Lezártuk az idényt. A kedvenc horgászmódszerünkét, a bojlisét… ami nem is volt az idén, mondhatnám idétlenül, hogy az idén idénytelenek voltunk. Bojlis hétvégét csaptunk október közepén a gyönyörűséges és barátságos horgászvízen, a Desedán. Gondoltuk, bojlival fogunk majd pontyokat, esetleg még amurokat. Erre fel - az egyébként is csak nyomokban létező bojlis idényünk utolsó lehetőségén - épphogy csak sikerült halat fogni, nem feltétlen csak bojlival és nem feltétlen pontyot… Ha már eléggé homlokráncoló a keszekuszaság ebben a bevezetőben, merüljünk bele még jobban, hátha jól sül majd el a végén! Mármint a kapásjelzőnk…
Előre figyelmeztetek minden olvasót, hogy többször elkalandozok majd a sztorizgatás felé, így akit csak a horgászattal kapcsolatos élményeink kötik le és/vagy egyenesen zavarja a sztorizgatás, az a dőltbetűs részeket lazán görgesse tovább!
Az egész kérem úgy kezdődött, hogy valami befejeződött. Az idei Flúgos Futam amatőr bojlis vándorkupát a Somogy megyei Toponáron, az ottani csodaszép víztározón, a Desedán rendeztük, most éppen pünkösdkor. A verseny végén egyik csapat a helyi egyesülettől nyereményként egy hétvégi, bojlis helyen eltölthető horgászati lehetőséget kapott, míg mi, szervezők - kvázi köszönetképpen - szintén egy bojlizós hétvégét kaptunk ajándékba. Szinte kiabált a lehetőség utánunk, hogy ezt a két hasonló díjat egyszerre és lehetőleg egy helyen kellene kihasználni! Lázas szervezkedés folyt egész nyáron, mire augusztusban pont került a képzeletbeli mondat végére. Mivel szeptember második hetében - a 25 éves házassági évfordulónk, a házszentelőnk és lányunk első diplomája megszerzésének elmaradása okán - 50 fős kerti partyt rendeztünk, sok időnket elvette a szervezés. Ráadásul ugyanannak a hónapnak utolsó napjai a Duna NHT-ről szólnak, ami szintén sok szervezéssel járt, az október első hétvégéje a Duna Feeder Kupáé, amire elígérkeztem segédkezni, ennélfogva - s nehogy pihenhessünk egy hétvégét is - maradt az október második hétvégéje az idényzáróra.
Annak rendje és módja szerint le is foglaltam három bojlis horgászhelyet - ráhagyatkozva a helyiek tapasztalataira és javaslataira -, s mindjárt meg is hívtam a kaposvári barátokat, Tóth Bélát és csapattársát, Bíró Norbit, az egyesülettől a halőrökből egy bojlis csapatot, hogy egy baráti megmérettetésen hasonlítsuk össze, mit tanultunk erről a sportról a rutinosabbaktól.
Ember tervez, időjárás, vízállás végez. Hogy miért is? Mert az október eleji Duna Feeder Kupa a hirtelen jött áradás miatt eltolódott egy héttel, ami így pont az általunk foglalt időpontra esett. Mit tehetünk? Tegyünk eleget az ígéretünknek, miszerint aktívan segítünk a verseny lebonyolításában, ezzel meghiúsítva a terveinket? Vagy hagyjuk cserben a versenyt és csak az önös érdekeinket vegyük figyelembe? Nagy dilemma volt… végül igyekeztem minél kisebb űrt hagyva pótolni magunkat a Dunán, távszervezésben minden ránk vonatkozó feltételt biztosítottunk, így némileg nyugodtan mehettünk csütörtökön a Desedára. Ebben az esetben ez az utazás tényleg nyugodtra sikerült, sőt kicsit túlságosan is… történt ugyanis, hogy a Kálmán családdal - lakóautójuk sofőrülésében Pepével - nálunk beszéltük meg kora délelőttre a találkozót, hogy újult erővel és lendülettel roboghassunk tovább a helyszínre. Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor egyeztettem a követő autó vezetőivel a tempót egyeztetve, hogy Papi halkan odavetette, hogy ha ő vezetne, akkor mehetnénk 90-nel, ha a menye vezetne, akkor 130-cal, de Pepe előtt csak 60-70-nel fogunk tudni menni. Azt hittem, hogy viccel… nem viccelt. Ilyen lassan már rég nem utaztam ilyen messzire.
Talán vagy két és fél évtizede történt a következő eset. Ha nem baj, elmesélem a sztorit: volt egy családbarát család, sajnos a szülők már meghaltak, de a két fiukkal még mindig viszonylag jó barátságban vagyunk, figyelembe véve, hogy ritkán találkozunk. Mindkét fiú tanult ember lett, de az idősebbik - bátran mondhatni - nagy lángelme és sikeres tudós lett, külföldi egyetemeken, intézetekben, akadémiákon és még ki tudja hol és merre a nagyvilágban tart(ott) előadásokat. Nevéhez főződik egy világszabadalom, amit szintén szerte a világban árulnak. Nos, az ő - nevezzük Lacinak - tudása egyedülálló, gyakorlatiassága viszont nulla. Egy gyufa meggyújtása is komoly előkészületekkel jár nála.
Történt egyszer, hogy vele utaztam utasként a Balatonra, amikor is életre szóló élményekkel gazdagodtam és legnagyobb örömömre élve jutottam haza. Nála az országúti „haladó” tempó valahol (forgalom és zavaró körülmények függvényében) a 30 és 50 km/óra körüli száguldást jelenti. Ezt még csak-csak ki lehet bírni az életben egyszer, de azt, hogy minden ok nélkül, mindegyik bekötő út előtt - legyen az akár egy jár(hat)atlan földút - intenzíven dudál?! Sokadik eset után nem bírtam cérnával és rákérdeztem: „Te, Laci, ez mire jó?” Mire ő: „Tudod te, hogy hány baleset történik az elsőbbség meg nem adása miatt?” „De Laci, nem jár senki ezeken az utakon!” „Nem hát, most éppen nem, de ha mégis jönne, akkor biztosan felkeltem a figyelmét” Az biztos… legalábbis lesz otthon min röhögni. Ha előzött valaki, akkor lehúzódott a padkára és kirakta jobbra az irányjelzőt és hirtelen nagyon satuzott, hogy ezzel is segítse az előzést. Ez persze szinte mindegyik előzőt megzavarta és zavarta, amiből rendre kormányrángatás, fékezés, mutogatás, szitkozódás lett. Volt, hogy egy sportkocsi vagy két kilométeren keresztül (gyér szembeforgalom mellett) nem tudott megelőzni és mire végre sikerült, ránk rántotta a kormányt. Erre Laci izgatottan megjegyezte: „Némelyik milyen hálátlan! Így segítsen neki az ember!”
