A mostani túra helyszíne Csongrád megyében, Sándorfalva és Algyő között, a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzetben található, 107 hektáros és gyönyörű! A történet május közepén, 13-án péntek déltől vasárnap délig… pontosabban tizenkettő óra nyolc percig tartott. Ha érdekelnek az itt keletkezett receptjeink, akkor arra kérlek, szavazz magadban bizalmat nekem azzal, hogy tovább olvasod irományomat!
Harmadik recept(t)úránkra való felkészülés alkalmával attól tartottam, nem lesznek már receptjeim, javaslataim, amiket megoszthatok majd veletek, féltem, hogy elfogy a témánk, ezzel hanyatlásra ítéltetik ez a sorozat. Reménykedve indultunk útnak ezen a pénteki napon, hogy azért hátha lesz valami érdekesség most is. Szerencsére van mit megosztani veletek, voltak jó kaják, egyszerű és profi halkaják, halak kicsik, nagyobbak és egészen nagyok. Lássuk csak sorjában!
Már régóta szerettem volna ezt a csodálatos vizet kipróbálni, mit tud adni nekem, amatőrnek azokból a kapitális halakból, amelyekről hallani lehet a hivatalos és az egymásnak súgott információkból? Szegedi (horgász)barátaim, Härter Mihály (Misó vagy Gumikacsa) és Kovács László (Fedaykin) ügyvéd úr szervezkedtek és láttak vendégül Misó nagyon patent esőbeállójánál, stégjénél. Mindent leszerveztek, hogy gondtalanul, kényelmesen és halasan teljenek napjaink, ezért örök hála és köszönet nekik!
Szokásomhoz hűen a megbeszélt péntek fél egyhez képest fél kettőre értem oda… egy dolog, amiben képtelen vagyok precíz lenni, ez az időben elindulás, pontos megjelenés bárhol is! Mindenesetre időben tájékoztattam Misót késésünkről, akinek ezáltal volt ideje elolvasni a Duna NHT beszámolóját - valamire legalább a késés is jó volt…
Éhségem ismét felülkerekedett a diétámon, így a nagy sárga „M” betű láttán engedtem a gyenge erőszaknak és bevittem a csajomat egy menüre… és ha már itt vagyunk, én is ettem kettőt! Már kifejtettem véleményemet ezekről a kajákról, így nem kezdem el ismét ócsárolni, de receptet sem adok, mert jobb, ha nem tudjuk, mi van azokban a kajákban!
Tehát megérkeztünk az algyői Tisza-hídhoz, a vasútihoz, ahol Misó félretessékelt, ugyanis az aszfaltozott töltésen nem lehet engedély nélkül kocsikázni, a rend éber őrei rendszeresen ellenőriznek és vasszigorral büntetnek, alkalmanként akár 30.000 forintra is! Nem érdemes kockáztatni! Mivel az engedély névre és nem rendszámra szól, így egy kis plusz fuvarozgatás után Misóval és az ő engedélyével vidáman hajtottunk be a csodaszép vízi világba.
Javaslat: mivel az engedély több mint négyezer forintba kerül a tárgyévre, ezért vagy az általunk is kivitelezett megoldásban egy engedéllyel rendelkező szállítgatásával vagy - amennyiben a horgászat költségvetése megengedi - saját névre szóló engedély váltásával érdemes elkerülni a tényleg borsos bírságot!
Misó helye, stégje nagyon rendben van, megállapítottam, hogy hiányt csak WC-ből, fürdőszobából és egyelőre halból szenvedünk! A WC-kérdés megoldódott (erről majd később olvashattok), fürdeni meg lehet otthon is… ha nem szólnak rád a horgászbarátok másfél nap múlva, hogy ugyan vonulj már át két beállással odébb!
