Ebben a részben az egyszerű fenekező és úszós csukázó végszerelékek elkészítéséről beszélünk néhány kép és megjegyzés erejéig. Először azonban egy-két gondolatra visszatérünk a horogelőke készítéséhez.
Van ugyanis az előző részből egy adóságom. Azt ígértem, megmutatom, hogyan kerülhet a kéthorgos előke felső hármashorgának helyére egyágú horog. Az előke elkészítésének első lépései az alsó hármashorog rögzítéséig és a védőgumi felhelyezéséig megegyeznek a korábbiakban bemutatottakkal. Aztán…
Én most egy Gamakatsu F314-es horgot használtam, mely egy könnyű, remek és nem utolsósorban igen olcsó süllőző horog. Egyetlen hátránya, hogy kevésbé tartós. Ez itt azért megengedhető, mert ha felülre egyágú horgot teszünk, annak az esetek döntő többségében (főképp, ha nem fej felől tűzzük) inkább csak a csali megtartásában lesz szerepe, a csukába csak ritkán akad. Ha igazán ellenálló előkét szeretnénk, felső horogként használjunk egy masszívabb, nehezebb (a horog tömege itt nem meghatározó szempont), esetleg valamilyen bevonatos (pl. FOX Arma Point LS) horgot. Valamivel drágább, de tartósabb. Felső horogként nagyon jól használhatók azok, melyeknél a horogszem a szár síkjából előre vagy hátra kihajlik. Ez azért előnyös, mert a drót nem törik meg a kivezetéskor, ezzel némileg hosszabb lehet az előke élettartama.
Persze nem csak az az érdekes, hogyan kerülhet felülre egyes horog, hanem az is, hogy minek. Egyáltalán, miért cicomázzuk a dolgot ezzel a kéthorgos megoldással, miért nem jó nekünk a jól bevált nagyméretű, egyágú horog? A nyeletési idő lerövidítéséről (főképp a két háromágú horoggal szerelt változatnál) már beszéltünk korábban. A csalihal méretéről még nem eleget. Amennyiben csupán 6-8 centis halacskáink vannak (orrcsúcstól faroktőig mérve, ahogy az a nagykönyvben meg van írva), akkor valóban felesleges úri huncutságnak tűnik, a két horog jószerivel el sem fér szegény pára hátában. Stimmt. Csukázni azonban nem csak ekkora csalival érdemes, sőt megkockáztatom, a nagyobb csali hosszú távon jobb eredményeket produkál. Nem elsősorban nagyobb csukákat (egy 10-12 centis kárászt, bodorkát olyan simán elnyel egy méreten aluli csuka is, mint a sicc), inkább többet. Nincs erről konkrét statisztikám, ilyet ne kérjetek tőlem, de a tapasztalatom ez. Én általában - ha módomban áll - 10-15 centis élő csalihalakat használok, dögcsaliként akár még nagyobbakat is, vagy azokból vágott „rendes” darabokat.
Egy ilyen combosabb csalit a két horog biztosabban tartja. Hát felőli tűzésnél a felső horog kerül a hátúszó mögé, vigyázva, hogy a csalihal gerincét ne sértsük meg, az első horog pedig a fej közelébe, a test felső harmadába. Döglött csalinál az előke fölső, kötéssel rögzített horgát a faroktőbe, az alsót (azaz az előke végén lévő drillinget) pedig az oldalvonal környékére szúrom. Fej felőli tűzésnél (ez elsősorban közepesen vagy erősen áramló vízszakaszokon ajánlott) a felső horog kerül a csali szájának felső részébe, az alsó pedig a test felső harmadába. A két horog távolságát - mindkét esetben - célszerű úgy megválasztani, hogy az legalább a csalihal testhosszának fele legyen.
Még egy gyors kitérő. Törpeharcsával erősen fertőzött vizeken javaslom kerülni a dögcsali használatát, mivel ezek a kis ördögök előbb-utóbb kikezdik a tetemet. Sőt, még a kisebb méretű élő csalihalak sincsenek tőlük biztonságban. Ilyen helyeken mindenképp a nagyobb méretű élő halakat ajánlom csaliként, mert ezekkel van a legnagyobb esélyünk arra, hogy a csuka is megtalálja.
De lássuk végre a szerelékeket! A fenekező végszerelék legegyszerűbb kivitelénél a főzsinórra felhúzunk egy csúszó ólmot, majd a főzsinórra felkötjük a horogelőkét. Az ólmot rögzíteni vagy megütköztetni nem célszerű, hisz a pontyhorgászatban ismert önakasztás a csukázásnál nem működik, a ragadozó kemény szájába csak a bevágással „ültethetjük el” a horgot. Ráadásul a megütköztetett ólom nagyobb ellenállása miatt a csuka akár ott is hagyhatja a már felvett csalit. Az alább bemutatott két szerelék sem bonyolultabb sokkal ennél, csak egészen apró dolgokban térnek el ettől.
Szerelékünk igen erős, hisz a főzsinór jellemzően 0,30-as, az alsó horog és az előke forgókapcsának rögzítésére használt krimpelés szinte a drót szakítószilárdságával megegyező terhelést bír ki. Ha horgaink is jók, akkor ez a csomó lesz a végszerelék leggyengébb pontja. Bár a csúszógyűrű ütközője védeni fogja a külső fizikai hatásoktól, használjunk jó minőségű csomót! Én mindig az UNI-csomóval kötöm, de a Clinch-csomó különböző változatai is tökéletesek.