Cecén a vasúti átjáróban pirosat kaptunk. Laci leállította az autót (hogy addig se szennyezze a levegőt a kipufogógázokkal) és balra nézve észrevette, hogy ott egy kisbolt. Kérdezi: „Kérsz egy sajtot, kiflit?” Mondom: „Köszi, nem, éhgyomorral jobban bírom az izgalmakat…” Erre ő kimérten elindult a boltba, de még be sem lépett oda, mikor a vonat elment és a sorompó felemelkedett. Mondanom sem kell, hogy elsők voltunk a sorban, mögöttünk vagy 6-8 türelmetlen autó(s).
Már a második sofőr jött az autónk mellé kopogtatva, hogy normálisak vagyunk-e, mire Laci visszaért, hogy „… no, már el is ment a vonat?”.
Nem viszem el ennek az irománynak a vezérfonalát más az irányba, mert lenne még több sztorim is Laciról, például, ahogy fél nap alatt nyírt le egy elektromos fűnyíróval egy kis udvarnyi füvet a balatoni nyaralójukban, mert minden fordulóban elvágta az aktuális hosszabbítót, de maradjunk annyiban, hogy nagyon boldog voltam, amikor épségben hazaértünk. A családom nem is értette, mitől vagyok annyira boldog a visszatéréstől, mintha a tengerentúlról jöttem volna vissza pár év távollét után.
Azt azért szeretném tisztázni, hogy valójában semmi egyezőség nincs a két utazás és a sofőrök között, ráadásul semmiképpen nem szeretném Pepét rossz sofőr képében bemutatni, mert nem az, inkább maradjunk annyiban, hogy eléggé óvatos! Szerencsére jó fej és jó pecás, amivel ellensúlyozta az odavezető úton elért (részidő) eredményeket… szóval, csak egy kicsit sztorizni szerettem volna.
Tehát megfontoltan közeledünk Somogy megye felé, lassan dél, és még se nem értünk oda, se nem kezdtünk bójázni, etetni, horgászni, halat fogni. Ja, és még mi sem ettünk egy falatot sem! Kapóra jött, hogy Béla barátunk, akihez a csónakok kulcsaiért és a radarjáért (amiben el volt mentve az általa több napja etetett helyeink koordinátái) be kellett mennünk, szóval Béla séf egy kaposvári pizzériában. Nem tehettük meg, hogy sietve lelépjünk, így rendeltünk mindjárt pár malomkerék nagyságú pizzát, hogy legalább ne éhen kelljen letáboroznunk, majd a vízparton. Mondhatom, ritka jólesett! Bár kevés pizza esett rosszul életemben… talán egy olaszországi, eredetinek mondott, hitt. De az sem azért, mert rossz volt…
Erről is van egy sztorim, ha nem gond (akit untat a sztorizásom, most görgethet a következő fotókig): családomat megvendégeltem egy olaszországi körutazással. Két éjszaka Venezia-ban (pontosabban elővárosában Mestreben), egy nap a Garda-tónál és egy nap Milánó környékén, majd irány haza! Arról most éppen nem szeretnék túl sokat fecsegni, hogy első három nap rendre eltévedtem útban vissza Veneziaból Mestrebe, a Sun Hotelbe, esetleg lentebb még pár sorban kitérek erre is, mert elég egyedi. Most inkább az „eredetinek” mondott olasz kajákról, elsősorban a pizzáról sztoriznék… a mottó legyen az, hogy minden országban, ahol megfordul(t)unk, az arra a tájra, országra leginkább jellemző, eredeti(nek hitt/látszó) kajákat rendre megkóstoljuk.
Első nap jól elvoltunk, ha azt „jól elvoltunk”-nak lehet tekinteni, hogy megettem egy 16 eurós turistamenüt az egyik sikátorban található étteremben, amelyik kajában valami olyan dolgok voltak elém tálalva, amik között némelyek még mozogtak, de ez olasz specialitás, hát meg illik enni! A nejem mondta is pár falat után, hogy „Apa, ne edd meg, mert nagyon rosszul néz ki és te sem sokkal jobban az első pár nyelet után!” Persze, ő könnyen mondta, ők nem ilyet ettek! Mondtam, hogy ennyi pénzt kiadtam érte, ha beledöglök is megeszem! Végül nem ettem meg…
No de hogy az eredeti pizza sztorira is rátérjek, a mottó szerinti régi elhatározásunknak megfelelően, Olaszországban értelemszerűen elsősorban a tésztás, paradicsomos ételeket, a pizzát, lazangne-t, spagettit vettük górcső, akarom mondani nyelőcső alá.
Első éjszaka betértünk egy pubba, ahol lazán amerikai tengerészgyalogosnak nézett a pincérfiú. Asztalt foglaltam Mr. Jeszy (ejtsd: dzsesszi) névre és miután megüresedett a helyünk és leültünk, megrendeltük a kajáinkat, rögtön rákérdezett, hogy „What’s up in the US Navy?” Erre ártatlan mosollyal és értetlenül néztem rá, mert akkor még nem értettem, nem is sejtettem, hogy a közeli kikötőben rendszeresen kötnek ki az amerikai hadihajók és itt találkozhatnak a rég nem látott családtagjaikkal a tengerészek. Nehéz volt elhitetni, hogy egy egyszerű magyar parasztgyerek vagyok… meg azt is, hogy az a valami, amit pizzának neveznek, az tényleg az is. Inkább tűnt hamburgernek… kár, hogy nem volt jó magyar fokhagymás-tejfölös lángos!
