Az év nagy részében szinte alig találkoztam márnával. Ennek az oka legfőképpen az, hogy a módszerem nagy márnára van kalibrálva. Egy átlagos, kilós-másfeles méretű marcinak nincs esélye nálam. Sokat vártam a kapitális egyedekre, de nem jöttek, és már kezdett frusztrálni a dolog. Stratégiát váltottam. Beköszöntött közben a vénasszonyok nyara és varázsütésre elkezdtem fogni őket. Az Öreglány - vagyis a Duna - megmutatta a halasabbik arcát! Szinte majdnem mindent úgy csinálok, mint akkor, amikor betlizgettem, csak most mégis márna van a végszerelékem horgán. Előző írásomban temettem az évet, most viszont következzék pár fogás! Az október eleji horgászatok valamennyire feledtették az idei keserves időszakot. Szeptemberben még nem hittem volna, hogy ennyire megváltozik minden azokon a helyeken, ahol horgászni szoktam.
Eltemettem a szezont. Vége volt. Elkönyveltem magamban, hogy ez az év számomra nem a fogásokról lesz emlékezetes. Amikor kimentem, mindig magas volt a víz, sokszor meg az eső vette el a kedvemet. Eleget áztam munka közben idén (hétköznap postás vagyok…), és a tavi horgászatokon is általában benyaltam a legviharosabb időszakokat. Peca helyett otthon elkezdtem a télre készülni, fát vágtam-aprítottam, kéményt kotortam. Aztán az egyik este odadurrantottam a kandallónak. Nagyon élveztem a meleget és szívesen hallgattam a pattogó fa muzsikáját. Kérdi a feleségem, hogy mi a bajom? Meg, hogy nem hibbantam-e meg véletlenül, hiszen kint azért még nincs tél… Így telt el néhány nap. Általában nincs időm tévét nézni, de azokban a napokban, jó magyar szokás szerint, meló után jól teleettem magam, felpattintottam egy-két doboz sört, beleugrottam az ágyba és meredten néztem az ilyen-olyan semmitmondó műsorokat. A szokásos koreográfia szerint jó hamar felhúztam magam a sok ostobaságon, de gondoltam, a híreket meghallgatom. Az úgy is olyan izgalmas. Hiszen egyfolytában arról szól, hogy ellopta, megverte, kirabolta, összeütköztek stb. Sikerült végigszenvednem a műsoridőt az időjárás-jelentésig, ami így szólt: vége a csapadékos időszaknak, a következő napokban sok napsütés lesz, igazi vénasszonyok nyara várható, a hőmérséklet elérheti akár a 25-27 °C-ot is… Ez komoly? Kipattantam az ágyból és megnéztem a számítógépen a vízállás-előrejelzést is. Apadást mutattak a grafikonok, méghozzá olyat, hogy végre előbukkannak a jól bevált helyek!
Nagy dilemmában voltam: menjek, vagy ne menjek? Továbbra is kergessem az álmaimat? Szálljak le inkább a földre és szabaduljak meg vízióimtól? Ez fordulópont volt. Elhatároztam, hogy nem leszek olyan brutális, a továbbiakban egy kicsit „vékonyabb” cuccal támadok. Hadd legyen csak halnyálkás a kezem! Ez is függőség a maga nemében. Szükségem van a halfogás érzésére! A zsákmányszerzésemet belső ösztön hajtja, ekkor érzem magam ugyanis igazi embernek, férfinak. Tévénézés közben csak egy darab kutyaguminak érzem magam.
Most, gondolom, sokan kikerekedett szemmel olvassák soraimat, de meg tudom magyarázni… Előttem vannak tavalyi élményeim, amikor sikerült nem mindennapi kapást kicsikarnom egy átlagosnak mondott napon. Igazság szerint négy alkalommal fordult ez elő, két különböző helyszínen. Bedobok, megáll bent az ólom, dörzsölöm a tenyerem, várok. Kis idő múlva elementáris erejű kapás, kapaszkodom a botba, nem tudok vele mit kezdeni a kemény cuccommal, megy fölfelé a folyón az ismeretlen ellenfél úgy, mintha más lehetősége nem lenne. Úgy sír a fékem, mintha vonat húzná… Pár pillanat múlva a negyvenes előke megadta magát. Nem is akarok tippelni, hogy mi volt az a valami. Soha nem tudom már meg. De egyszer úgyis megfogom. Nehéz elmondani azt, hogy mit éreztem akkor, amikor az az élőlény vitte a fonottamat. Azt viszont tudom, hogy mindig olyat akarok érezni az alkaromban. Azt az őserőt.
