Minden évszaknak megvan a maga varázsa, főleg az amúgy is változékony hangulatú Dunán. Az idei ősz sokáig próbálta nyárnak álcázni magát, de az egyre hűvösödő éjszakák, a mind korábban érkező alkonyok nem tévesztették meg a halakat. Bizony, ilyenkor a mélyebb, nyugodtabb vízterületek hamar megtelhetnek ilyen-olyan lakókkal. Az egyik fővárosi helyen szép élmények várhatnak az „elvermelni” nem szándékozó horgászra.
Ősz közepén járunk. A nyugodtan folydogáló Duna letisztultan, karcsún és engedelmesen simul medrébe, egyelőre távol áll tőle a gátszaggató, rakpartot elöntő, hisztérikus tavaszi áradás. A szokatlanul enyhe, napsütésben bővelkedő időjárás hosszú ideig őrizte a nyár végét, október közepére igencsak szép kort ért meg a vénasszonyok nyara. De hol vannak már az augusztus végi, szeptember elejei portyák?
A hűlő Duna csak folyt tovább, nem zavarták az egyre sűrűbben belé hulló falevelek, bár hajnalonként didergő hátán meg-meglódulva próbálgatta erejét az őszi szél, itt-ott az első vetési varjak, pokolbelű kormoránok felderítőit hordozva. Az addig megszokott apró karikakeszegek eltűntek a partközeli részekről, nyilván számos ragadozó hal bánatára.
Ilyentájt minden valamirevaló gödör, mélyedés, árok valóságos kincset ér. A Hajógyári-sziget déli csücskénél, a Duna óbudai partja mentén terpeszkedő hatalmas visszaforgó hamar szemet szúr az idelátogató horgásznak. Amikor pedig a víz mélységét próbálja mérni, hát rájön, hogy ehhez bizony elkélne egy csónak is (ha történetesen nincs radarkészüléke). Sekélyebb részeken is meghaladja a 3-4 métert (alacsony vízállásnál), de akár 7-8 (10) méteres mélységekbe is alászáll a nagyon meredek, kövezéssel védett partvonal.
Már több mint 10 éve annak, hogy először néztem meg „Óbudát” (így nevezem ezt a helyet), és kezdő dunai horgászként sóvárogva néztem, ahogy az „öregek” szinte minden dobásra szedik ki a szebbnél szebb ezüstös keszegeket. Lett légyen november, december, sőt január és február, az alaposan beöltözött horgászok az esetleg lábszárközépig érő hóban állva, a 15-20 méteres távolságban vezetett úszók rezdülését bámulták kapásra várva, többnyire nem sokáig. Emlékszem, az első 1-2 évben sehogy sem fért a fejembe, hogy hogyan képesek 2-3 méteres eresztékkel meghorgászni az ennél többször mélyebb medret, bár gyanúsan csúszkáltak azok a jókora (akár 15 grammos) úszók. Egy cimborám mutatta meg általa használt szerelékét, s attól kezdve megnyílt előttem az addig makacsul zárkózott Duna.
A szerelék lényege az úszó. Mérete tekintélyt parancsoló: a 6 grammos terhelhetőség még éppen alkalmas, általában 8-10 g az ideális, vízállástól, szélviszonyoktól függően. Sokan hungarocellből, habszivacsból faragott, tömzsi úszókkal „dolgoznak”, én szívesebben használom a feltűnő, vaskos antennával megspékelt, fémhuzalos úszókat. A fémhuzal nem véletlen, ugyanis egy kis módosításra szorul az úszó. A normál esetben műanyag vagy gumicsövekkel fixen rögzíthető típust kúpos fogó segítségével teszem csúsztathatóvá a képen látható módon. Az így átalakított úszónak ezzel kettő zsinórvezető karikája lesz, egyik -az eleve meglévő- az úszótesten, a másik pedig legalul, az L-alakúra behajlított huzal végén. Manapság boltokban is lehet kapni hasonló felépítésű példányokat.