Javaslat: ha kilátástalan a helyben tisztálkodás, javaslom a drogériákban beszerezni lanolinos törlőkendőt, amivel a diszkrét takarásban érdemes áttörölgetni a „kényes” részeket, ezzel egyrészt magadnak okozhatsz komfortosabb érzést, másrészt a többiek sem huhognak, ha esetleg kissé jobban izzadtál előtte és beégne a szag a bőrödbe!
A stég éber őre, Fed Laci a napsütésben lazán szunyókálva várt bennünket. Ebből nyomban lemértem horgászati és halfogási vágyait, igaz, azt már előre jelezte, hogy hétköznapi szellemi fáradtságát egy-egy horgásztúrán az első napok átalvásával szokta ellensúlyozni. Legalább addig sem beszél okosakat és nekem sem kell cinkelnem egy szegedi sztárügyvédet!
Mivel az érkezésünk előtt már pár nappal etetve volt a stég előtt dobástávra lévő szakasz, ezzel már nem kellett bajlódnunk, csak a gyors kipakolás, összeszerelés, csalizás és a készségek megfelelő helyre való bevetése következhetett. Na, persze, miután a helyi rend hivatásos őrétől, Gézától megvásároltam a hétvégre szükséges napijegyeket!
Javaslat: érdemes éberen átfürkészni a napijegyet, mert - lévén természetvédelmi terület - sok olyan szabály van, ami nem általános más vizeken! Nem lehet sátorozni, csak olyan esőbeállókat, oldalfalas ernyőket lehet menedéknek használni, aminek nincs alja, így nem sérül az aljnövényzet. A holtág külső ívén néhol egyáltalán, de a fennmaradón is csak reggeltől estig (tehát éjszaka nem) szabad horgászni. Vannak bojlis állások, amikkel szemben szintén nem szabad pecázni, csónakkal nem szabad behordani a végszereléket és így tovább, és így tovább!
Megjegyzem, kár összekötni a bajuszt a halőrökkel, mert attól csak nekünk lenne rosszabb a hétvégénk, nem beszélve arról, hogy elvenné a kedvünket a későbbi itt tartózkodástól is! Egy érdekes és meglehetősen régi sztorim van erről a vízről: amikor sok éve először utaztunk oda egy hétvégi családi pecára, a halőrházban, jegyváltás közben érdeklődtem a halőrtől, mik a fogási esélyek? Ő elmesélte az ilyenkor szokásos „szépen jönnek a nagy amurok, pontyok” sémát és még keresztnevekkel és nagy számokkal hitelesítette előttem az elmondottakat. Viszont elszomorított, ha nincs nálam mézes kukorica, mézes pufi, akkor ne is reménykedjek! Hát először el is veszítettem a reményeimet, mert nem volt nálam, de ő látva komor arckifejezésem, hamar a segítségemre sietett: „Sebaj, uram, nálunk van!” Mindjárt be is vásároltam több üveg kukoricát és több csomag pufit, ezzel minden esély megadva a kapitális halak kiszákolására! Másnap reggel az ernyőm alá közeli zajok szűrődtek be, amik arra utaltak, hogy valaki csónakból fáraszt. Hamar lesiettem a partra és aggódva néztem a fejleményeket. Mintegy órás küzdelem után egy gyönyörű szép, 20 feletti amurt emelt a csónakba és előttem kikötve szabadította meg ezt a csodálatos halat a horogtól a helyi horgász, akitől érdeklődve kérdeztem, hogy „ez is, ugye, mézes kukorica, mézes pufi szendvicsre jött?”. Fáradtan rám nézett, majd szánalmas arckifejezéssel kérdezett vissza: „Úgy látom, maga is bedőlt a halőrnek! Nézte már a régen lejárt szavatossági idejét azoknak a csaliknak? Mert nem jótékonyságból tukmálja rá boldog-boldogtalanra, de inkább csak a balekokra!” Nos, azóta kínosan kerülöm a mézes kukorica, mézes pufi csalikat…
Na de térjünk vissza a jelenbe, pontosabban az akkorba! Nagy reményekkel vetettük be csalijainkat, amiktől a csodákat és a csodás halakat vártuk! Én szerettem volna végre, az idén először, a bojlis technikát preferálni, így csak tésztagolyókat tettem a hajszálelőkére, remélve, hogy a kukoricás-pelletes-bojlis etetésen elnyerem azokkal a kapitális halak tetszését.
