Horgászni sokan, sokféleképpen szeretnek. Talán a legtöbben magányosan, mint Chuck Norris a híres akciófilmben. Vagyis ő nem horgászott, de egyedül, magányosan oldotta meg a nagyon gonosz ellenfelek ártalmatlanná tételét. James Bond is magányos ügynökként állt bosszút barátjáért. Ők biztosan egyedül, magányosan horgásznának. Vannak azonban, akik barátjukkal vagy párjukkal kettesben veszik üldözőbe a halakat. Vannak, akik kisebb társaságban élvezik a vízpart és a halak által kínált kikapcsolódási lehetőségeket. Szerencsére sokan, sokféleképpen horgászhatunk. Nem kell egy sémát követnünk, nem kell egyfajta módszert elfogadnunk. Sokszínű, változatos, érdekes világunkban mindenki megtalálhatja a lehetőséget, eldöntheti, hogy kivel vagy kikkel és miként tölti el szabadidejét a vizek partján. Testvéreim leggyakrabban a családunkkal horgászunk.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, mindenkinek van egy meghatározó élménye - esetleg egy személy -, ami - vagy aki - miatt a horgászat lett a hobbija, szenvedélye. A mi esetünkben ez nem egy konkrét alkalom, hanem egy hosszabb folyamat volt, melynek pontos kezdetére nem is igazán emlékszem.
Nagy családból származom. Édesanyámék hatan vannak testvérek, édesapámék négyen voltak, nekem három öcsém van. Tehát nem szűkölködünk nagybácsikban, nagynénikben, unokatestvérekben, unokaöccsökben és unokahúgokban.
De hogyan is köthető ez a nagy család a horgászathoz? Végtelenül egyszerűen. A horgászat gyerekkoromban nálunk családi program volt. Amint a vizek felmelegedtek, megjelentek a küszök, a családunk apraja-nagyja botot ragadott, birtokba vettük a Duna-part egy részét és százszámra zsákmányoltunk a snecikből, melyeket nálunk mindenki csak „piszének” hívott. Nem volt ritka, hogy több mint húszan suhogtattuk a botokat. Kezdetben a „klasszikus” felszerelést alkalmaztuk. Az „öreg” folyónk partján fellelhető növényzetből szereztük a horgászbotokat, erős cérnából volt a zsinórunk, gyufaszál az úszó, hajlított gombostű a horog. Csalinak pedig legyeket alkalmaztunk, melyeket a disznóólak környékén fogdostunk össze. A készségeket természetesen még nem mi, gyerekek, hanem a család felnőtt tagjai készítették, és ők tanítgatták nekünk a folyamatot, miként is áll össze az „alkatrészekből” egy halfogásra való alkalmatosság.
Természetesen nem csak a vizet ostoroztuk egész nap, hanem szalonnát sütöttünk a parton, a forrásból vett vízzel bográcsban halászlevet, gulyást és lecsót főztünk, felfedeztük az egész környéket. Szüleink, rokonaink megmutatták azokat a helyeket, ahol ők kalandoztak, játszottak gyerekkorukban.
Az idő múlásával a felszerelések is finomodtak. Lettek nádbotjaink, igazi horgászzsinór és horog is bekerült a horgászcuccokat szállítani hivatott táskába. Aztán a felnőtteknél egyszer csak megjelentek „igazi” horgászbotok peremfutó orsóval. Kezdetét vette a fenekező horgász időszak. Valahogy nekünk, gyerekeknek is lettek az NDK-ból származó üvegbotjaink, orsóink - ezek vagy valamelyik rokon padlásáról, sufnijából, pincéjéből kerültek elő, vagy a helyi papír-írószer boltból vásárolhattuk meg. Nem emlékszem, hogy akkoriban lett volna „normális” horgászbolt a faluban. A csali majd minden esetben giliszta volt. A nagyszüleink kertjében ástuk, vagy a folyóparton szedtük valamelyik vén fűzfa tövében, vagy a falu szélén lévő trágyakupacokat forgattuk át. Visszagondolva nem nagyon mondhattuk sikeresnek magunkat akkoriban. Akadt egy-két keszeg és kecsege, de nagy és jelentős mennyiségű zsákmány nem jellemezte a horgászatokat. Ekkoriban kezdtük el tanulmányozni a horgász irodalmat is. Olvastuk a Magyar Horgászt, szert tettünk könyvekre az úszós és ragadozó halas témákban is. Találtunk pontyhorgászatról szóló könyveket is, de mivel akkor még ilyen halat nem tudtunk zsákmányolni, az érdeklődésünk még korántsem volt mindent elsöprőnek mondható.