Néhány apróságon változtattam az addig alkalmazottakhoz képest. Sokáig erőltettem a sárga és a piros fonott zsinórjaimat. Kíváncsi voltam arra, hogy hogyan működnek. Én arra jutottam, hogy a Dunán fenekező márnázásnál maradok inkább a zöldnél, a zöldesfekete színűnél vagy a fekete- szürkénél. Ezek jobban illenek a dunai körülményekhez. Jobb az, ha beleolvad a szerelékünk a környezetbe, nekem legalábbis ez a véleményem.
Kipróbáltam idén pár orsót. Kicsit, nagyot, nyeletőfékest. A nyeletőfékesre jelen pillanatban, a horgászatra fordított időmet figyelembe véve, nincsen szükségem. Azon a max. 3-4 órán keresztül tudok végig koncentrálni. A kisméretű orsók nem nekem valók. A durungbotjaim sem szeretik. Én sem szeretem őket.
A Koós-féle harcsázó tekerővel szinte semmi bajom sem volt. Strapabíró, masszív szerkezet, igazi nagyágyú. Nekem csak az áttétellel volt gondom. A 3.7:1-es áttétel nekem túl lassú volt a dunai, parti pecákon. Magyarul nem annyi zsinórt tudtam behúzni, amire szükség lett volna bizonyos helyzetekben. Sokszor fogtam akadót emiatt. Nagyon sajnáltam akkor is, amikor a márna kicsavarta a cuccomat a bottartóból és azt láttam, hogy bukdácsol a kövek között egyheti fizetésem. A szívem szakadt meg ilyenkor. Ezért beszereztem egy olcsóbbat, szerényebbet, egyszerűbbet, de használhatót! Olyat, amilyet, ha visz a márna, nem sajnálok.
Kerekítve ötezer magyar forinttért lehet kapni. Az ilyen szerkezettel is ki lehet kurblizni a márnákat. Amilyen egyszerű, olyan nagyszerű. Célom az, hogy megmutassam, igenis lehet fogni a márnákat a szerényebb jövedelemmel rendelkező sporttársak számára könnyen elérhető felszereléssel is! Mostanában sokszor hallgatom az embereket, hogy milyen drága mulatság a horgászat. Egy kis találékonysággal, némi lemondással nem kell vagyonokat elkölteni.
Ott tartottam, hogy visszatértem a régi fonott zsinóromhoz. A horgot kisebbre cseréltem. Talán egy picivel kisebb sajtkockát raktam fel a továbbiakban. Ennyit változtattam mindössze. Úgy érzem, hogy a Dunán történt változás, ez volt inkább a szembetűnő.
Örömmel tapasztaltam, hogy a margitszigeti kedvenc helyemen több fiatal horgász is megfordul mostanában, és fogásokról is hallottam beszámolót. Ez büszkeséggel tölt el, mert már ezért megérte annyit küzdeni a márnákért azon a helyen! Annak örülnék a legjobban, hogy ha minél több ifjú horgász lenne!
Ez jó jel. A vénasszonyok nyara beköszöntével ez egyre gyakrabban fordult elő. Az Öreglány adott nekem egy keveset a kincseiből. Íme, néhány fotó a halaimról:
Az idei esztendőről továbbra is az a véleményem, hogy azokon a helyeken, ahol én horgászom, nem az igazi. Ezen az álláspontomon pár tucat márna sem változtatna. A fogások után egy kicsit feltöltődtem és tele vagyok új ötletekkel, elképzelésekkel, de ez már egy másik írásom témája lesz.
Írta: Dajnics Ferenc
Fotók: Dajnics Ferenc