Az etetés receptje: Misó az előző napokban beáztatott sok kilogramm száraz, egész szemű kukoricát, ehhez a helyszínen hozzáadott a régebbi pecáiból megmaradt kemény, fűszeres pelleteiből többfélét és viszonylag sokat, darabolt bojlit a saját készítésűből, majd alaposan meglocsolta kolbászos, borsos, fűszeres CSL adalékkal, ebből a hat bot tervezett helyére naponta egyszer szórt alaposabb mennyiséget.
Az első napunk - várakozásainknak megfelelően - a barátsággal telt, mozdításunk nem volt, így teljes testsúllyal a Laci által bevállalt és elkészített, boronatárcsán sütött flekken vacsorájára tudtunk koncentrálni!
Recept: a nagyjából egyforma vastagságúra szeletelt tarját borsos, sós, fokhagymás fűszerrel bedörzsöljük és rétegezve egy edénybe pakoljuk, a rétegek közé kevés mustárt, esetleg szeletelt vöröshagymát teszünk. Mikor végeztünk, a húsok tetejére olajat öntünk, ami egyrészt légmentesen zár, másrészt közvetíti az összeérő ízeket egyik húsról a másikra, harmadsorban megakadályozza, hogy a húsok kiszáradjanak a sütés közben! Egy-két napos pácolás után forró olajban kisütjük, hozzá karikára vágott krumplit, hagymát és gombát süssünk!
A kiadós vacsora után, amihez képest azért a délutáni mekis menü csak gúnyolódásra lett volna alkalmas, nagy traccspartit rendeztünk okos sztorikkal, egymás cinkelésével. Az éjszaka folyamán még egyszer frissítettük a csaliarzenálunkat a mederfenéken, majd nyugovóra tértünk, hiszen a következő napokra pihentnek kellett lennünk, hogy bírjuk a gyűrődést a gigantikus halak fárasztása közben is. Nyilván mondanom sem kell, hogy a jelenlétemmel messze űztem a halakat erről a szakaszról, reggelig még egy beleúszás sem volt, így Laci hortyogásától szinte alig zavartatva alhattunk, amíg csak bírtunk, vagyis akartunk.
Reggelire én vállaltam be a Duna NHT-n Tápos Miskától ellesett és kicsit még fel is turbózott recept alapján egy velős-májas-lecsós-tojásos kaja elkészítését.
Recept 4 éhes felnőttre: 0,5 kg velő, 0,5 kg csirkemáj, egy üveg bolti lecsó (jobb híján, hogy ne a helyszínen kelljen a paradicsomot, paprikát, hagymát összedinsztelni), vörös- és fokhagyma, házi sonka, kolbász pár szelet, 10 tojás, só, bors, Vegeta. A hagymát a sonkás-kolbászos alapon megpirítom, rászedem a lecsó sűrűjét (lé nélkül), majd a velőt és a májat rádobom, fokozatosan adagolva hozzá a lecsó levét, nehogy odaégjen. Fűszerezem, majd ha a máj és a velő is megfőtt, a felvert tojásokat ráöntöm, ezzel kész is. Zsemlével, ecetes cseresznyepaprikával tálalom.