Másnap éjszaka egy komoly étteremben foglaltunk helyet. Itt hostess vitt az asztalunkhoz, ajánlott és segített is a választásban Én nagyon leveses vagyok, így rögtön egy levest kértem. Ajánlott is valamit, amiről lövésem sem volt, hogy az vajon micsoda, de biztos, ami biztos, tésztát kértem bele. Bár ráncolta a szemöldökét, de teljesítette a kérésem, ahogy azt a kérésünket is tolerálta, hogy szeretnénk végre egy-egy eredeti olasz pizzát elfogyasztani! Én ebből egy full extrásat kértem, kolbásszal, sonkával, sok sajttal, gombával. A levesnek hívott valami egy híg szárazbabfőzeléknek tűnt, amibe - mielőtt kikanalazhattam volna a levét, ráöntöttek egy maréknyi reszelt sajtot, amitől az egész összeállt, mint egy hógolyó. „Hova lett a régóta vágyott levesem?” No, mindegy, elmajszoltam ezt a gombócot, mintha leves lenne…
Mondanom sem kell, hogy jól is laktam tőle, így mire a pizzám kiért és észrevettem, hogy nincs rajta kolbász, megreklamáltam, mondván nem ilyet rendeltem! Sajnálkoztak és felajánlották, hogy kicserélik, ahogy az „elrontott” levesemet is. Isten őrizz, mondtam, nem szeretnék még egyszer ugyanilyeneket enni (igaz, egy árva falat nem fért volna már belém), így inkább a számlát kértem. Nagy meglepetésemre 0, azaz nulla eurós számlát kaptam, mondván, hogy nem voltam elégedett, így ne fizessek érte! No, így „zabáltam” be életemben először „eredeti” olasz pizzából. Mentségükre legyen mondva, hogy utolsó este Milánóban egy étteremben ehettünk végre egy-egy „eredeti” (ahogy mi, magyarok is szeretjük), levegőben dobált, lávakövön sütött pizzát. Igaz - mint később kiderült -, egy Erdélyből ideszármazott magyar fiú készítette…
Viszont a kaposvári Itália pizzériában, Tóth Béla barátunk által sütött pizzát tekint(het)jük mostantól pizzában etalonnak…
Béla a pizzák elfogyasztása után előbújt a konyhájából és gyorsan ellátott rengeteg információval, hogy miként találjuk meg az etetett helyeinket, melyek koordinátáit a szuper radarjába kódolta, ami majd a tuti horgászhelyeinkre fog irányítani bennünket. Béla napokkal érkezésünk előtt elkezdte a helykeresést, az általunk odajuttatott etetőanyagokkal pedig a tuti helyeink etetését. Szóval nem mondom, hogy technikai analfabéta vagyok - pedig igen, az vagyok! Másrészt nekem ezek az elektronikus kütyük még mindig futurisztikusak és nélkülözhetőek. Nekem egy GPS készülék csak feleslegesen pofázó maroknyi zavaró tényező, de azért elviselem, mert van, hát működjön! Béla radarja pedig olyan technika volt, amihez hozzáérni is óvatosan kellett, annyi nézet és menüpont volt benne. Azért, természetesen boldogultunk.
Kálmánpapival - miután a táborhelyeinket megtaláltuk, a többieket megbíztuk, hogy telepítsék a lakhelyeket, sátrakat, lakóautót, amire majd szükségünk lesz - átkocsikáztunk, hogy a csónakokat áthozzuk és nekifoghassunk a helykeresésnek, ráetetésnek és persze a horgászatnak.
A helykeresés legelején bebizonyosodott, hogy nekünk magas ez a technika (vagy csak türelmetlenek voltunk). Azért persze mindkét előetetett helyet megtaláltuk, de… Az rögtön kiderült, hogy Béla legnagyobb jóindulata és segítőkészsége ellenére nem kalkulálta be azokat a tényezőket, hogy mi nem ismerjük a viszonyokat, ő nem tudja az igényeinket, így amit nekünk szánt helyeket, azok pont a foglalt terület túlsó végén vannak, lévén hogy a sátrunk csak itt fért el kényelmesen. Kálmánék lakóautójával is csak egyetlen helyen, középen lehetett leparkolni, így a nekik etetett helyek sem eléjük esett. Szóval, köszönjük, Bélám, de sajnos ez most felesleges fáradozássá vált… végül is, ilyetén magának jól feletette a későbbi horgászhelyeit.
Hosszas medervizsgálat után - természetesen a nem „beszélő”, hanem a régi retro radarommal - végül találtunk magunknak új helyeket, és a helyiek, főleg a halőrök megnyugtató tanácsára (miszerint itt az elmúlt napok etetései már amúgy sem valószínű, hogy működnének, jobb lesz a friss) megetettük alaposan ezeket az új, általunk választott helyeket.
Erről a helykeresésről, odatalálásról is van sztorim, pont az előzőekben leírt olaszországi eset kapcsán. A mottó: én mindig mindenhova odatalálok! És vissza?
Első nap, leküzdve majd 900 km-t, elsőre megtaláltam a szállodát. Igaz, nagy segítségünkre volt ebben egy magyar-olasz barátunk, aki már előre lefoglalta a nevünkre a szállodai szobákat minden állomáson és alaposan elmagyarázta mindenhova az odavezető utat. Csak a visszavezetőt nem… szóval, barátunk elektronikus módszerekkel elküldte az igazolványaink adatait, rendszámunkat, minden lényeges adatot, amire szükség lehetett később ott, a szállodában.
Így aztán meg sem lepődtem, amikor odaérkezésünkkor „Welcome mister Jeszy!” köszöntéssel fogadott a recepciós úr a szállodában. Még aznap - természetszerűleg - Veneziaba akartunk menni, kirándulni. Odafelé nem is volt gond, beautókáztunk Veneziaba egy hatalmas parkolóba, elbújtunk a sok turistabusz között és begyalogoltunk a vízi városba.
Késő este visszavonulót fújva araszoltunk a nagy forgalommal Mestre felé, keresve a szállodánkat, de majd háromórai keresgélésünkbe tellett, hogy megtaláljuk. Nagyon ki voltam, már azt tervezgettem, hogy veszek egy kanna gázolajat, tépek pár rongyot és amelyik utcában már jártunk, ott a sarkon hagyok egy égő rongydarabot, hogy ne kelljen ugyanabba az utcába többször bearaszolgatnunk. A lényeg, hogy mire éjszaka visszataláltunk a szállodába, ismét a reggeli recepciós volt szolgálatban. „Hi, mister Jeszy, what is the problem?” Ezek szerint nem lehetett nem észrevenni rajtam a gondterheltséget. Elmeséltem neki, hogy eltévedtünk. Nos, ez a szimpatikus recepciós segített, tudniillik azt tanácsolta, hogy másnap reggel menjünk a helyi busszal, a két sarokra lévő buszmegállóban, az ottani szokásoknak megfelelően, csak lazán intsük le a „VENEZIA” felirattal közlekedő buszok egyikét, ami be fog vinni bennünket a gondolás városba. Működött is a dolog, egész nap csavarogtunk, nem ettem turistamenüt, estig elvoltunk, majd indultunk haza. Igen ám, de idefelé elfelejtettük megjegyezni a busz számát. Hajjaj… soha nem terveztem, hogy nulla olasz nyelvtudással próbáljam magunkat visszajuttatni egy olasz szállodába, de végül kilogikáztam, hogy körülbelül melyik busz vihet majd bennünket a jó helyre. Sajnos nem jött be… majd félórai zötyögés után a szerény angol nyelvtudású buszsofőrökkel meg tudtam értetni, hogy hova kellene eljutnunk, mire leszállítottak a nagy olasz puszta közepén, késő este, sötétben az országúton, és ígérték, hogy a szemből érkező kolléga visszavisz a városba, ott pedig majd útbaigazít, hogy hány utcán, parkon, alul- és felüljárón kell keresztülgyalogolnunk, hogy az említett szállodába érjünk. Nos, rövidebbre zárva a sztorit, mire visszakullogtunk hullafáradtan a szállodába, ismét a szimpatikus recepciós volt szolgálatban. „Hi, mister Jeszy, one more problem?” „Hagyj békén!” Megnyugtatott, hogy ha kérem, holnapra rendel egy helikoptert nekünk, és ha vissza akarunk jönni, akkor egy alapdíjas telefonhívásra odamegy értünk, ahol éppen vagyunk és visszareptet ide… nagyon vicces volt!
