Idén tavasszal ismerkedtem meg az Ipollyal, egyik legszebb folyónkkal. A tavaszi sikeres horgászatokat követően (amikor is rengeteg termetes keszegfélét sikerült szákba terelni) egész évben visszavágytam az Ipoly partjára, de ilyen-olyan okok miatt egészen október elejéig nem sikerült elképzeléseimet megvalósítanom. Szerencsére a folyó ezúttal sem okozott csalódást; nem is okozhat, hiszen a gyönyörű vízpart látványa még a totális betlit is képes feledtetni - hát még, ha halat is fog az ember…
Elérkezett végre a nap, amire olyan régóta vártam. Nem bírtam magammal, már előző este bekevertem az etetőanyagot. Mivel a tavaszi tapasztalatok alapján az Ipoly fő fehérhala (a domolykót, no meg a sneciket leszámítva) a szilvaorrú keszeg, másfél kiló folyóvízi sajtos etetőt kevertem össze egykilónyi fűszeres illatú keszeges matériával, majd az egészet megspékeltem fél kilónyi főtt kenderrel és két deci fagyasztott, majd felengedett csontival.
A célállomás az ipolytölgyesi zsilip feletti szakasz volt, mivel a leírások alapján itt jóval mélyebb a víz a szokásosnál. A röpke másfél órás autóutat követően megérkeztem a tett színhelyére, Ipolytölgyesre, ám szembesülnöm kellett azzal, hogy helyismeret híján a hajnali tejfehér ködben nincs esélyem megtalálni az áhított vízszakaszt. A megkérdezett biciklis anyóka sem tudott segíteni, így jobb híján (az értékes hajnali perceket hiábavaló keresgéléssel elszalasztani nem kívánván) visszafordultam és a tavaszi pecázások színhelyén, Ipolydamásdon kötöttem ki.
Nagy örömömre szabad volt a „placc”. Érkezésem zajára méltatlankodva állt odébb egy termetes szürke gém; nehézkesen felreppenve, komótos szárnycsapásokkal hagyott egyedül az avarral borított parton. Április óta legalább másfél méterrel lejjebb került a vízszint, de még így is tekintélyes szélességű folyó képében materializálódott a ködfátylon keresztül az Ipoly. A víz mélységéről kevés információ állt rendelkezésemre, de úgy véltem, a folyó közepét meghorgászva jó eséllyel legalább másfeles vízben lógathatok, ez pedig már mindenre elég. Nem vesztegettem az időt, néhány öklömnyi gombóc etetőanyag rendeltetési helyre juttatását követően helyére került két kedvenc rezgőspicces botom is egy picker és egy feeder képében. (A köd eloszlását követően kezdtem bánni, hogy a bolognai botot otthon felejtettem, remekül lehetett volna úsztatni a vízen). A feederen egy tört gubancgátló csőre került a csepp alakú kosár, ami alatt egy forgókapcson rögzítettem a 20-25 centis előkét és azon a 10-es horgot, míg a pickeren a klasszikus „nagyhurkos” szereléknek adtam esélyt.
Röviddel az elhelyezkedést követően máris kapás jelentkezett a pickeren. A bevágás nem ült, „cserébe” szétcsócsálva láttam viszont a két szem csontit. Ez megismétlődött még egy párszor, majd az addig mozdulatlan feedert „felnézve” megállapítottam, hogy látható kapás nélkül tűnt el mindhárom tekergőző férgem. Rövid gondolkodást követően spiccet cseréltem mindkét botomon: a dunai márnázást követően (lustaságból…) fennhagyott közepes erősségűek helyett a legfinomabb botvégeket illesztettem a helyükre. Így már jobban láttam a finom kapásokat, apró húzkodásokat. Az első jelentkező egy termetes sneci volt, méghozzá a feederen. Kezdtem kicsit elkomorodni: lehetséges, hogy „egyszer volt Budán kutyavásár”, a tavaszi, áradással érkezett keszegbőségért felelős halak nyom nélkül odébb is álltak az aszályos időszakban? Szerencsére még mielőtt a gondolatmenet végére értem volna, a picker spicce vad harci táncba kezdett. A bevágást követően élénk ellenállást tapasztaltam, pedig nem valami termetes kopoltyús tette tiszteletét, „csak” egy bő arasznyi domolykó.