Miután a kalóriaszegény, majdnem vegetáriánus reggelin túlestünk, nekiláttunk a halfogásnak, legalábbis a mímelésének, mert a helyi halak egyáltalán nem mutattak partnerséget ebben! Pedig minden fondorlatot bevetettünk, lebegtettünk, balanszíroztunk, dobtunk nagyokat és még annál is nagyobbakat, de semmi! Mellesleg megjegyzem a büszke horgásztársaimnak, hogy az oly sokszor hangoztatott, „akkorákat dobok, hogy az már nem is ezen a galaxison ér vizet” kijelentéseket néha le is kellene mérni mérőszalaggal, sokan rájönnének, hogy az addig 100 méternek (vagy annál sokkal többnek, akár 20-as zsinórral, feederbottal, dobóelőtét nélkül… ugye ismerős, amiről írok?!) hitt távolság jó, ha a fele! Itt első ránézésre simán keresztbedobhatónak ítéltem a holtágat, amire Misóék a térdeiket verték a nevetéstől, mondván, ezt a 160 métert ne dobjam már keresztül, legyek szíves! Nos, egy beszakított végszerelék és egy napokig tartó izomláz a karjaimban ráébresztett, hogy jó lesz az a végszerelék a szemközti parttól 50-60 méterre is!
Szerencsére csajomnak is vettem napijegyet és vittem is neki felszerelést, így megmentette a nevemet a betlitől, ellenben kicsit megpirította a többieket! Egy doboz Pellet Packot kevertem be neki a Vörös Démonosból, csontival csalizva a kisméretű horgot szép bodorkákat, keszegeket, nagyobbacska küszöket és persze az elmaradhatatlan törpéket szedegette ki. Érdekességként megemlítem, hogy most először nem a picker volt nála a favorit, hanem egy régebben dédelgetett vágyát sikerült teljesítenem azzal, hogy vittem 3 db (különböző méretű) spiccbotot és a hozzá való komplett szerelést létrára tekerve. Volt is sikere, amikor a stég előtti hínármező széléről sorban szedte ki a kis halakat. Arról már nem is beszélve, hogy Misó lánya, Hanni, mennyire megörült a „kishalacskáknak”! Rólunk meg végképp nem beszélve, akik - Misó szerint - az atkai nagy harcsaállományt vehettük üldözőbe ezekkel a - kapitális harcsáknak való - csalinak éppen megfelelő halakkal.
Mellesleg szégyellem, mert bízva a későbbi haldömpingben, lustaságból nem fotóztam túl sokat a csajom által fogott egyéb halakat, így el is maradt a dokumentálásuk, miután a halak visszakerültek a vízbe, némelyik horoggal a hátában, némelyik szabadon távozva!
Fed Lacitól egy rendkívül „érdekes” harcsakergetési módszert tanulhattunk, már ami a felszerelésigényét illeti! Ezzel a „csináld magad abból, amid van!” stupekos módszerrel még így nem találkoztam, mindenesetre javasolnám az idei horgász innovációs nagydíjra felterjeszteni!
A Fedstupek elkészítésének leírása:
Hozzávalók: 2 db 2 literes (üres) PET palack, egy kb. méteres farúd (kb. 2 cm átmérőjű), szigetelőszalag, forgókapcsok, horgok, fonott zsinór. A fonott zsinórdarab (kb. 1,2 m) két végére egy-egy strapabíró forgó kerüljön, amit a farúdra szigetelőszalagozunk a PET palackokkal együtt! Az egyik forgóba a főzsinór kerül, a másik forgóra a horogelőke egy egyes horoggal, amire a csalihalat tesszük. Az előke végére kötünk még egy hármashorgot, ami a harcsa megfelelő és biztos megakasztásához szükségeltetik.
Én is megpróbáltam becsapni a szürkéket, a Haldorádóban kapható piócákkal felcsalizott húskampóval, vízközt, egy 35 grammos Exner úszóval, 10-es ET Power Braid fonott zsinórral (8 kilót bír, gondoltam, ekkora hal is elég lesz nekem) szerelt bottal, de minden azért nekem sem sikerülhet! Békésen elvoltunk a helyi harcsákkal (is) egymás társaságában, mindenki a maga élőhelyén maradt, mi nem estünk a vízbe, ők nem kerültek partra!
