Talán nincs még egy olyan hal hazánkban, amelyet annyi rejtély, misztikum, legenda övez, mint az északi tájak szülöttét, a menyhalat. Sötétben, hidegben portyázik, táplálkozik, nászát akkor tartja, amikor a legtöbb hal (és horgász) a legjobban álmodozik meleg tavaszokról, nyarakról.
Sokan nem hogy nem horgásznak rá, de nem is találkoztak vele „személyesen”, legfeljebb képeken. Ami azt illeti, halunk hiányos ismertségét a zord időjárási viszonyok érthetővé teszik, de ha mások lékből lesik a csukát, akkor a menyhalazás hasonló cipőben járhatna. Nincs mese, ki kell kászálódni a kényelmes fotelből, elő kell venni az „áttelelésre” váró, unatkozó botokat, otthagyva a fűtött szobát, és ki a folyópartra!
De előbb nézzük, miféle szerzetre is számíthatunk?
Már rendszertani helye is figyelemre méltó, ugyanis a tőkehalfélék családjának rendhagyóan édesvízi tagja. Külsőre furcsa ötvözete a harcsának (főleg márványos-foltos teste, hosszú farok alatti, és második hátúszója emlékeztet rá), az angolnának (főként fiatalabb példányai rendkívül vékonyak, sőt partra téve is megtévesztően „angolnásan” izeg-mozog, emellett csúszóssága is felidézi a „kélgyóhalat”), illetve a Dunán széltében-hosszában elterjedt gébeknek, főleg ami lapított fejét illeti. Igen, érdemes közelebbről szemügyre venni fejét is, mert az állán lévő egyetlen érzékeny bajuszról (vagy helyzete alapján inkább szakállról) könnyen felismerhető. Széles, nagy szája minden friss és kevésbé friss húsra mohón kitárul, kopoltyúnyílásai alatt a mellúszókat megelőző hasúszók foglalnak helyet. Sajnos, nem nő nagyra, a kilós méretet már ritkán éri el. Általában 20-40 cm közötti példányok adják a zsákmány zömét, de ez függ az élőhelytől, évjárattól is.
Nem nyerne szépségversenyt, nem ér el számottevő méretet, ráadásul a hideg a lételeme. Akkor miért érdemes rá horgászni? Ha valaki szereti a halat, akkor a süllőével vetekedő, a gerincet, bordákat leszámítva szálkamentes, ízletes húsa is vonzóvá teheti. Másfelől különcsége, kihívásban bővelkedő horogra kerítése, titokzatossága éppen elég ahhoz, hogy megismerkedjünk a „magyar tőkehallal”. Ha van közelünkben tisztább vizű folyó (ami azért egy pataknál már nagyobb), akkor lehet, hogy van benne menyhal. Minél hidegebb, tisztább a vize, annál jobb. De ez nem jelenti azt, hogy a fővárosi Dunán ne akadhatnánk rá.
November elejét jelez a naptár. Az ősz tiltakozva morog, még nem adja meg magát, de az egyre szilajabban vágtázó, dermesztő szelek, itt-ott az első bizonytalan havazások már kérlelhetetlen közelségét mutatják a legsötétebb, leghidegebb évszaknak. A vetési varjak menetrendszerűen húznak el élelem után kutatva a szürkén, lomhán áramló Duna fölött, a hasonlóan gyászos kinézetű kormoránok mindig éberen eveznek ott, ahol halat sejtenek. A kövérre hízott vadkacsák egyre szívesebben verődnek nagyobb csapatokba, itt-ott az elkülönülő, cseverésző récepárok melengető tavaszról, pelyhes fiókákról mesélnek egymásnak.