Horgászhelyek kész, bóják környéke megetetve, sátrak készen, mi jöhet még? Evés-ivás, kapás, fárasztás, mérés, fotó, visszaengedés, alvás, pihenés, kapás és így tovább! Még el sem kezdtünk igazán horgászni, máris álmodik a nyomor…
Bízva az itteni halak gyors érdeklődésében, oldódó bojlikkal szereltem. Közismert, hogy a Desedán, az itteni vad nyurgatestűek kifejezetten kedvelik a Niklbaits Kill Krill bojliját, tehát én sem engedhettem meg magamnak, hogy ne vegyek és használjak fel ilyet. Nyilván nem egy lapra tettem fel mindent, így vittem a Haldorádó bojlipalettájáról szinte mindegyikből, melyeket kombinálva hol a saját készítésűvel, hol más gyáriakkal kínáltam fel a golyókat. Általában kombinált csalikkal próbálkoztam: egy szem Kill Krill mellé egy-egy szem Haldorádós - Wild Tiger, Green Pepper, FermentX - került, hol pop-up, hol oldódó formában, hol pedig normál főzöttként vagy panírozottként. A legutóbbi bojligyúráskor elspájzoltam jó adag „nyers” bojli anyagot pasztának, melyet lefagyasztva tároltam és a helyszínen is hűtöttem. Ebből szinte minden alkalomkor gyúrtam a csalikra, hogy intenzívebb legyen a csalogató hatás. Etetésre is a fenti golyókból és a saját főzésűből szórtam nem túl sokat, plusz főzött tigrismogyoró, főzött kukorica és főzött kender keverékét (bőven) szórtam. A magokat valami megmagyarázhatatlan indíttatásból a főzés után - mondván, hogy biztosan nyerő lesz az édes íz - meglocsoltam vegyes gyümölcsös szörpemulzióval, túlnyomórészt ananászossal és áfonyással. Az illata és a színe mindenesetre hibátlan volt… csak a halak nem értékelték az igyekezetem és a koncepciómat. Mondjuk, amilyen fáradt voltam, egyáltalán nem esett rosszul a kapásjelzőktől nem zavartatva átaludt éjszaka!
Ide is van egy régi sztorim, még „a régi világból”, amikor még Domoszlón bojliztam. Nem volt csónakmotorom, így evezővel üzemeltetett csónakkal húzgáltam be egyesével a csalikat a túlpartra, kb. 400 és 500 méterekre (természetesen ezt a tógazda engedélyével tettem), és estére kelve alaposan elfáradtam. Akkor egy oldalfalas ernyőben parkíroztam a parton, de éjszaka nagy eső kerekedett és a bojlis ágyam lábrésznél már állt alattam a víz, és lassan áztam át feljebb is. A halőr szólt, hogy keljek fel és menjek szárazra, de jópofa volt, egyrészt hova mehetnék, ahol szárazság is van, másrészt hogy hagyhatnám itt a botjaimat őrizetlenül, amire meg kitekerem őket, akkorra sokszorosan vizes leszek. Hát maradtam. A szél közben rám hajlította a régi, olcsóbb kategóriás ernyőmet (kb. 15 éve vettem „akciósan” Kurt Grabmayernél Bécsben) és egyre nyugtalanabbul vártam a megváltó kapást. Azonban a fáradtság okán mégis sikerült elaludnom, de hajnalban egy füstölős kapás ébresztett fel kábulatomból. A későbbi elmondásokból tudom csak a történetet, miszerint robotszerűen kiugrottam a romos ernyő alól és nyúltam a botért, majd heves fárasztásba kezdtem a bottal. Fárasztás közben éreztem, hogy a hal erősen jobbra tart, így én is jobbra haladtam. Észre sem vettem, hogy tőlem pár méterre van jobbra a csónakkikötő, melybe rezzenéstelen arccal gyalogoltam bele, majd a túloldalon ismét ki a partra. Máig nem értem, hogy sikerült ezt a mutatványt megcsinálnom… tény azonban, hogy egy 10,5 kilós nyurga lett az akkori zsákmány, mellyel reggel, megszárítkozva, átöltözve tiszta, fehér ruhába, felkészülve a fotózásra és visszaengedésre jól megjártam. Történt ugyanis, hogy sztárolni akartam magam fehér pólóban, rövidnadrágban a vízben állva, de a fényképezőgép és a kamera még be sem kapcsolódott, mikor a pontyzsákból a derékig érő vízben kiemelt hal kicsúszott a kezemből és a felkavart iszapos vízben csapott párat, amitől a felvételeken a hal nem látszik, csak én az iszapos retkes ruhában a meglepett ábrázatommal. Ez így sikerült, de ettől lett maradandó és szép emlék…
Első este fáradtan bolyongtunk a parton, várva a döntést: horgászunk vagy pihenhetünk? A halak megkegyelmeztek nekünk, vacsoránk után ágynak eshettünk. Pedig tervünk volt rengeteg, a sok ponty és a beeső amurok visszaengedése között terveztük a pergetést, a kirándulást és a pihenést is. Hja, tényleg álmodott a nyomor…
Hajnalban egyet-kettőt csippantott az egyik jelzőm, de betudtam a párás időben a zsinórra rakódó párától nyúló zsinórnak. Reggelre azonban lényegesen beejtve találtam a swingeremet, így - mivel egyébként is új koncepciók születtek a fejemben, amihez újra kellett szerelni - kitekertem, hogy frissítek a csalijaimon. Ekkor szembesültem a ténnyel, hogy egy tenyérnyi keszeg érdeklődött a bojlijaim iránt. Bár nem ezek a célhalaink, mégiscsak hal, és én fogtam! Próbáltam is megfogalmazni, hogy majd később erre a keszegre hivatkozva szeretném a hétvégére készíttetett trófeát magamévá tudni, mondván ez a keszeg felér fél ponttyal… illetve ponttal.