Közben egy gondolat erejéig visszatérek az elején említett WC-témára. Minden bizonnyal mindenki, aki nővel utazik valahova, tudja, hogy mindig elsődleges szempont a WC! Van-e, milyen, hol, kulturált-e? Nekünk, férfiembereknek elég egy tekercs papír, egy termetesebb fa mögötti csalánmentes tisztás, esetleg egy gyalogsági ásó és persze a szükség, de a nők egészen másképp működnek, nekik meg kell adni, ami jár! Persze, azért bevallhatjuk, mi is szeretünk kényelmesen hátradőlve elmélkedni…
Szóval Misó elmondta előzetesen, hogy a stégétől kb. 3-400 méterre van egy eléggé lepukkant toalett, ami kétszemélyes: egyik őrzi a másik, a trónoló „nyugalmát”. Ez a leírás - mint a helyszínen a szükségkor elsétálva észleltük - még finomabban is lett fogalmazva, mint ami a valóság! Hiányzó ajtódeszkák, visszafogottság a higiéniában és úgy an blokk nem emberbarát lehetőségek. Mindegy, a szükség nagy úr, ha ez van, ezt kell megkedvelni. Ám a meglepetés akkor ért, amikor visszafelé sétálva, elsápadva konstatáltuk, ez az egy dolog nem fér bele az itteni környezetről felépített elképzelésünkbe, a halőr felhúzott szemöldökkel kérdezte, hogy miért a régi, nem használt toalettre járunk, amikor itt van a szemünk előtt egy vadi új angol WC a kényelem minden feltételével?! Ekkor döntöttük el, hogy Misót nem engedjük be ebbe az újba, amíg nem használja párszor az általa ismert régit!
Javaslat: Ha nem áll rendelkezésre kiépített megoldás, akkor javaslom vagy a mobil WC megrendelését, ami nagyobb társaság és több napi tartózkodás esetén egészen elfogadható árért elérhető már, másik javaslat pedig az Interneten fellelhető karton WC, ami olcsó és mégis nagy segítség a „bajban”!
Visszatérve a hétvége eseményeihez, elsősorban a horgászathoz, szombaton napközben már bedőlni látszottak a vendéglátóink reményei, hogy értékelhető halat fogassanak velem, velünk, így egy B tervet kellett kieszelni, miszerint legalább valamit fogjunk már, hiszen a kifogott halak jók lennének egy horgásztúrához, sőt valamelyest nélkülözhetetlenek is!
Misó javaslatára áttértünk tisztán kukoricás-magos csalizásra és a lebegtetésre, balanszírozásra, hátha nem tudják felvenni a fenékről ezek a finnyás halak a lefektetett csalikat.
Délután ismét becsónakáztak etetni, alaposan, nagy mennyiségű áztatott, főzött magokkal, amire többszöri próbálkozás árán sikerült bejuttatnom a polifoammal kikönnyített fűzött kukorica csalimat.
Délután Misó készítette el a kedvenc kajánkat, a csülkös körömpörköltet belefőzött krumplival. Mondjuk, éhesek nem voltunk a reggeli velős lecsótól, de mire elkészült, a finom illatok és a látvány meghozta az étvágyunkat, ennélfogva ismét egy kevés koleszterint juttatunk be a szervezetünkbe.
Utána Laci által hozott (mellesleg a lakóhelyemről, Soltvadkertről származó) Frittmann Pinot Noir vörösbort kortyoltunk, ami - a magyaros és kifejezetten házi jellegű kaja után - megadta a délután, majd az est igazi hangulatát. Közben meglátogatott Laci kedvese, aki áldott állapotban van és júniusra várja kisfiukat! Niki, akiben egy rendkívül szimpatikus nőt, embert ismerhettünk meg (nem is értem, néha ezek az ellentétek hogyan vonzhatják ennyire egymást?!) meglepett egy tál kókuszgolyónak álcázott bojlival, ami nagyon finom volt, így el is fogyott hamarosan… bevallom, a javát én ettem meg! Ennek a receptjét nem tudom pontosan, ezért nem írom le, de nagy valószínűséggel két dologból áll, kókuszból és golyóból.