A komor sziklák a tél eljövetelébe beletörődve ücsörögnek a kövezésen, néhol -sajnos - roskadásig elmerülve az ember vagy az embertől függetlenül, közönyösen folyó Duna által partra hordott szemétben. Jéghideg szemű sirályok panaszosan siratják a már messze távozott nyarat (vagy talán a kormoránokat irigyelve nyafognak?), a Rákos-patak torkolatánál hónapok óta megfeneklett fatörzs várja türelmesen a tenger felé vezető, kalandokkal kecsegtető első nagy tavaszi áradást, ami még nagyon, nagyon messze van…
Nos, mindenki kelletlenül néz elébe az elkerülhetetlen fagyoknak. Azazhogy majdnem mindenki. A kövezés sziklái talán sokat mesélhetnének az alkonyattal felélénkülő, sötétben settenkedő árnyakról, amelyek elől nincs menekvés. Hegyes, érzékeny szakállak kutatnak minden repedésbe, hasadékba, síkos, hengeres testek tekeregnek a zegzugos üregekben, lapos fejek nyomulnak a rettegő gébek szagát követve, de semmi sem menekülhet, ami él és mozog, sőt bomlik. Igen, menyhalak élednek hónapokig tartó kényszeres, ernyedten kókadozó pihenőjük után, eljött az ő idejük. Itt, a főváros övezte Dunán is vége szakadt a menyhalakban szűk esztendőknek, a sok-sok reményvesztett esti horgászatnak. Megjöttek újra, végre-valahára! De hogyan is kezdődött?
2006. október 31. Árpád híd pesti hídfője. Az esti sötétségben csak a híd sárgás fényei virrasztottak, keskeny sávban megvilágítva a partvédő kövezéssel fedett helyszínt, így nem volt szükség külön zseblámpára. Két tömzsi, vaskos, rövid, márnákhoz méretezetten erős bot várta fehérbe burkolt - a húzósabb sodrástól kissé remegő - spiccel a kapásokat. 6 óra táján egyik botom spicce komótosan, de azért ellentmondást nem tűrően bólogatott bevágásra várva. A végólmos készség a darabos sziklákkal megpakolt parttól számítva mindössze 3-4 méterre feküdhetett, ezért a méltatlankodva tekergő, csapkodó haltest hamar felbukkant a felszínre az alig 1,5 méteres mélységből. Menyhal! Ez az első, és egyben eddig idén a legnagyobb, 33 cm-es tarka meny adta vissza a reményt a hosszú, meddő évek után. Bizakodásom tovább nőtt 2 óra elteltével, amikor 4 menyhalam ficánkolt szemet gyönyörködtetően a jókora vödörben.
Természetesen másnap újra a parton találtam magam, és a siker nem is maradt el, noha a 3 menyus mérete ezúttal csak 23-24 cm volt fejenként. A kisebb diónyi géb-darabkát is szépen beszuszakolták szájukba a falánk halak, éhségük talán érthető volt a hosszú „nyári álom” után.
Aki szeretne találkozni hazánk egyetlen tőkehalával, jogosan teszi fel kérdéseit: hol, mikor, milyen csalival és hogyan lehet fogni őkelmét?
Hol? A fővárosi Dunának az északi részén, az Árpád híd pesti hídfőjének 100-150 méteres körzetében fogtam menyhalaim döntő többségét, illetve a Margit-szigeten is fogtam keveset, köztük a tavalyi egyetlen példányt.