Mondjuk, az első 24 órában eléggé esélyes voltam ezzel a keszeggel is, mert a többieknek még ilyenre sem tellett. Pedig hősiesen helytálltak, mindent megtettek, Kálmánpapi és hű (horgász)társa, Kriszti dacolva a fizikával és az elemekkel hordták befelé a változatosabbnál változatosabb koncepcióikat. Első éjszaka elúsztak a világítóbójáik, nyilván a kevés súly miatt, de ők emlékezetből is ugyanoda vitték a cuccokat. Fűztek, kötöttek, áztattak, etettek és behordtak, de egy csippanás nélkül megúszták. Pepe kicsit kényelmesebbre vette a helyzetet és egy közeli bójára dobált, hasonló sikerrel. Ráadásul el sem mozdultak a botok közeléből, még az ebéd is kutyafuttában zajlott, nehogy pont akkor jöjjön életük hala, miközben a Kriszti által főzött halpaprikást esszük. Mert ez ugye, elég sokszor így szokott lenni…
Még szintén az ősidőkben és szintén Domoszlón történt az eset, amikor Misóval és fiával, Szabival (aki akkortájt még pelyhedző állú tizenéves volt) egy hosszú hétvégi bojlis túrát tettünk. Dacolva a szélviharral, hullámokkal délutánra behúztunk mindhármunknak két-két szereléket és vártuk a kapásokat. Még odaérkezésünkkor a helyi büfében hűtőbe rakattunk egy bontott csirkét, amiből egy bográcsos pörköltet terveztem főzni magunknak. Bátrak voltunk, vagyis inkább megmagyarázhatatlanul vakmerőek, amikor magára hagytuk Szabit a hat bottal, mondván, csak pár percre szaladunk el a csirkéért. Akkor még ittunk alkoholost is… tehát a nagy rohanásra egy valami jóféle helyi rettenetet, egy-egy pálinkát ittunk, mely akkor nagyon jólesett, hát kértünk még egyet. Majd még kettőt. Később lekértük a szekrény tetejéről a több éve - érdeklődés hiányában ott öregedő - jó nevű, drága cigarettát is (akkoriban még dohányoztam is, amilyen önpusztító voltam). Nem eresztem bő lére, de körülbelül másfél-két órai „csirkefogás” után már kezdtünk jó hangulatba kerülni, amikor is bejöttek a kocsmába horgászok és nagy hanggal újságolták, hogy lent a tavon a bojlisok nagyon fogják a halat. Hja, mondtuk pikírten, tudnánk róla, merthogy mi pont ott lennénk, amikor nem pont itt! De csak állították, hogy ráadásul egy fiatal srác szedegeti a szebbnél szebb halakat. Még ekkor sem esett le… csak mikor Misót felhívta a neje, hogy merre vagyunk, amikor Szabi tőle kér már telefonos segítséget, miután sorban sülnek el a botjaink és már lassan nem ura a helyzetnek. Volt nagy rohanás a sötét vízparton egy szatyor bontott csirkével! Útközben egy verpeléti társaság megállított, hogy ha mi vagyunk a tóvégi bojlisok, akkor adjunk már pár jó tanácsot, mivel lehetne jó halakat fogni? Ahogy mi fogjuk ott hátul… én balga még meg is álltam és igyekeztem sietve segíteni, de mikor viszonzásképpen felbontottak egy palack bort, akkor jöttem rá, hogy nekem már sem a borra nincs igényem, sem időm nincs erre az önfeledt borozgatásra. Hát így fogtunk szép halakat úgy, hogy ott sem voltunk… jó, jó, tudom, tudom! Nem lett volna szabad elhagyni a szerelékeinket, mert az szabályokba ütköző. Azóta próbálom meggyónni ezeket a hatalmas vétkeimet a vizek Istenének számtalan templomában.
Pénteken délután Bélánk is csatlakozott hozzánk, és miután jeleztük neki, hogy megkapta ajándékba az előetetett helyeinket, hamarosan akár bele is kezdhet a pergető suliba. Merthogy perpillanat bojlizni nem sok értelme lenne, lévén, hogy az nem kell erre egy halnak sem! Pepe és Kálmánpapi szeretett volna pergetve (is) szerencsét próbálni. Először elméleti oktatással kezdtek a nádnyiladékban, csónakban ülve, majd nekivágtak a végtelennek és tovább. Elég sokáig bolyongtak a nyílt vízen, majd Pepe maradt csak Bélával, de fogásokról, illetve fogasokról nem jöttek hírek. Később tudtuk meg, hogy két kisebb kősüllő akadt csak, amit azonnal visszaengedtek, így még fotó sem készült róluk. Sebaj, úgyse számít a bojlis hétvégébe… igaz, az én keszegem se! Bár az legalább bojlira éhezett meg…
Pénteken este, kiadós vacsora után, a lassan lemerülő fejlámpámmal botorkáltam vissza a sátrunkba, hogy lepihenjek. Éppen vetkőzési fázisban, egy lábbal még a hálóruhámban és felül ruhátlanul jutott el a tudatomig a legszebb jelzés, ami vízparton, behordott bojlik esetén horgászt érhet. Hosszú és süvöltő kapással igyekezett meglógni valaki a csalimmal. Hirtelen azt sem tudtam, mit tegyek, ugorjak ki a fél lábamon már fent lévő nadrágomból, vagy bújjak bele másik lábbal is, netán vegyek fel fejlámpát, vagy nélküle keressem a papucsom és rohanjak ki, vagy csak úgy mezítláb, fejlámpa nélkül és félig nadrágban? Már nem is emlékszem, hogy jutottam ki a botokhoz, de amire sajnos emlékszem, hogy mikor pár centire értem a botnyélhez, elhalkult az addigi hangzavar. Ez az én formám…
Üresen tekertem ki a szerelékem. Legalább frissíthetek… hátha lesz még hasonló vagy kicsit sikeresebb… addig is kellemes éjszakát!
