen megsorozta a koma a spiccet. Erre persze akcióba lendültem, az akasztás ült. Először kisebb menyhalra, aztán a hal első csillanásakor kis süllőre tippeltem, kézhez érve csodálkoztam rá életem első, halszelettel fogott magyar bucójára. A horog szépen a szája szélébe akadt. Sajnos, a további napokban lassacskán elmaradoztak a menyhalak, egyre-másra csak gébek cincálták idegeim, hovatovább értékelni tudtam a ritkább békafejűek jelentkezését. Helyrepofozott fényképezőgépem, illetve második bucóm itt jött képbe, azaz mégsem. :-)
Hogy, hogy nem, október tizedikén eluntam a korábbi, kellemetlenül „elgébesült” menyhalas helyet, felkerestem egy másik környéket. Mondanom sem kell, ez a második számú placc „kongott” a haltalan, sőt gébtelen ürességtől, indulhattam a harmadik „állásra”. (Még hogy kikapcsolódás a horgászat! Piha! Gyalogolni ólmokkal, pokróccal nehezített hátizsákkal kilométereket, hát…)
Megálltam, kicsomagoltam, lerogytam a kis háromlábú székre, bevetettem a kavargó sötétségbe a horgokat, és hopp! Máris erőteljes kapás a feederen felkínált gébfarokra! Itt a menyhal! Azaz, talán mégsem, olyan furán jön, nem „dugóhúzósan”, tekeregve, hanem kissé oldalazva, időnként lefelé törve szaporázza. Éjszaka minden (kivilágítatlan) hal fekete, zsákmányomat ezúttal is csak „testközelben” ismertem fel. Nem csoda, ritkán használt fejlámpám (most is) békésen pihent táskám egyik zsebében. Bucót fogtam, megint! A gyors bevágás ellenére nem sok hiányzott ahhoz, hogy alaposabban leküldje a fémmel töltött falatot, igaz, satnyának már nem nevezhettem a maga 27-28 centijével. Szerencsére nem ejtettem rajta csorbát, durcásan, fürgén iszkolt útjára. Csak percek múlva esett le, hogy magammal hoztam végre-valahára megjavított fotómasinám…! Sirályok vijjogtak hébe-hóba, tőkés récék locsogtak szerényen a part szélén evezve, hajók pöfögtek-morgolódtak, mindeközben a békésen, csendesen, öregesen folydogáló Duna egykedvűen szemlélte az önmagára, a gépre, talán kicsit a bucóra is zsörtölődő horgászt. Ha legalább szólt volna a hal, hogy: „Hé, hó! Állj! Mielőtt visszaengedsz, el ne felejts lefotózni! Ritka vagyok ám!” A hallgatag bucó helyett sovány vigaszként a későbbi békafejű géb-páros egyik tagját fotózhattam, íme:
Hogy eltereljem gondolataimat a bucós malőrről, az alacsony vízállást kihasználva alaposan „bevásároltam” a Duna egyik forgalmasabb partján. A maga módján vadászat volt ez a javából, ugyanis a prédát jelentő, beszakított ólmokat aprólékosan fel kellett kutatni, észrevenni, becserkészni, megragadni, kicibálni, végül birtokba venni. Csupán pár mázsa (tonna?) sziklát kellett picit odébb lökdösni, ügyelve arra, nehogy befelé gördüljenek a mederbe vagy rá a lábamra. Bő kétórás ugrabugrálás, ujjat és körmöt gyötrő kőbontás után boldogan cipeltem haza 58 db ólmot 2 kiló 30 deka súlyban.
Az „ólmászás” után nem indultam menyhalazni, márnázáshoz sem készülődtem, hanem újra egy rövid szombat délelőtti apróhalazásra vállalkoztam október közepén, a beépítés rémével fenyegetett Hajógyári-öbölben. Sügérfogás, valamint (most már „Csak azért is!” alapon) fotózás céljából látogattam ide. A kicsi öbölben zajlott a vízi élet, azonban kacsák, szárcsák helyett szaporán evező, ricsajozó gyerekeket hajszolt körbe-körbe az üvöltöző edző „bácsi” (persze, motorcsónakból). A locspocs mellett hétvégénként különféle „after”, „night”, „beach”, és egyéb „partyk” hivatottak egybegyűjteni a lazítani (?) vágyó nagyérdeműt. Van itt szárazföldi, illetve vízen létesített szórakozóhely, kihangosítók és hangfalak, decibelek átlagon felüli mértékben. Furának tűnhet, de még nyáron tapasztaltam, hogy a diszkózene bömbölése, a talpak ritmusra járó topogása sem zavarja a halakat különösebben, csak legyen elég takarás, búvóhely, ahová diszkréten félrevonulhatnak. Ősszel azért lejjebb vettek a hangerőből, valamint a vízről a szárazra helyeződött az esti banzáj. A lebegő, immár elcsendesedett „zajerődítmények” pompásan megfeleltek az alájuk húzódó halak számára, kiváltképp a sügéreknek.
