Kinézek az ablakon… a csepergős, szomorkás időjárás egyre inkább tudatosítja bennem, hogy sajnos vége a nyári hónapoknak, megállíthatatlanul közelít a rideg őszi idő, mely során sokan szögre akasztják horgászfelszereléseiket és inkább a nyári emlékeikkel vigasztalják magukat. Pedig most következik igazából egy szezon, mely során még sok szép élménnyel gazdagodhatunk! Ez nem más, mint az őszi csukázás: szinte vétek lenne nem vízparton tartózkodni ilyenkor, a természet színei szinte magával ragadnak, és ha még halfogás is párosul hozzá, az egyenesen csodálatos!
Ebben a rövidke írásban a legegyszerűbb csukázó végszereléket szeretném bemutatni nektek, ami egy úszós-élőhalas összeállítás. Ez egyszerűnek látszik, de azért érdemes néhány apróságra odafigyelni, mert ezek nagymértékben befolyásolhatják eredményességünket!
Kezdjük az úszóválasztással, melyet általában az határozza meg, hogy milyen méretű kishalat akarunk felkínálni, hiszen ha túl kicsi úszót választunk, akkor egy termetesebb csalihal elég látványos álkapásokat generálhat, nehéz lesz el igazodni, melyik is az igazi közülük.
Következő fontos lépés a súlyozás, itt általában egy picit kevesebb ólmot használok, mint az úszó teherbírásaként feltüntetett adat, ezzel szintén az előzőekben is említett álkapásokat küszöbölhetjük ki.
Az előkeválasztás szintén sarkalatos pont, viszont itt nem igazán van kompromisszum, a kevlár előkékkel gyakran volt negatív élményem, mivel egyszerűen elharapta a megakasztott csuka, így én a drótelőkét részesítem előnyben. Szakítószilárdságuk bőven elegendő, a harapásnak száz százalékosan ellenállnak, csupán néhány hal után ki kell cserélni akkor, ha behurkásodnak.
Szerelékünk egyik gyenge pontja következik, ez pedig a horog. Nem vagyok az egyágú típusok híve, ehhez a módszerhez a háromágú modellek dukálnak, azok közül is csak a kifogástalan heggyel rendelkező minőségi modellek.
Láttam már többször olyan horgászt, aki a felszerelésére - botra, orsóra - nem sajnálta a pénzt, viszont a horogból az egyik legolcsóbbat, egyben gyengébb minőségűt választotta, mondván, jó lesz az is. Na, ilyenkor szokott horogra akadni egy-egy szebb példány, mely rövid küzdelem után vagy egyszerűen kirázza a horgot, vagy kihajlítja, és akkor hiábavaló volt a „spéci” felszerelés, hiszen a horgászt és a halat összekötő kapocs, azaz a horog túl gyenge volt!
A kishal feltűzése szintén igényel némi odafigyelést, mivel ha megsértjük a gerincoszlopát, szinte azonnal elpusztul és korántsem lesz olyan figyelemfelkeltő a csukák számára, mintha élne, és mozgásával táplálkozásra ingerelné a ragadozókat. A feltűzést követően én egy kis lapocskát szoktam használni (ezt a világítópatron csomagolásában található csövecskét hosszában felvágva állítom elő), melyet felszúrok a horog azon ágára, melyen a csalihal is van, így a csali nem tud „megszökni” a horogról.
Állóvízen érdemes a szél irányát is figyelembe venni, mert hátszéllel könnyen nagy területet át tudunk vizsgálni, csupán a bedobást követően nyitva kell hagyni a felkapókart, így a szél által hajtott úszó és az alatta magát kellető kishal szabadon haladhat, ezáltal az esélyünk is megnő a kapásra.
Remélem, sikerült egy-két jó tippet adnom ehhez a módszerhez, és talán kevesebben teszik majd le ősszel a horgászfelszerelést, hiszen ennek az őszi-téli módszernek is megvan a maga varázsa, mellyel lényegesen lerövidíthetjük a téli hónapok által kikényszerített tétlenséget!