Laci egyébként sikeres volt a női körökben a hétvégén, ugyanis az örökmozgó, örökösen csivitelő Hanni is háziállatának léptette elő, szombattól „medvémnek” hívta és ápolta-védte, miután én magamat „medveölőnek” neveztem el.
Az estének, éjszakának ismét friss csalikkal, a délután megkezdett csapáson haladva fűzött, balanszírozott kukoricával vágtunk neki. Ezek mellé, a botkvóta erejéig, még két harcsás-rablós cuccot is beraktunk. Az enyém - a vízközti 35 grammos - az estére felerősödött szélben nem nagyon találta a helyét, majd az egyik újradobásnál a zsinórra rakódott nyárfaszösz okozta dugó miatt beszakadt, így hagytam tovaúszni, ezzel feladva a harcsafogásra tett terveimet. Mellesleg, az egyik szomszéd, aki a szélirányban nézte töketlenkedésemet, zsinórjával sikeresen összeszedte a végszereléket és hajnalban vissza is hozta, ezúton is köszönöm neki… hogy felébresztett miatta! Persze, a jó szándék vezérelte, ezért tényleg hálás vagyok…
Vasárnap reggel eléggé frusztráltan ébredtünk. Pontosabban én egyedül nem annyira, mert negyed hatkor „beért” a két napja művelt precíz horgászatom: pár csippanással jelezte valaki a zsinór túlsó végéről, hogy kontaktusba szeretne velem kerülni! Pár perces fárasztás után Laci egy közel 3 kilós nyurgát szákolt nekem, ezzel megszüntetve hétvégi haltalanságunkat! Pontosabban az enyémet… Misó is kettős hangulatú arckifejezéssel tekintgetett kifelé nyugvóhelyéről, majd hasonló folytatásban reménykedve feküdt vissza, miközben én friss csalit suhintottam be a már „bevált” helyre!
A frusztrált állapotunkban csak Hanni folyamatos szövegelése tudott pozitív hangulati irányba kizökkenteni… még mindig nem fogtunk semmit, sőt csippanásunk is alig volt. Szerencsére a Laci által reggelire készített ham and eggs jókor a jó helyen ért bennünket és átsegített a nehéz perceken!
Én azért néha mosolyogtam egy kicsit, és cinkeltem is a társaság bojlis tagjait a halammal, sőt magamban már készültem a búcsúbeszédre, amiben „megköszönöm” majd vendéglátóinknak, hogy nem taszítottak mélyebbre a halfogás elleni rontásomban, amikor - mint tőr a szívünkbe! - egy lassan felénk közeledő csónakra lettünk figyelmesek, amiben két férfi mozgott. Hamarosan rá kellett jönnünk, hogy vagy leakadtak a bedobás után, vagy valami hatalmas élőlényt fárasztanak. Nos, az utóbbi igazolódott be, miután majd félórás tortúra után egy csodaszép, s mint a későbbi méréskor, fotózáskor kiderült, 20,31 kg-os pontyot sikerült horogra akasztaniuk.
Mérlegük nem bírta ezt a súlyt, matracuk sem volt (éppen), így nagy lendülettel és kíváncsian siettünk a segítségükre.
Elmondásuk szerint, ők még kezdő bojlisok, akik a télen mintegy 104 kg bojli legyúrásával kezdték az idei karrierüket és az SBS M1-alapból készült bojlival horgászva sikerült ezt a szép halat (és ezt megelőzően már egy másik hatalmasat is) beszákolni!