A sügérezés egyszerű művelet szokott lenni, jelen esetben inkább a csapat megtalálása, semmint a csíkozott apró fenevadak kifogása jelentette a dolog nehezét. A lényegesen kényesebben jelentkező bodorkák kedvéért finomra hangolt úszós készség csontis horgát a némán gubbasztó vízi objektumok oldala mentén ejtegettem gyakran kiszedve, ismét bedobva, időnként „cincálgatva”, mintha egy vízbe dőlt fa körül kopogtatnék a leselkedő törpe ragadozók háza táján, jelezvén: tálalva. E hűvös reggelen nehezen, ímmel-ámmal kerültek horogvégre a kicsi, de annál tetszetősebb sügérek; egy-egy bodorka, serdülő balin színesítette, pár kerekfejű géb rondította az összképet. A sügérek általában egyenletesen, határozottabban vitték oldalra, a bodorkák tétován birizgálták, a gébek lustán húzták függőlegesen lefelé az úszót, ki-ki vérmérséklete szerint.
A szórakoztató sügérezés után csak azért nem eredtem a menyhalak nyomába, mert jó hírt kaptam márnákról. Márnák vonultak szép számmal egy irdatlan mélységű, az átlagosnál is gyorsabb áramlású részen, márnák lökdösődtek, ki tudja, merre vándorolva, márnák ugráltak az alkonyati órákban, és… márnák vették fel a csalit. :-) Persze, a hír igazságtartamát kiderítendő, menyhalas terveimet félretéve, a dunai torpedók nyomába eredtem.
Annyit már tudtam, hogy etetni nem kell, de legalább 50 g körüli nehezék ajánlott, különben túl hamar, túlságosan a part (és a sziklák) közelébe ér az elakadásra vagy géb-támadásra kárhoztatott végszerelék. A helyszínre érve a „kevés fóka, sok eszkimó” szituációba csöppentem, itt is, ott is lelkes márnázók lesték a legkülönfélébb típusú botjaik végét. Egyesek durvább, biztosabbnak tűnő, masszív teleszkópos vagy feederpálcát használtak, mások a finomabbik végletet képviselték 20-25-ös helyett csupán tizenvalahányas zsinórral, könnyű pickerrel, ehhez mérten relatíve kisebb (mondjuk „csak” 30-40 g-os) ólommal. A horgászok java - amennyire láttam - hosszú, fél métert is meghaladó előkén kínálta a csonticsokrot, az ólmot tetszés szerint csúszóra, illetve rövidebb oldalágra kötötték, én az utóbbira szavaztam. Először egy péntek délutáni nap egyensúlyoztam lefelé a meredek kövezésen, óvatosan járva a stabilabbnak becsült sziklákon. Hamar „kényelembe” helyezkedtem, három ócska, elnyűtt (szükség esetén felölthető) pulóver párnázta ki a széknek előléptetett jókora kősziklát.
Egyetlen botot (esetleges érdeklődők kedvéért: a Manta feedert) hoztam magammal, az orsóra 22-es zsinórt tekertem, ennek végére nehezékként elsőként egy kb. 50-60 g-os, lapított, szemlátomást házi gyártmányú ólmot kötöttem. A sötét lilásbarna színű 18-as előkére 4-5 szem csontival, 2-3 pinkivel megpakolt kereköblű, nagyjából 8-as horog került, az alábbi képen talán kivehetőek a részletek (márnástul). :-)
Mint ahogy a fent mellékelt ábrán látható, nem kellett sokat várnom az első, márnához képest szokatlanul óvatosnak, félénknek tűnő pöcögtetésre - az erős sodrástól kétrét görnyedő spiccen legalábbis csak néhány apró ütögetést vettem észre. Picizgetés ide, szöszmötölés oda, a folytatás e torpedóhoz illően alakult. Megakasztást követően azonnal kiadós rúgásokkal tiltakozott a „rózsás”, lefelé, majd sodrásnak felfelé haladva görbítette a vékony, ám erős pálcát, ahogy kell. Csak a hal méretében csalódtam kicsit, még 2 centi hiányzott az elvihető méretig (nem mintha számított volna, minden márnámat szabadon eresztem). Ennél izmosabban főleg a pickerezőknél hajlott a nyél, egyikük 14-es főzsinórja, pici (legfeljebb 12-14-es) horga extra könnyű márnázó készséget képviselt, ehhez mérten sűrűn - és sikerrel! - édesgette kézbe zömmel 30-40 cm közé eső halait. Nekem aznap egy 45 cm-es bandanagy, egy 41 centis „ezüstérmes”, valamint az elsőn kívül további két retúr (34 és 39 cm) szerzett örömöt. Más években hetek, sőt hónapok alatt sikerült ennyi tótkeszeget fognom (érdekes népi elnevezés, a „keszeget” még értem - pontyféléről van szó -, de mitől „tót” a márna?). Nem lehet teljes a zsákmány, ha nem említem meg a teljes besötétedéskor, utolsónak jelentkező vendéget, de a „nagy testvér” helyett annak parányi, két bajusz-szálas rokonát, egy küllőt nézegettem megilletődve, hiszen a G. e. (Gébek előtti) időkben tömeges volt ez a manapság errefelé nagyon megritkult halacska.