Hallottam menyhal-fogásokról még az Újpesti-öböl melletti Duna-partvonalról, főleg az öböl spicce táján, ahol testes jégtörő hajók horgonyoznak a mély vízben. Ha megfelelőnek tűnő helyeket találunk, ott előbb-utóbb jönnie kell menyhalnak. A sebes sodrást kedvelő, akadókban, sziklák között előszeretettel megbúvó esti ragadozónak jó tanyái lehetnek a szinte teljes városi szakaszt borító partvédő kövezések, főleg ott, ahol néhány medertörés, gödör teszi változatosabbá a medret. A parttól számított néhány méteres sávban, sokszor egészen a sziklák között számíthatunk jelenlétére, a vízmélységtől függetlenül (akár 0,5-1 méteres vízben is lehet fogni, nem feltétlenül a legmélyebb pontokon jár-kel). A sóderos lapályok gyors sodrású paducos-márnás pályáin is előfordul, főleg, ha szétszór szikladarabok adnak ideiglenes pihenő - és búvóhelyet. Az Árpád hídnál lévő „sóderoson” néha meglepően eredményesek lehetünk, de inkább magasabb vízállásnál (amikor a kövezések már víz alá kerülnek). Biztos menyhalas hely nem létezik, ahol egyik nap sorra jönnek e titokzatos ragadozók, ott másnap és esetleg 1-2 héten át szinte semmi jel nem utal a vándorlásra, hogy aztán megint felbukkanjanak. Ahol 2-3 alkalommal sikerül fogni menyust, ott a továbbiakban érdemes kitartani, de ne sajnáljuk az időt további helyek keresésére. Ki tudja? Lehet, hogy újabb évek telnek el, mire ismét eljönnek…
Mikor? Évszakot tekintve sokan esküsznek a csikorgó, zegernye időben történő téli menyhalazásra, de dunai tapasztalataim szerint október közepén-végén (akkor is, ha addig jó volt az időjárás) már megmozdulnak az alkonyattal ébredező menyhalak. Amíg a Nap fent van az égen, addig ritkán téved horogra, annál inkább válik éberré a napnyugtát követő órákban. Általában este 5-9 között szoktam időt szentelni a menyhalazás fanatikus művelésének. Igen, kissé elszánt horgász az, aki szélben, esőben, fagyban kucorogva néha szinte nap nap után lesi a sötét Dunát, ad-e csak egyetlen egy menyhalat aznapra. Ha pedig egyik napon többet is sikerül fogni, a menyhal-függőség eléréséhez már nincs sok idő, attól kezdve minden ősz végén eszelősen reménykedve, remegő kézzel fogjuk várni egybajszos kedvencünket.
Milyen csalival? A menyhal aligha válogathat, sürgősen jó kondícióba kell hoznia magát, mielőtt a téli ívásra, majd az újabb meleg hónapok alatti pihenőre adná kígyószerű fejét. A 20 cm körüli egyedek már ragadozók, tehát ami kishal befér a szájukon, annak vége. Persze, más vízi élőlények (rovarok, rákok, férgek) is szerepelnek étlapjukon, és a szagos dögöket sem vetik meg. Van, aki a büdös máj mellett tör pálcát, vagy csirkebéllel, gilisztacsokorral próbálkozik, mások (ők vannak többségben) élő vagy döglött kishalat, halszeletet használnak. Jómagam ez utóbbit részesítem előnyben, mégpedig a Dunán kéznél lévő (természetesen nem védett) gébfajokból származót. A tarka géb nem jöhet szóba, lévén védett hal, de a rettenetesen elszaporodott kerekfejű géb, vagy a menyhal mellett be-becsúszó békafejű géb felszeletelve pompás, a keskeny, hosszabb szárú horgon jól tartó csali. Esetemben többnyire a menyhalazás során fogott „békások” alkotják a kínált menü oroszlánrészét.
Ez a hatalmas fejű géb kissé hasonlít is a hőn áhított menyre, de alig 15-18 cm körüli teste alján lévő, tapadókorongszerűen összenőtt hasúszók, illetve „bajusztalansága” egyértelmű bélyeg. Kapása egy kis gyakorlás (és néhány sikeres horgászat) után felismerhető: míg a menyhal egyre fokozódóan húzogatja a bot bólogatva mozgó végét, a békafejű géb sűrűn rázogatja az így inkább rezgő, mint bólogató spiccet. Ha már említésre került a botspicc, a fővárosi parti világítás halványan derengő fénye ugyan többnyire nem igényel külön zseblámpát, a kapás észlelését segítheti a fehér, világos anyaggal megspékelt botvég. Én a képen látható módon, hajgumival rögzítem a párszor feltekert egyszerű papír zsebkendőt.