Szombat reggel ismét egy keszeggel lettem gazdagabb, ha ezt gazdagságnak (legalábbis „halpénzből” volt sok a tenyeremben) lehet nevezni, főleg, hogy csak a horog kiakasztásának idejére birtokolhattam a halakat, mert a fotózás után mehettek vissza tovább fogyasztani az etetésem.
Az gazdagságról, legalábbis annak megkísértéséről is van egy sztorim - miért pont erről ne lenne, igaz?! Mottó: néha arany(nak tűnhet), ami fénylik!
Az utóbbi években - mióta nem alkoholizálok - vesztemre egy-egy buliban legtöbbször a sofőr szerep jut nekem. Fuvarozhatom haza a bódult vagy legalábbis ivós, de elővigyázatos barátokat. Egy ilyen alkalommal hajnaltól reggelig már sokadik szórakozóhelyre kellett bevinnem pár kapatos cimborát. Reggel 8 óra körül egy magánbenzinkút büféjében felhívtam a társaság figyelmét, hogy ez a mai utolsó vendéglátóhely, ahol engem vendégként látnak, mert innen a legrövidebb úton haza fogok menni, aki jön, jön, aki nem, az marad! Egyik barátom nyugtatgatott, hogy oldódjak már kicsit fel, kér egy ezresért kreditet az egyik monitoros játékgépbe, hogy kössem le azzal magam. Sosem voltam e nyerőautomaták kedvelője, de unalomból odaültem és nyomkodtam a villogó gombokat. Egyszer csak harsány zene szólalt meg és minden elkezdett a monitoron villogni. Kérdeztem a pultost, hogy mit ronthattam el? Azt mondja „beállt a mittudoménmicsoda”. Mondom: mit kell ilyenkor csinálni? Azt mondja, nyomjak rá szorzót! Az melyik? Amelyik a legerősebben villog. Rányomtam… rövid lére fogva: életemben először és egyszer nyertem egy ilyen géppel (jóval) több mint százezer forintot. Akkor én most kérném ezt a pénzt! Jeleztem a cimboráknak, hogy indulunk! Áááá, azt mondják, a szerencsejátékosok jól ismerik az örök érvényű szabály, miszerint nyerőben nem illik kiszállni! Akkor én most megmutatom, hogy mégis lehet! Kifizettem az italaikat, rendeltem nekik taxit és hazagurultam a bezsebelt nyereményemmel. Mivel több hasonló élmény nem ért - nem is érhetett, hiszen nem is kísértettem többet ilyen gépeket, azóta meg már a lehetőség is elszállt az új törvények miatt - ez az eset egy szép emlékként maradt meg bennem.
Szombaton már eléggé zsibbadtak voltunk a nagy haltalanságtól, mert az igazat megvallva, ennél azért többre számítottunk. Meglátogatott bennünket Kovács Gábor, a helyi egyesület „biztonsági főnöke” és később Kozári Miklós elnök is, sőt több halőr is, akiket vendégül láttunk pár falatra és pár kortyra, majd a feketelevesnek megjegyeztük, hogy szerintünk „üres a teknő!”, ahogy ezt Bartha Sanyi, csépai barátunk mondaná. De (szintén az ő szavaival élve) „az már egy új sztori!”… Mindenesetre a séf barátunk által megsütött, otthonról hozott nyulunk és a nőm által a vízparton rögtönzött lekváros fánk mindenkinek legnagyobb megelégedésére vált. Már csak a speciális desszert hiányzott, amit a víz tudott volna szervírozni nekünk: a kapitális és rengeteg, bojlival kifogott halak!
Béla és Kálmánpapi napközben ismét megpróbálkoztak a pergetéssel, hátha… És igen, bejött a hátha! Papi egy - az akkori, ottani viszonyok között is - szép szürkeharcsát varázsolt ki valami gumiszerűvel a Desedából. Élete és a hétvége hala, ezt megállapítottuk, lévén, hogy egyrészt Papi ennek előtte még sosem fogott szürkét, másrészt ekkora halat még senki nem fogott közülünk ezen a hétvégén.
Egy sztori az én életem harcsájáról:
Pár éve Willyvel billegtünk a híres dióhéj csónakjában a Balaton termetes hullámai között, és igyekezett eltalálni a hullámok között az ütemet, amikor azzal a furcsára faragott, lakkozott fadarabbal kalapálhatja a vizet. Nekem annyi szerep jutott, hogy pislogás nélkül figyelem a hatalmas dugókat a csónak mellett, a vízben, amin hatalmas férgek várták, hogy végre valami felajzott, felidegesített szürkeharcsa óriás bekebelezze őket. Nyilván, ha a kapás legcsekélyebb jele is mutatkozna, azonnal vad fárasztásba kellene kezdenem, de mivel ennek előtte ilyen módszerekkel még nem horgásztam, azt sem tudtam, hogy a hullámzó vízben melyik a legcsekélyebb jel. „Ez is kapás volt… ez is kapás volt… ez is meglett volna, ha figyelsz!” vetette oda többször Willy. Köszönettel tartozom a türelméért, mert másképp nem foghattam volna meg életem harcsáját. Egyszer aztán összejött az érzékelés és a reakció, bevágtam! Fish on! Sőt, már a kezeimben piheg (bár elég félszegen nyúltam puszta kézzel a szájába, de így visszagondolva, semmi veszélye nem volt egy akkora harcsának), megvan! Bőven méretes, rakhatjuk bilincsre és „verhetjük” tovább. Mármint a vizet…
Volt még vagy öt kapásom, bevágásom, kettő harcsa még kikerült a vízből, be a csónakdeszkákra, mire kieveztünk a partra. Kifelé menet nem győztem hálálkodni Halásszynak, miközben ő a fogai közül odavetette, hogy „no és, mekkora az eddigi legnagyobb szürkéd, fiam?” „Majd odakint lemérem”, mire ő nagy nevetésben és csodálkozásban tört ki, lévén, hogy kiderült, ez életem első harcsája. Azóta persze sikerült több szürkét is fognom, de ez volt életem legnagyobb és életem legemlékezetesebb harcsája.