Nagyon megörültem a halnak. Mivel nem szoktam „domis” vízen horgászni, meglehetősen régen, suhanckoromban fogtam utoljára domolykókat, méghozzá a Sión. A későbbi fotók elkészítésének érdekében gyorsan becsúsztattam a halat a szákba, majd a magammal hozott pergetőfelszerelést összeállítva megpróbáltam egy apró körforgóval átfésülni a terepet. Sajnos, a „fésülés” helyénvaló kifejezésnek bizonyult, ugyanis minden dobásnál pár tekerést követően elnehezült a bot, és a bevontatás sebességétől függően, illetve a meghorgászott víz mélységének függvényében vagy zöldmoszat, vagy falevél, esetleg egy szemrevaló hínárcsomó nézett velem farkasszemet a villantó kiemelése után. Pergetőcucc balra el, vissza a rezgőspicchez. Nem sokkal később megjelent a menetrendszerinti halőr (idén eddig 100%-os az ellenőrzési arány az Ipolyon, ami engem illet). A szokásos alapos (és rendkívül helyénvaló) ellenőrzést követően megindultak a domolykók. Egymás után fogtam őket, és bár az országos domirekord továbbra sem forgott veszélyben (talán 15-20 dekás lehetett a legnagyobb példány), remekül elszórakoztam velük meg a be-beeső snecikkel.
Délelőtt 10 körül a domolykók kapása megritkult, helyüket a bodorkák vették át (gondolom, tetszett nekik a kendermag). Feltűnően élénk színezetükkel szívesen látott vendégek voltak a szákban, bár méretük a 8-10-12 dekás sávban mozgott, tehát nem kellett sokat viaskodni velük (a pickeren azért elég tisztességesen rugdalóztak). Ahogyan a Nap egyre magasabbra hágott, sajnálatos felfedezést tettem: a kristálytiszta vízben jól ki lehetett venni, hogy a folyó közepén (meg azon túl, ahová dobáltam) a legnagyobb jóindulattal is csak kb. méteres vízmélység lehetett… Némileg elszontyolodtam, féket reccsentően vad és termetes keszegfélékről szőtt álmaim szertefoszlottak. A víz áttetszőségéből azonban származott haszon is, így - például - megfigyelhettem, hogy a part mentén található sekélyebb részeken 1-2 centis ivadékok ezrei, milliói nyüzsögnek, és ezeket az ivadékokat bizony holmi csíkos útonállók igyekeznek megtizedelni. Még sosem láttam ilyet: olybá tűnt, hogy a sügérek tervszerűen, összehangoltan, csapatosan támadják az ivadékokat, nem pedig összevissza, rendszertelenül. Hirtelen ötlettől vezérelve bevontattam a pickert, és - holmi ordasi gébezésre hajazóan - odalógattam a sügerek orra elé a csontival csalizott horgot. Gyerekkoromban hasonló módszerrel fogtam tucatszám a Balaton naphalait - a nem túl spéci „technika” itt is sikeresnek bizonyult, gyorsan fogtam pár gyönyörű színezetű, erősen sávozott apró ragadozót.
A feeder sem maradt mozdulatlan: az idő múlásával egyre kevesebb bodorka jött, helyettük végre megérkeztek a szilvaorrú keszegek. Délután egy óra körül elérkezettnek éreztem az időt, hogy egy szebb terítékfotót követően szabadjára engedjem a délelőtti „etap” főszereplőit, legnagyobb meglepetésemre azonban kiderült, hogy a haltartó alján található, számomra már régóta ismert, ám (ismét csak lustaságból…) eddig nem befoltozott lyuk valami miatt kitágult, így addigi zsákmányom mintegy fele angolosan távozott. Különösebben nem bántam a dolgot, előbb-utóbb úgyis erre a sorsra jutottak volna, csak a fotók elmaradása bántott némileg. (A megmaradt halakról készítettem azért pár képet kutyafuttában, majd útjára engedtem a pikkelyes népet).