És ezzel elérkeztünk az utolsó, nem kevésbé lényeges kérdéshez: hogyan, milyen módszerrel, szerelékkel lehet partra segíteni az egyébként (sajnos, főleg méreténél fogva) könnyen kiszedhető menyhalat? Nem szépítem a dolgot, hideg időben az ember nem hajlamos a finomkodásra, főleg a nem túl kényelmes, jeges sziklák között gubbasztva. Mozdulataink előbb-utóbb darabossá, esetlenné válnak (ha alaposan beöltözünk, akkor már a horgászat kezdetétől kezdve egy több száz kilós medve bájaival vagyunk kénytelenek cammogni), gémberedő ujjaink érzéketlenné válnak, horogkötöző kísérleteink rendre kudarcba fulladnak. A meder is előszeretettel fogad magába néhány szereléket, a kissé gorombább fenekező botok, vaskosabb zsinórok ezért fontos szerephez juthatnak.
Túlzásokba nem érdemes esni, 25-28-as damil, 25-30-40-45 g körüli laposabb, vagy körte alakú ólmok (vízáramlás mértékétől, mélységtől függően), kisebb méretű, de hosszú szárú, keskeny öblű „süllőző” forma horgok, gerinces, de érzékenyebb spiccű botok (a menyhal a dióverőt is megbólogatná, de azért jobban látjuk a sötétben a finomabb spiccen az esetleg kevésbé éhes menyus óvatoskodásait), ennyi az egész. A vízparti, kézhuhogtatós-melengetős macerát elkerülendő, kesztyűt vigyünk magunkkal (legalább a kapások közti, akár órákig tartószünetekre gondolva), illetve néhány előkét, rájuk kötött horgokkal. Az alábbi, saját kezűleg firkantott ábrán két gyakran használt szereléktípust mutatok be. Balra a „véghorgos” (a horog jóval túlér az ólmon, efféle készséget szoktam süllős-kősüllős tapogatás, mártogatás közben is alkalmazni), jobbra az akadósabb terepen jobban bevált szokványos végólmos változat látható, itt éppen 2 horoggal. A horgos előkék végén kétszer átbújtatott módon megkötött hurkok vannak, forgókapcsot, karabinert, gubancgátlót nem szoktam használni. A menyhal elvileg fenékjáró hal, de a 2 horgos, végólmos szerelék felső horgán is gyakran rajtavesztett, a különböző fokú mederlejtést figyelembe véve akár 25-40 cm-re a fenéktől (a lustább géb pedig kevésbé hajlandó ilyen magasságokba feltornászni magát).
A legvégén még felmerülhet egy végső kérdés: milyen halakra számíthatunk menyhalazás közben? Természetesen - ha kegyes a Duna hozzánk, és jó szezon előtt állunk - a menyhal áll az első helyen. Kisebb-nagyobb egyedek nyelik általában gyomorszintű mélyre a horgot szinte azonnal, jobb napokon 3-6 db is jöhet, gyakran „zsinórban”, ha éppen egy csapatot sikerül találni. Előfordult, hogy az első félórában-órában megfogjuk az aznapi peca összes menyhalát, a további órák egyetlen kapás nélkül telnek el (vagy fordítva, már-már mennénk haza, amikor varázsütésre megelevenedik az addig süket víz). Rekordom 8 db menyhal volt, 2006. november 7-én, 3 órás horgászat alatt (másnap és következő nap viszont csupán 1-1 „kecskeszakállú” tévedt horogra).
A menyhal mellett az este is aktívan táplálkozó békafejű géb a leggyakoribb vendég. Ha nincs menyhal, akkor csak ők akasztják fel magukat a horogra (sőt, néha csak a halszeletet szorítják bulldogként, a horog nincs is szájukba akadva), menyhalas időkben is majdnem minden második kapást ők okozhatják. A nyugodtabb, lassúbb áramlású részeket részesítik előnyben, de ahol a menyhal él, ott ők is meglapulnak.
Nemesebb járulékhal a kősüllő, még nemesebb (és ritkább) vendég a süllő. Inkább a mozgó zsákmányra fáj a foguk, ezért a menyhalra letett fenekező módszer kevésbé hoz csíkos ragadozókat a horogra. Néha azért előfordul, hogy összeakadunk velük.
November elején járunk. Bármi történjen az este sejtelmes világában, ha megindul a menyhal, a Duna magához szólít, mennem kell…
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
Fotók (bagolykeszeg)