Szombaton éjszaka már nem is akartunk aludni, annyira nyomasztott a teljesítéskényszer. Itt halat kell fogni utolsó éjszaka, mert szégyenben maradunk! Na, jó, azért nem voltunk depresszióban, megittunk pár korty minőségi bort, pár csepp különleges ringlópálinkát, megettük a maradék húsokat és valahogy mégis álomba szenderedtünk. Vasárnap hajnalban azt hittem, hogy álmodom. Nagyon szép álom volt, arról szólt, hogy a fejem felett lógó rádióm rekedtre sikította magát kapást jelezve. Á, ilyen is csak álmaimban lehet… de mi van itt? Hát mi ver fel a legszebb álomból? A rádióm hangja, ahogy rekedten sikít. Ez nem álom, ez a valóság! Futás, mert itt az én időm! Papucs fel, sátorajtó feltépve futás a botokhoz, ráemelés, figyelés, van-e feszület a zsinórban? Van! Hal van! Közben megérkezik párom, 25 éve házastársam, 17 éve horgásztársam és mindenütt tudja a dolgát! Fárasztás, terelés jobbra, terelés balra, tekerd be légy szíves a középsőt, emeld fel a jobb oldalit! Hozd a merítőt, készítsd a matracot, mérleget! „Apa, jó hal?” „A hétvége legjobbja!”
Két szem Kill Krill és egy szem Haldorádó FermentX bojlira jött meg az étvágya és ezek altatták el a gyanúját. Pár gramm híján 7 kilós. Nem kapitális, de az adott helyzetben sorsdöntő és mégis hatalmasnak számító! Gyors fotó, fertőtlenítés és vissza a vályúhoz, hátha találkozhatunk még! Egyúttal mindegyik botot felfrissítettem, újrahúztam. Természetszerűleg mindegyikre került Kill Krill, kombinálva Haldorádókkal, egyet Wild Tigerrel, egyet Green Pepperrel és egyet Big Fish-sel.
Ez volt az utolsó délelőttünk a Desedán, dél körül terveztük a hazamenetelt, így a közös reggeli után nekiálltunk összepakolni, persze rendkívül komótosan, nehogy elkapkodjunk valamit is, hiszen az idő múlásával akár még kapásunk is lehet(ne). Elég csekély volt a valószínűsége, de az ember már csak ilyen, amíg él, addig remél! És én még vártam a reményhalat…
A dunai pecák során szoktam este, amikor már régen összepakolva hazafelé kellene döcögnünk, várni a reményhalat. Az sem zavar, ha egész nap alig van értékelhető kapás vagy hal, de este nagyon nehezemre esik betekerni a csalit és feladni a reményt. Sajnos elég ritkán, de előfordult, hogy este kilenckor, fél tízkor vagy később jött egy-egy márna és olyankor elégtételként tekintettem rá, majd - mintegy igazolandó a reményeimet - büszkén vertem a mellem nőm előtt, hogy lám, én tudtam előre, ugye, megmondtam, hogy lesz még jó hal!? Párom ilyenkor sanda mosollyal, együttérző tekintettel néz rám és talán megadóan legyint is egyet (persze, csak magában), hogy javíthatatlan álmodozó vagyok, akit a száz esetből egyszer bejött számítás megerősít a hitében.
Persze, a téli menyhalazásokkor ez a késő estig maradás néha már a komfortérzetünk hátrányára is válik, de ha a reményhalra várunk, akkor semmi sem fontosabb annál, az mindent felülír! Volt eset, hogy párom hazafelé menet be szeretett volna menni vásárolni a tízig nyitva tartó multiba, de negyed tízkor még a spiccet lestem a merülőben lévő fejlámpám fényében. Aztán megjött! Sikerül egy nyeszlett, pár dekás menyust beterelni a szákba. Gyors mérés, fotózás és a hal a vízbe, a horgász meg a pácba! Ezután egy betaposós összepakolás következett, majd a lederesedett köveken egy hatalmas zakó, amitől boka kirándul (Nemecsek is - Boncz Géza után szabadon), jajveszékelés, támogatva feljutás, fájdalmas autóvezetés és izgalom, hogy legalább a boltba időben bejussunk, mert ha nem, abból balhé is lehet! S, hogy ne legyen bűntudata egyikünknek sem, se nekem, hogy miattam késtünk majdnem le, se nőmnek, hogy miatta kapkodtam, hát a fájdalmamat álcázva, bebicegek vele a boltba… és mindenki megnyugodhat!
Nagyon komótosan pakoltunk most is. Talán hasznos is volt az aprólékos takarítás, hajtogatás, hiszen nagy valószínűséggel az idén már nem lesz a sátrunk felállítva, és a bojlis cuccok sem lesznek már koszolva. Az aggregátorunk még találkozik egy szerelővel, mert sajnos nem azt csinálta, amit elvártunk volna tőle, sőt végül már semmit sem csinált…
Már dél is elmúlt, amikor még két bot bent volt, egyet, a legközelebbit már kiszedtem, mert abban már nem hittünk. És ekkor megint bejött a reményhal faktor. a majdnem némára állított jelzőm halk sikollyal és hevesen vibráló LED-fénnyel adta tudtomra, hogy nem a sodrás tépi fel a 130 grammos ólmomat a vékony iszapból. Öntelt vigyor, két lépés, egy rányúlás, másfél kör tekerés és már feszül is a botvég. Ez - ha a rontás most nem veszi észre - hal lesz, és nem is rossz! Rontás, szakadás, akadás elmaradt, hal a szákban, ünneplő társaság a hátam mögött, sőt Béla kezében a merítő nyele. Egységben az erő, matracon a ponty, kézben a mérleg, kocsányon a szemek. Öt kiló nyolcvan... maradhat? Nem, mehet vissza!
Ez már több mint remény, ezt itt most már senki sem írja felül. Kicsit ég az arcom, hogy hoztam ugyan egy kupát, mondván, hogy majd a túra végén a legeredményesebb bojlis hazaviheti, arra meg igen csekély esélyem volt, erre fel most marad nálam. Pontosabban Kálmánpapi adja nekem át és láthatóan jobban örül neki, mint én. Számomra az volt a nagyobb öröm, hogy a barátok mennyire tudnak örülni az én sikeremnek is. Sajnos ez nem sokakra igaz, és csak nagyon ritkán jellemzi az embereket, főleg hobbinkban, a horgászatban. Némelyek megmagyarázhatatlan irigységgel képesek viseltetni mások sikere, élményei iránt, és ez néha - szerencsére nagyon ritkán - akár még a tettlegességig fajuló vitába is torkollhat.
Nem értem, mire jó ez?