Persze, ütköző nélkül nem sokat ér a csúszó úszó. Viszonylag szűk átmérőjű gyűrűkkel felszerelt bottal horgászom, ezért a minél kisebb, a főzsinórhoz hasonló méretű (vagy kicsivel vastagabb) damilból óvatosan, nem túl szorosan megkötött ütköző-csomót részesítem előnyben. A csomót úgy kötöm meg, mintha horgot kötnék, csak a „horog szára” jelen esetben maga a főzsinór. Igyekszem a megfelelő ereszték-mélységnél megkötni az ütközőt, mert a tologatása során némileg gyengül a damil (viszont a sok dobálástól sem lazul meg, és a halak mérete még „megengedi” a zsinór nyüvését). Az eresztékről annyit, hogy a fenék közelében érdemes kutatni a halak után.
A keszegezésnél szokásos, valamivel vékonyabb húsú horog fölött 30-40 cm-re ütköztetem meg a kisúlyozáshoz szükséges méretű gömb-, vagy cseppólmot. Az úszó alsó ütközőjét (pl. szelepgumi-darabkát) a horogtól 2-2,5 méterre helyezem el, azt a csalóka látszatot keltve, hogy mindössze ekkora eresztékkel keresem a sokkal mélyebben lebzselő keszegféléket.
Mert itt a keszegek dominálnak. Sokszor hihetetlen tömegben, szó szerint mázsaszámra rajzik a fehérhalak apraja-nagyja, de csak ebben az időszakban. Évekkel ezelőtt még egész télen át lehetett őket fogni (amíg a zajló jégtáblák meg nem jelentek), de később egyre inkább a tél elejére, ősz végére tolódott ki a haljárás. Egyesek azt mondják, levillanyozzák a gödröt, mások az egyre gyakoribb kormoránokban látják a bajt. Tény, hogy egy kisebb csónakkal is könnyen be lehet állni az óriási forgó nyugodt tükrére, hálókkal viszonylag könnyen körbekeríthető, mert számottevő akadály (roncs, faág, vízparti sarkantyúk stb.) nem „zavarja” a zavarosban halászást. Továbbá az élelmes, szemfüles, óvatos kormoránok (hiába, ők is csak élni akarnak) is gyakran megállnak a telelőhely szélén, és farkasszemet néznek a horgászokkal. Legyen bármi az ok, ha „beállt” a hal a gödörben, érdemes kipróbálni a kései keszegezést, arról nem is beszélve, hogy nem csak keszegek ólálkodnak a mélységben…
Október közepén, egy szombati napon érkeztem meg reményekkel telve az óbudai gödörhöz. Nem siettem, mert egyelőre csak két horgász vallatta a vizet, az egyik kősüllők után tapogatva, a másik csontkukaccal csalizva vetette be finom fenekező készségét. Egy-két kősüllő, néhány kisebb karika- és bagolykeszeg jelezte, nem volt hiábavaló fáradozásuk.
Alacsony mederteltség, szélcsend, sekélyebb (csupán 5-6 méter körüli) vízmélység indokolta a 6 grammos úszó választását, sikerrel. Hamar megjött az első jelentkező (szépen pöcögtetve-kiemelve az úszót), egy átlagos méretű bagolykeszeg. Őt még követte néhány hasonszőrű társa, majd egy virgoncabban védekező, tenyeres karikakeszeg.
A karikakeszegekről még annyit, hogy a nagyobb termetű példányokra itt nagy eséllyel számíthatunk, előfordulhat, hogy 30 cm körüli, jókora levesestányérnyi karikákat csalhatunk horogra, és fáraszthatunk élvezettel (meglepően jól harcolnak). Más keszegek is előfordulnak, de arányuk messze elmarad a két fő fajétól. Jászok, szilvaorrú keszegek, dévérek, bodorkák, laposkeszegek, paducok színesíthetik a keszegező horgászatot, de előfordul, hogy az itt szintén szívesen elidőző kősüllők némelyike csábul el a csonti-csokorra, vékony trágyagilisztára. Tavaly sikerült egy ritkaságot (sajnos, annak számít a fővárosi Dunán), egy szép sügért is fognom.
Ezen (és a következő) a napon a bagolykeszegek keltek versenyre a karikákkal, és egyetlen jász képviselte a kakukktojást, ami a fehérhalakat illeti. Néhány kilónyi keszeget könnyen össze lehet fogni átlagos napokon, de a 10 kilón felüli teljesítmény sem lehetetlen.