Ügyes-bajos teendőim nem tették lehetővé a huzamosabb idejű (értsétek: 3-4 órán át tartó), lehetőleg nappali horgászásokat, maradtak tehát a menyhalas, másfél-kétórás kiruccanások. A márnákhoz képest legalább nem kellett távolabbra mennem, így is lekéstem a szürkületet október huszadikán. Sok esetben napnyugtával már számítani lehet az első „tőkehalakra”, este 8-9-nél tovább elvileg nem érdemes maradni - tartja a fáma. De hát ugye, ember tervez - munkát végez, örültem a majd’ 7 órai kezdetnek, a tripla gébes kezdésnek már annál kevésbé. Ezek hárman ráadásul az igazán „agresszor” kerekfejűek társaságát képviselték, termetre nagyobbak, kapásukat tekintve követelőzőbbek voltak laposabb fejű rokonaiknál.
Fél 8-kor végre higgadtabban vette valaki odalent a lapot, de kénytelen voltam bottördelős dühkitörés helyett „lenyelni a békát” - ezúttal békafejű géb művelt megtévesztően élethű menyhalas kapást. Szája, sunyisága nagyobb, létszáma azonban már töredéke a pár évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Ennek ellenére őt is bevontam a „hadműveletbe”; gusztusos, frissen leszelt farkára végre, 3/4 8 körül derék, 40 centis menyhal éhezett, őt rövidesen kisebb társa követte (megfigyeltem, ha több menyhallal hoz össze a Duna, akkor gyakran „egy kupacban”, viszonylag rövid idő alatt kerülnek horogra). Egyetlen szépséghibája e bizarr, foltos, nem éppen óriás ragadozóknak lanyha védekezésük, ezért nem számolhatok be részletekbe menően izgalmas, verejtékfakasztó fárasztásról. Maga a leskelődés, a várva várt kapás látványa adja savát-borsát az esti vártáknak, máskor a baráti társaság enyhít feszültségen, unalmon egyaránt, ha nem eszik a „ménhal”.
A hosszú hétvégén úgy éreztem magam, mint Micimackó a mézescsuprokkal teli kamrában: többet, még többet, még annál is többet próbáltam partra jutni, különösen márnaügyben. Amennyire kerültem a közelebbi találkozást velük eddig, annyira igyekeztem pótolni a márnázás terén tapasztalt hiányosságaimat. Persze, vélnék mások, nem nagy kunszt vonulás közben, afféle többsávos „márna-pályán” horogra csalni eme sudár szépségeket, azonban a nehéz terep adta bizonytalanság, a halak kisebb-nagyobb útvonal-módosításai, a gyakori beszakadások mind-mind bonyolították a látszólag pofonegyszerű helyzetet. Hallottam, az év nagy részében a gébek dominálnak itt (is, mint máshol), legfeljebb néhány hétre, ősz közepe-vége táján tömörülnek össze a kisebb-nagyobb márnák annyira, hogy ólom-, és horogvesztéseket kockáztatva foglalják el pozícióikat a halászó medvékre hajazó pecások.
Számos márnám közé két szép paduc, újabb küllők (nem merek megesküdni, hogy mind fenékjáró), három magyar és egy német bucó keveredett, persze, elenyésző (!) számban kerekfejű vakarékok is áldozatul estek, ugyanis csak utóbbiakat nem engedtem vissza hűvös, mély, dunai otthonukba.
A menyhalakat bizony háttérbe szorították a márnák, de még hátra van másfél hónap az évből…
Fotók és szöveg: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