Időnként rá-rápillantottam a part menti sekély vízre, hátha megint közelebb merészkedik egy araszos sügér. Így is történt, hamarosan feltűnt egy óvatosan, szakaszosan közeledő, szépen csíkozott sügér (méterekre el lehetett látni a kristálytiszta vízben). Nosza, elő a pickert! A végszereléket kb. fél méterrel a hal elé lógattam, a csontik lágyan lebegve közeledtek a fenék felé, a sügér kíváncsian közelebb merészkedett… aztán egyszer csak eltűnt a csonti a szemem elől. A botot megemelve egy (addig sunyin az aljzaton megbúvó) mintegy 5 centis kerekfejű gébbel szembesültem. Bosszankodva akasztottam ki a horgot, majd gyorsan visszaküldtem a csonticsokrot a sügérnek szánva. Ezúttal azonban valamit elronthattam: a csepp alakú kosár vízbe érkezését követően a hal riadtan odébbállt. Lemondóan emeltem ki a szereléket, ekkor azonban - durr! - odavágott egy addig láthatatlanul lapuló Ipoly-lakó a kosárnak. Egy kitűnően álcázott, mintegy 20-25 centis kiscsuka volt az agresszor. Nahát, itt ilyen is van…? Gyorsan visszaküldtem a pickert a mederbe, hátha sikerül megint egy snecit fognom, amit aztán feltűzhetek a magammal hozott nehéztüzérségi csukázó cejg horgára. Hamarosan meg is érkezett a hőn áhított csalétek, amelyet farkánál megtűzve hajítottam mintegy 20-30 méterrel odébb, oldalirányba.
Nem telt el húsz perc, a kapásjelző (mert fenekező, alapvetően velencei-tavi süllőzésre „hitelesített” szerelék volt fent, annyi különbséggel, hogy monofil damilelőke helyett kevlárelőkét biggyesztettem a forgókapocs végére) komótosan elkezdett felfelé kúszni. A botot igyekeztem csendben megközelíteni, majd amikor a karika felért a spiccig, bevágtam. A csuka - mert természetesen az volt az elkövető - méretéhez képest igen heves ellenállást fejtett ki, volt ott minden: vízből kiugrás, fejrázás, szóval a szokásos műsor, de mintegy 30 centis testhosszával sajnos nem volt ellenfél a jóval nagyobb halakra kalibrált nehéz botnak. A törpe ragadozó a parton sem hagyta abba a ramazurit, alig bírtam megfékezni veszett csapkodását. Néhány fotót készítettem róla (imponáló fogazatuk miatt mindig némi respekttel kezelem a csukákat, így a horogszabadítás eltartott egy ideig). Visszaengedését követően pár másodpercig még helyben maradt a szépséges hal, így sikerült a víztükrön keresztül is készítenem róla egy fotót. A szemközti partnál, némileg lejjebb egy jóval nagyobb fajtársa is rabolászott vígan, de odáig sajnos nem tudtam eldobni a kishal elrepülésének veszélye nélkül, ezért lemondtam a méretesebb ragadozó zsákmányolásának élményéről és inkább a rezgőspicces párosra összpontosítottam.
Folytatódott a szilvaorrúak rohama, ám sajnos az idő is jócskán előrehaladt horgászat közben - ígéretemhez híven az esti gyerekfürdetésre haza kellett érnem, legalábbis így szólt a megállapodás életem párjával. Délután 5 óra körül (erőteljes sóhajok közepette) összecsomagoltam, majd - szomorú pillantásokat vetve a szépséges folyócskára - a kocsi felé vettem az irányt.
Hazafelé menet volt időm számot vetni a nap történéseivel; fogtam vagy harminc jó fehérhalat (domolykót, bodorkát, szilvaorrú keszeget vegyesen, a szemtelen sneciket értelemszerűen nem beleszámolva), pár sügért, két kerekfejű gébet (sajnos…), összesen alig 2 kiló összsúlyban, meg a kis bugylicsukát. Láttam jégmadarat, szürke gémet, csuszkákat, örvös galambot; gyönyörű környezetben, jó levegőn, zajtól, portól, alkalmatlankodó nyaralóktól és turistáktól távol, melengető napsütésben horgászhattam hazánk egyik - szerintem - legszebb vizén. Kell ennél több? Nekem ugyan nem. Viszlát jövőre ugyanitt!
Képek és szöveg: Süveges András (flagellum_dei78)