Egy hét elteltével előre örültem a keszegeknek, de - ahogy lenni szokott - a Duna mindig tartogat meglepetéseket. Ugyanis se bagoly-, se karika-, se semmilyen keszeg nem volt kíváncsi a ficánkoló csontikra! Talán a kicsit visszakívánkozó nyár zavarta meg a halakat, mindenesetre igencsak soványra sikeredett az aznapi horgászat: mindössze egy picurka kősüllő, egy kamasz balin, illetve néhány fenékjáró küllő, szemtelen kerekfejű géb alkotta az irigylésre aligha méltó „zsákmányt”. De mi lett a harmadik hétvégén?
Nos, azon az október 27-i napon is megpróbáltam „életet lehelni” a keszegekbe (ha egyáltalán ott voltak), de az egyre mohóbb kerekfejű gébek, illetve a nem messze eredményesen kősüllőző horgásztárs figyelemreméltó tevékenysége (két darab 35 cm körüli köves) láttán más taktikához folyamodtam „ha ló nincs, szamár is jó” gondolattal. Azaz, ha keszeg nincs, kősüllő is jó, de mindenképpen jobb, mint a géb. Bevallom, elég ritkán szoktam zavarni a ragadozó halakat ragadozásuk közben, de a Dunán állandóan változó körülményekhez valahogy alkalmazkodnom kellett. Némi töprengés, megfontolás után (lévén a terep kissé horog-marasztaló) összeállítottam egy könnyű tapogató-készséget. A 18-as zsinór rövidebbik (20-25 cm-es) elágazása végére került a 20 g körüli körteólom, a másik, jóval hosszabb (50-60 cm-es) nyúlványra pedig egy kisebb, keskeny öblű horgot kötöttem. Menü: kerekfejű géb levágott farka.
A tömzsibb, kisebb termetű kősüllő errefelé gyakoribb vendég, mint a süllő, de mindketten szeretik a medertöréseket, akadókat. Ahol néhányszor elakad az ember, ott feltehetően megbúvik valamelyik csíkos ragadozó. Nekem sem múlt el a 3-4 órás tapogatós-kősüllőzős nap anélkül, hogy 2-3 alkalommal újra ne szereltem volna a készséget. De a szokatlanul lelkesen táplálkozó kövesek miatt érdemes volt vállalni a kis kényelmetlenséget, a hébe-hóba felbukkanó szebb, 30 cm körüli példányokról nem is beszélve. 20-25 méternél beljebb nem dobáltam, és a nagyon lassan történő, „araszolgatós” kiszedéskor a könnyű, „egykezes” bot vékony spiccét alig 10-15 centivel meg-megemelve lestem a meglehetősen tunya, gyakran ránehezedős kapásokat. Ha valaki eszelősen rázogatta a csalit, az többnyire vagy nagyon retúr kősüllőcske, vagy nagyon beképzelt, nagy pofával rendelkező békafejű géb volt. A következő napon jelentkező 33 cm-es „bandanagy” kősüllő (és csaknem ugyanekkora nemesebbik társa) viszont meglepően finoman, „tessék-lássék” módon pöccintette meg a bot végét, utána fokozódó, de nem tolakodó húzogatással jelezve, azért mégis vinné a finom géb-filét, ha lehet.
A 20 centit többnyire alulról súroló kősüllők alkották a zsákmány szinte teljes egészét azon az október végi hétvégén. Lehetséges, hogy a közeledő hidegfront serkentette a „tüskéshátúak” étvágyát, rendre bedőltek a szép komótosan mozgatott szeletnek. Egyik szomszédomnak egy igazán ritka hallal is dolga akadt: magyar bucó tévedt a köveseknek szánt hal-csalira. Szerencsére nem nyelte be a horgot, a rövid fényképezést követően sértetlenül mehetett útjára ez a fokozottan védett sügérféle. Ritka, hogy többet fogok belőle évente 1-2 darabnál.
Október közepén keszegek verődtek csapatba, a hónap végén kősüllők kapkodták lustán a felkínált csalétket. Hol erre, hol arra a halra van kilátás, a Duna mindig kínál valami megoldást!
Ördögh Máté (bagolykeszeg)
Fotók (bagolykeszeg)