Nem célom, hogy ezt az írást egy rossz hangulatú sztorival zárjam le, de sajnos van ilyenem is, amiről dióhéjban ejtek pár szót. Tehetem, mert az ügy bírói szakaszba lépett, a nyomozásnak vége, az ügyészség vádat emelt, a vádlott várja a büntetését. Hogy mit kellett tennie ahhoz, hogy pár oldalnyit elkövessen a Btk.-ból, nevezetesen, hogy garázdasággal, életveszéllyel fenyegetéssel, könnyű testi sértéssel, rongálással, becsületsértéssel, majd mindezek folyományaként hivatalos személy sérelmére elkövetett becsületsértéssel, súlyos fenyegetéssel, intézkedéssel való szembeszegüléssel vádolják? Őrült dühvel, kaján irigységgel átitatott rosszindulattal kellett viseltetnie egy horgásztársaság örömei, sikerei iránt. Egy szép hétvégét szerettünk volna nagyobb társasággal eltölteni egy nagy víz nyugodtnak ismert partszakaszán. Tudatában voltunk, hogy az önfeledt nyugalomhoz kell pár dolog, amitől hivatalossá és legálissá tehetjük a tartózkodást. Megszereztük a helyi önkormányzattól a területfoglalási engedélyt, felhúztunk egy rendezvénysátrat, kiraktunk pár szemetest, hozattunk mobil vécét, hogy a part utánunk is ugyanolyan élhető maradjon, mint ahogy előttünk is volt, sőt… nem hangoskodtunk, nem estünk-keltünk ittasan, nem zavartunk senkit és nem tettünk kárt semmiben, csak horgásztunk, élveztük a szabadságunkat és jól éreztük magunkat.
Nem először tettük ezt, már több éve járunk oda, hittük, hogy mindenki örömére. Volt olyan azonban - ahogy a végeredmény is mutatja -, akinek ez nagyon piszkálta a lelkivilágát, nem nyugodott bele, hogy mások jól vagy jobban érezhetik magukat ott, ahol ő nem képes. Az eset délelőtt kezdődött, amikor a későbbi vádlott felismerte bennem a rendezvény egyik szervezőjét. Arról nem ejtek szót, mert nyomdafesték nem bírná, hogy voltam én minden, csak fehér és ember nem. Mondom, nem írok le semmit, amit ránk szórt, mert mozgófilmen egy folyamatos sípolás lenne, ezt írásban nem tudom visszaadni. Hozzáteszem, teljesen higgadtan kezeltem az ügyet, nem az első tök részeg idióta, aki belém köt, így csak annyit kértem, hogy egyrészt legalább annyira legyen kulturált, mint én, másrészt, ha én tiszteletben tartom és magázom, ő se tegezzen, főleg ne olyan stílusban, mint ahogy teszi, harmadrészt közöltem, hogy részeg emberrel - márpedig ez az ő esetében tagadhatatlan tény - nem vitázom, nincs értelme. Ő állította, hogy el fogunk takarodni onnan, majd ő megmutatja nekünk! Nem vitáztam, magára hagytam, reméltem, hogy estére elszenderedik, eltűnik vagy elhalkul, megnyugszik! Még az sem zavart, hogy annak a területnek a közepére telepedett pár barátjával, ahol mi voltunk, ha neki ez a szíve vágya, akkor maradjon ott! Este visszatértünk feléjük a barátommal és a reményeim egy pillanat alatt szertefoszlottak, mert emberünk rosszabb és alantasabb állapotban volt, mint délelőtt. Már messziről hallottam emlegetni anyámat mint prostituáltat, sőt a barátomét is, aki először próbálta higgadtan megkérdezni, ugyan megmondaná-e, hogy mi a baja? Kiderült pár száz anyázás és válogatott káromkodások, sértegetések közepette, hogy ez az ő helye! „Megvette?”, kérdezte a barátom, mert akkor biztosan van egy hivatalos papírja is erről, megnézhetnénk? Ez aztán olaj volt a tűzre. Barátomat - alattomos módon - hátulról a nyakánál és ruhájánál fogva próbálta felborítani ezért, az általa sértésnek tartott kérdésért. Megmondom őszintén, először nekem is a viszont erőszak jutott eszembe - mégsem hagyom, hogy a barátomat verjék! De barátom kérte, nehogy megüssem, mert akkor mi fogunk ráfaragni. Tárcsáztam hát a rendőrséget és kihívtam a járőröket. Az emberünk közben ki akarta tépni a kezemből a telefont, és változatos sértegetések közepette megígérte, hogy ha kijön a rendőrség, mindenkit agyon fog lőni és szúrni. Nem mellékesen ezen a délutánon vagy ezerszer ölt meg…
A közeg kiért és intézkedés alá akarta vonni az emberünket, aki ettől fogva már harcban állt velük is. A „lekvárok” volt a legszebb szitokszó, amit le tudok jegyezni őt idézve, a többi ezernyi jelzős szerkezet mind erősen obszcén volt. Az egyik rendőr kiabálva szólította fel, hogy vesse magát alá az intézkedésnek, a másik pedig jegyzetelt, mondván, hogy a tízedik durva fenyegető sértés után a különleges egység segítségét fogják kérni. Ez aztán össze is jött hamar… ám emberünk nem volt képes kivárni a közben kirendelt egységet, kicsit hamarabb felkapta a horgászbotjai alatti leszúróját és fenyegetően közeledett a rendőrök felé és felém, hogy megöl mindnyájunkat. Közben már többször berohant egy közeli házba, kutyával és késsel, fenyegetett, a feleségét is „ránk küldte”, aki szerencsére helyesen látta a helyzetet és próbálta csitítgatni, de mit sem ért igyekezete. Szóval, félórás kergetőzés, ordítozás, fenyegetőzés, esés-kelés, mondhatni tragikomikus jelenetek után a rend őrei megbilincselték és őrizetbe vették. Eleinte nem akartam feljelentést tenni, hiszen hittem, hogy megnyugszanak a kedélyek, de miután a rendőrök elmondták, hogy egyrészt emberünk cselekménye már régen több mint egy kis vétség, másrészt, ha nem jelentem fel, ők hamarosan kiengedik, és nem garantálják, hogy éjszaka nem csinál újabb galibát, főleg, mert azt is kiabálta, hogy mindegyikünk autóját tönkreteszi. Akkor inkább teszek feljelentést… és a mostani történések e feljelentés következményei. Hát megéri ezt csinálni? Nem értem…
Véget ért hát a desedai túránk, véget ért az idei bojlis szezonunk és lassan az évnek is vége, de reményekkel rohanunk a jövő év felé, reménykedve, hogy bojlizhatunk még sokat, sokszor és legalább ilyen gyönyörű helyekre juthatunk el, mint amilyen a Deseda. Jó lenne!
Ha az egészségünk engedi, sosem hagyjuk abba! Mert horgászni, jó társaságban, jó kajákat fogyasztva, halakat kicselezve pihenni és persze élni jó!
Jeszy