Javaslat: Ha valaki a bojlizásra szánja el magát, készüljön fel rá, hogy nem csak a rám jellemző rontás ülhet a vállára a vízparton, hanem alkalomadtán kapitális halat is adhat ez a technika és persze a víz! Ezért ne otthon gondolkodjunk csak a technika eszközszükségletén, hanem tényleg vegyünk és vigyük magunkkal a nagy merítőt, hogy ne a fárasztás végén szembesüljünk a csónakban, hogy nem fér bele a hal a hálóba, a pontymatracot, hogy ne a stégdeszkán (jobb estben, mint most, kölcsönkapotton) törje magát össze a halatok és a mérleget, amivel lemérhetjük életünk nagy fogását. A megfelelő fényképezőgépről már nem is beszélek… a nélkül sok emlék elszürkülhet!
Természetesen, mielőtt valaki is megkóstolna, hogy nekem ennyi a bojlizás, azt mondom, persze nem csak az eszköz szükségeltetik hozzá, természetesen a bojlizáshoz egy sajátos szemléletet is ki kell vinnünk a vízpartokra, hiszen - több más mellett - fő erénye a hallal való kíméletes bánásmódban rejlik, de ez már egy másik hangvételű írás témája is lehetne.
Volt legalább témánk délelőtt, szörnyülködtünk a kapitális hal képein és cinkeltem a barátaimat az én hajnali „kapitális egyetlenemmel”!
Lassan összepakolásztunk, már csak a botok maradtak bevetve, azt hagytuk meg a reményhalnak legutoljára! Misó a szemétgyűjtőhelyre vitte - pontban délben - a szemetet, mire Andi rám pirított, hogy már csak a botjaim vannak bent, délben terveztük az indulást, hát pakoljak és menjünk, mégiscsak vasárnap van! Mivel bennem mindig él ez a „bent hagyni a cuccost az utolsó másodpercig, amíg csak lehet” szemlélet, mondtam, hogy megvárom Misót, míg vissza nem ér a kukáktól. Ha a deles halam éppen késik, mondjuk tíz percet, akkor morcos lesz, ha az előzőleg bedobott csalinak már csak a hűlt helyét találja és bosszúból többé sose veszi fel az én horgomat! No, ennek a magyarázatnak nem lett nagy sikere, talán csak Fed nevetett rajta… mikor Misó közeledett… még csak 12 óra 8 perc volt… és ekkor elsült a botom, befelé a fába! Rohanás a stégre és határozott bevágás, majd annak szomorú észlelése, hogy valami akadóban van a cuccom! Komolyabb erőltetések után hirtelen enged minden és felkönnyül a cucc! „Na, ennek is annyi”, mondtam, amikor észrevettem, hogy a főzsinórom a becsévéléskor hol jobbra indul el, hol balra. Nosza, ezen van valami, ami úszik is, remélem, nem az ólom tréfálkozik velünk!?
Izgatott voltam, nehogy lemaradjon a reményhalam, hiszen ezzel lenne megkoronázva több szempontból is a hétvége!
Sikerült! Én fárasztottam, Misó fotózott, Fed szákolt, Andi és Hanni szurkolt, így sikerülnie kellett! Megint egy 3 kg körüli, de most tükrös ponty került velem kapcsolatba. Nagy élmény volt végre egy olyan horgászaton részt venni, ahol nem én betlizek, a többi meg fog, hanem éppen fordítva történt!
A fotózás és pakolás után fájó búcsút vettünk ettől a varázslatos környezettől, kevés cinkkel (a fogott halaink számát illetően) elbúcsúztunk (horgász)barátainktól, hogy a hazafelé, a pihenés felé vezető útra térjünk.
Szeretnék még hasonló szép napokat tölteni ezen a helyszínen, jövünk még!
Köszönöm, Atka! Köszönöm, Misó és Laci!
Írás, fotók: Jeszy