Az itt bemutatott módon egy igen érzékeny végszereléket kapunk, a csúszógyűrűn keresztül a főzsinór akadálytalanul mozog. A dolog tovább is finomítható, ha az ólmot nem közvetlenül a csúszógyűrűhöz rögzítjük, hanem egy 15-20 centis zsinórdarab közbeiktatásával. Ez utóbbi megoldás alkalmazható akkor is, ha a fenék iszapos, s nem szeretnénk, ha az ólom a főzsinórt is behúzza az iszapba. Ha az ólmot ilyen módon rögzítjük, akkor a dobás során különösen óvatosan kell eljárni, ügyelve arra, hogy az ólmos zsinórdarab és a horogelőke ne tekeredjen össze.
Iszapos fenék esetén létezik kevésbé gubancveszélyes megoldás is, jelesül az általam egyszerűen csak „keljfeljancsinak” titulált Ledger Steam nevezetű eszköz használata. Zsinórvezető szeme a csúszógyűrűhöz hasonló átmérőjű, így a főzsinór akadálymentes mozgását ez is biztosítja. A kütyü szára illetve az azon lévő úszótest pedig biztosítja, hogy zsinórunk ne süllyedjen a lágy talajba az ólommal együtt. A végszerelék elkészítése hasonlóan egyszerű, csupán a csúszógyűrű helyére a keljfeljancsi kerül.
Csupán egyetlen gondolat még az ólomsúlyról, illetve annak szükséges tömegéről. Az ólom feladata a szerelék rögzítése, részint a botunktól a végszerelékig tartó zsinórszakasz húzó erőhatása ellenében, részint a csali saját vagy az áramlások okozta mozgását legyőzve. Csukázni - az esetek döntő többségében - nem vagy csak enyhén áramló vízszakaszokon szoktunk. Ilyen körülmények közt dögcsali használatakor egy 25-30 grammos tömeg is elég. Kisebb méretű élőcsali esetében is elegendő lehet ennyi. Az általam használt nagyobb, 10-15 centis csalihalakhoz inkább a 40-50 grammos tömeg a megfelelő. Ennél nagyobb csak extrém körülmények között kellhet. Az ólom tömege a dobástávolság szempontjából (ésszerű határok közt) nem meghatározó, mivel a felcsalizott végszerelék összességében igen súlyos, 10 gramm ide vagy oda nem befolyásolja lényegesen.
Látható, hogy ezek a fenekező végszerelékek pofonegyszerűek, és az esetek jelentős részében nincs is szükség bonyolultabbakra. Az úszós csukázó végszerelékek hasonlóképp egyszerűek. A leggyakrabban használt szerelési mód a következő néhány képen látható. A hazai szemnek talán kicsit szokatlan - a kéthorgos előkén túl - a belső zsinórvezetésű úszó. Néhány itthoni úszógyártó is készít ilyeneket, érdekes módon azonban inkább a harcsázás mérettartományában. Pedig komolyan jók ezek a pedzők! A dobáskor nem kóvályognak annyira és a növényzettel sűrűn benőtt helyeken az elakadásra is kevésbé hajlamosak. Az antenna túlzottan nem hiányzik róluk, hisz jellemzően kis távolságra horgászunk velük, így láthatóságukkal nincs gond. Gyorsan rakjuk össze a cuccot!
Az ólom tömegét az úszó felhajtóereje és a csali nagysága, mozgékonysága határozza meg. Az úszó jelzett teherbírásánál legalább 3-4 grammal kisebb tömegű ólmot tegyünk fel, de nagyobb csalihal esetén a különbség 5-8 gramm is lehet.
Mint a képeken látható, az ólmot én semmilyen módon nem rögzítem a zsinóron. Aki ragaszkodik ehhez, az gyufaszálból hasítson le egy darabot és rögzítse ezzel. Van persze ennek elegánsabb megoldása is. A FOX gyárt olyan gumicsővel egybeépített súlyokat, melyeket a horogelőke forgókapcsához rögzíthetünk (Kwik Change Egg Sinker, Stubby Sinker).
Használhatunk természetesen hagyományos csukázó úszókat is, melyeket egy zsinórvezető szem segítségével fűzhetünk a zsinórra. Ezek tagadhatatlan előnye, hogy amennyiben az úszót nem közvetlenül, hanem valamilyen karabineres forgó vagy adapter segítségével tesszük a zsinórra, úgy az úszó szükség esetén egy mozdulattal cserélhető. Ha ehhez a montázshoz még cserélhető súlyokat is használunk (az előbb említett FOX Kwik Change Egg Sinker ilyen) akkor egy igazán könnyen és gyorsan variálható végszereléket kapunk.
A fenti úszós szerelékek használatakor a csalihal szabadon vándorolhat. Ez a megoldás sokszor igen előnyös, hisz a csali nagy területet bejárhat (azért a zsinór esetleges gubancolódására érdemes odafigyelnünk), s szinte ő keresi meg nekünk a csukát. Bizonyos körülmények közt azonban szerencsésebb, ha egy helyben rögzítjük az úszós cuccot, például egy olyan ígéretes hely előtt, melyről tudjuk/sejtjük, hogy jó csukát rejt. Ilyenkor egy páternoszteres úszós végszereléket készítünk, és ezen kínáljuk fel a csalit. De ez már a következő rész tárgya.
Czender Miklós (bogyo)