Egyszer Miki nagybátyánkról kiderült, hogy fiatalkorában sikeres ragadozóhalas horgász volt. Az elbeszélések alapján sok szép süllő, balin és csuka akadt kishallal csalizott tapogató, görgető felszerelésére. Az általános iskola vége felé ő lett, akivel horgászni jártunk. Ő mutatta meg nekünk, hol és miként próbálkozhatunk sikerrel ragadozó halakra. Elsősorban süllőket zsákmányoltunk, majd balinokat is horogra csábítottunk. Mivel már mindannyian felső tagozatosak voltunk, szüleink egyre többet engedtek el minket felügyelet nélkül is horgászni. Egyre nagyobb területeket jártunk be, egyre messzebb merészkedtünk a Duna partján. Egyre több horgásszal barátkoztunk össze, egyre többen mutatták meg nekünk, ők miként veszik üldözőbe a halakat. Így ismerkedtünk meg a műlegyes-ólmos balinozó felszereléssel, a körforgókkal, twisterekkel, gumihalakkal, woblerekkel.
Emlékszem, egyszer tutajt próbáltunk ácsolni, hogy segítségével elérjük azokat a helyeket, amelyeket partról nem sikerült megdobnunk. Kitaláltuk a koncepciót, a parton kivágunk fákat, majd azokat a nagyapánk műhelyében talált ácskapcsokkal összefogatjuk. Napokig dolgoztunk, és végül egy súlyos, nagy tömegű tutaj kerekedett belőle (négy sihedert el kellett bírnia). Az első próbálkozásaink a tutajról eléggé bizonytalanok és életveszélyesek voltak, viszont a megfelelő metódust már nem tudtuk kidolgozni, mert pár nappal az elkészülte után valaki vagy valakik trombitának nézték a vízi járművünket. Megfújták. Lehet, csak a sok ácskapocs kellett nekik, lehet, csak egyszerűen gonoszak voltak és eleresztették a tutajt vagy darabokra szedték. Ezt soha nem tudtuk meg. viszont maradandó élmény volt. Most, hogy ezeket a sorokat írom, telefonon felhívtam a legifjabb öcsémet, hogy pontosítsam az események időrendi történését, és a tutaj sorsa is beszédtéma lett. Ezt hallva édesanyám élénken ecsetelni kezdte páromnak az akkori történéseket. Konklúziót is levont, melynek lényege az, hogy elmebeli képességeink nem törtek a Mont Everest magasságába. Szóval, szimplán lehülyézett minket.
Aztán egyszer csak megváltozott partszakasz, ahol horgásztunk. Megcsúszott és leszakadt a löszpart. Több ház életveszélyessé vált. Innen kiköltöztették a lakókat, lebontották a házakat. Nagy építkezés kezdődött, próbálták megakadályozni a további várható megcsúszásokat. Gabion falat építettek és több más munkát is elvégeztek. Sajnos nagy sikert és megnyugtató megoldást nem jelentett a sok elvégzett munka és a beleölt pénz, mert azóta még kétszer megcsúszott a part, és gyanúm szerint még fog is.
Az első megcsúszás idején, a partfal-biztosító munkálatok alatt nagy uszályok jelentek meg a Dunán, és az általunk kedvelt és horgászott szakaszon felépítettek három kőgátat. Nem tudjuk pontosan, hogy ezek a munkálatok is a partfalat megvédő projekthez tartoztak-e, vagy csak szimplán a folyamszabályozás volt a cél. Mindenesetre ezek a gátak megváltoztatták az addigi part képét. A sóderes részek lassan megteltek hordalékkal, homokkal, iszappal. Az addig fogott halak lassan eltűntek. Egy ideig még fogtunk kecsegét, süllőt, de aztán ezek a halak elmaradtak a horgászzsákmányból. Helyettük több keszegféle jelent meg. Elsősorban dévérek, karika- és bagolykeszegek, valamint bodorkák. És megjelentek a kárászok is. Főként az ezüstkárász, de akasztottunk szép aranykárászokat is. A halak mellett a módszerünk is megváltozott. A kőgátakról űztük az úszós horgászatot. Kezdetben spiccbottal, aztán mikor egy-két ponty és márna is jelentkezett az etetéseken és a horgokon, matchbotokra váltottunk. Igaz, nem a klasszikus waggler úszós szerelékkel próbálkoztunk, hanem a spiccbotokon bevált 2-, 3-, 4 grammos úszókat szereltük.
A gátak végein kezdetben még lehetett pergetve szép süllőket és balinokat fogni, de valahogy lassan ezek a halak elmaradtak a gátakról, máshol kellett keresni őket. Idővel eltűntek a keszegfélék és a kárászok is. Felváltották őket a pontyok. Újabb váltás következett be a módszerünkben. Feederezni kezdtünk. Akkortájt kezdett írni Döme Gábor a Sporthorgász újságban erről a módszerről. Ekkor jelentek meg DVD-i, melyeket mi megvásároltunk, élvezettel néztünk, és igyekeztünk az ott látottakat a mi körülményeinkhez adaptálni. A Haldorádótól Spro Dyno feeder botokat rendeltünk, hozzájuk orsókat, és ezeket használjuk még mind a mai napig, pedig ez már több mint 10 éve volt. Jutalmunk sok nagy dévér és egyre több ponty lett. Emellett szívesen ragadunk pergető botokat is, elsősorban az őnöket próbáljuk kapásra ingerelni.
Közben természetesen a „nagy” család is elmaradt mellőlünk. Van, aki már nem itt, hanem az égi folyókon üldözi a halakat, a többség viszont megöregedett, a munka mellett nagyszülői feladatokat lát el, és mivel a terep már nem nevezhető könnyen járhatónak, nem tudják vállalni a szinte egész napos talpalást, Unokatestvéreink még egy darabig eljárogattak velünk pecázgatni, de a családalapítás után már ők sem ragadtak botokat. Maradtunk négyen. A négy testvér. Mi próbáljuk megfejteni a szinte minden nap változó folyó szeszélyeit, titkait. Viszont egy-két éve újra növekszik a létszámunk. Testvéreim gyermekei lassan abba a korba kerültek, hogy elkezdhettek velünk jönni. Mi igyekszünk őket bevezetni azokba az ismeretekbe, melyeket eddig megszereztünk - mondjuk, ezeket még közelről sem nevezném mester szintű tudásnak, inkább lelkes érdeklődők „ismeret-morzsácskáinak”. De a lényeg, hogy együtt vagyunk, együtt sétálunk a horgászhelyhez, együtt szerelünk, csalizunk, keverjük az etetőanyagokat, szákolunk egymásnak, beszélgetünk és erősítjük a családi köteléket. Élményekkel gazdagítjuk a saját és gyermekink életét. Séta közben őzeket, rókákat különböző ragadozómadarakat láthatunk.
Felfedezhetünk vaddisznótúrásokat, dagonyákat. Láthatunk hódot és a vidrák félreérthetetlen jeleit. Levegőn, vízparton vagyunk, és néha (szerencsére egyre gyakrabban) a zsákmányszerzés örömét is átélhetjük. Az sem nagy tragédia, ha kapástalanság esetén a kölykök valami más elfoglaltságot keresnek maguknak. Az erdő és a folyópart számtalan lehetőséget kínál a játékra.
Azt gondolom, az otthon ülő gyerekek ilyen dolgokat nem tapasztalhatnak. És azt kell mondanom, hogy Kornél unokaöcsém még eredményes kis horgásznak is nevezhető. Bőséges keszegzsákmányt produkált már, sikeresen szákba terelt több pontyot is, és a pergetésben sem eredménytelen.
Reméljük, a többi gyermek is hasonló érdeklődést és eredményességet tud majd felmutatni, bár a mostani „nagyhalas” próbálkozásaink nem pont a mozgalmas, gyerekek számára érdekes, izgalmas kategóriát jelentik.
Az előző években kedvenc helyeinken több „botvivős”, „szakítós” kapásunk volt. Sikerült is szákolnunk 6 kg-os, a fölötti pontyokat, 15 és 12 kg-os amurokat.
Horgászbarátaink is nagy fogásokat tudhatnak magukénak, pedig a hely, ahol horgászunk, nem nevezhető éppen könnyű pályának. A kőgát építéséből elszórt szikladarabok, gödrök, természetes akadók nehezítik a pecát, és kagylókban sincs hiány, ezért kissé erősebb felszerelésekre váltottunk. A feederbotokon 25-ös zsinórokat, fűzött csalikat használunk és beszereztünk bojlis botokat is. Így vágtunk neki a tavalyi szezonnak, és szerencsére szép eredményekről is beszámolhatok. Már az év közepén sok szép, 2-7 kg közötti pontynál jártunk, sőt Zoli testvérem március 25-én sikeresen kifárasztott, majd - természetesen - visszaengedett egy 11,39 kg-os tőpontyot.
Nagy reményekkel tekintünk a pontytilalom utáni időszakra, mert rengeteg nagytestű hal fordulását, ugrását láttuk. Velük szeretnénk közelebbről megismerkedni, és ha csak pár pillanatra is, de bemutatni nekik a vízfelszín feletti életet. Bízom benne, hogy ők sem zárkóznak el az ismerkedéstől.
Tudom, hogy akik a magányos horgászatot preferálják, egyedül szeretik hallgatni a víz csobogását, a szellő susogását, a fák leveleinek zizegését. Egyedül szeretik magukba szívni a vízpart illatait. Egymagukban próbálják megfejteni a vizek mélyének titkait. Én a horgászatban másként „szocializálódtam” és nagyon remélem, hogy ezután is együtt tudok horgászni a családommal, testvéreimmel, unokaöcséimmel, unokahúgaimmal, és februárban született ikergyermekeimet is mihamarabb megajándékozhatom első horgászbotjukkal. Vagy inkább majd készítek nekik a folyó partján található vesszőkből, cérnából, gyufaszálból, gombostűből. Azt hiszem, így lesz.
