Az úszós csukázás során a páternoszter szerelék azt a célt szolgálja, hogy csalihalunkat egy helyben tarthassuk éppen ott, ahol a csuka kapását reméljük. A fenekező páternoszter szerelék a megszólalásig hasonlít az úszóshoz, csupán az úszótest kialakítása (lehet) különböző. A fenekezés során a páternoszteres megoldás az egyik lehetőség arra, hogy az élőcsalit elemeljük a fenéktől.
A páternoszteres végszereléknél az ólom kerül legalulra, a horogelőke e fölött a kiválasztott mélységben (magasságban) oldalt ágazik el a zsinórról, legfelül pedig az úszó van, mely az egész szereléket függőlegesen tartja. Ennek a szerelési módnak fontos eleme az, hogy milyen módon kapcsoljuk az oldalt elálló horogelőkét a főzsinórhoz. A lehetőségek száma igen nagy, hisz az egyszerű, oldalt elálló fültől kezdve a különböző távtartó alkalmatosságokig sokféleképp megoldható a feladat. Akárhogy is csináljuk, nagyon fontos, hogy a horogelőkén lévő csalihal ne tekerje fel magát a főzsinórra, mert az így összegubancolódott szerelékkel fogási esélyeink jelentősen romlanak.
A FOX által erre a célra ajánlott megoldás, bár első látásra nem tűnik annak, mégis igen egyszerű. Ezt az instrumentumot én páternoszteres távtartónak hívom, aminek ugyan nem sok köze van az eredeti elnevezéshez (Rotary Uptrace Bead), de legalább olyan jól hangzik. A dolog lényege az, hogy ezt az alkatrészt célszerű egy 20-30 centis drótelőke darabra rögzíteni, mert funkcióját így tölti be a legjobban. Az előke két végét egy-egy forgókapoccsal zárjuk le, melyekbe felül a főzsinórt, alul pedig az ólom zsinórját csomózzuk majd. Ezt az előkét - a horogelőkékhez hasonlóan - sokszor felhasználhatjuk. Lássuk, hogyan készül!
A leírt módon szerelt távtartó stabilan tart a dróton, a horogelőke rögzítésére szolgáló nagyméretű forgókapocs pedig akadálytalanul forog a drót mint tengely körül. Mindjárt kész az előke, fejezzük hát be:
Ha megengedtek egy rövid kitérőt, mivel a képeken látható vízcseppek némi magyarázatra szorulnak… Az eddig bemutatott szerelékeket ráckevei tanyánk kertjében készítettem, feleségem hathatós közreműködésével. Én bogoztam a cuccot, ő pedig fényképezett. A természetes fényre szükségünk volt, mivel fotóapparátusom - no és fényképészeti tapasztalatom - nem teszi lehetővé, hogy zárt helyen megfelelő minőségű, közeli képeket csináljunk. Így esett, hogy amikor a páternoszteres szerelékek készítéséhez értünk, az addig igen türelmes Kaporszakállú becsületes, hosszan tartó esőt küldött a nyakunkba. Nem lévén túlzottan sok időm a képanyag elkészítésére, folytattuk a munkát, behúzódtunk az egyik terebélyes ezüstfenyő ágai alá. Ott - bár nem áztunk - jutott azért víz mindenhová, asztalra, fényképezőgépre, így a képekre is. Hát ezért.
No de vissza a páternoszteres szerelékhez! Miért jó az, hogy a távtartót nem a főzsinóron, hanem egy drótdarabon rögzítjük? Angol barátaink ezt két okkal is magyarázzák. Egyrészt azzal, hogy a csuka biztonságos szákba tereléséhez szükséges ez a drótszakasz is, mert adott esetben - a fárasztás közben - ez is ki lehet téve a csuka veszélyes fogazatának. Az én személyes tapasztalataim ezt nem támasztják alá, ettől - szerintem - lehetne közvetlenül a zsinórra is rögzíteni. Sokkal fontosabbnak tartom azonban azt, hogy ez a megoldás szinte 100%-ig gubancmentes. Azért írom azt, hogy szinte, mivel egy figyelmetlenül elvégzett dobás során azért gubancolódhat, bent a vízben azonban soha. Ez részint adódik a drót viszonylagos merevségéből, részint pedig abból, hogy a távtartó előke és maga a távtartó instrumentum nagyméretű forgókapcsa is akadálytalanul forog a függőleges tengely körül.
Talán még emlékeztek az első bekezdésre, ahol is azt írtam, hogy a páternoszteres végszereléket a cucc legtetején található úszó tartja függőleges helyzetben, legalul a fenéken fekvő ólom rögzíti, e kettő között valahol pedig oldalra elágazik róla a horogelőke, melyen csalihalunk kelleti magát. Az imént elkészített előkénk tehát a fent lévő úszó és a lent lévő ólom közé kerül. Az előke távtartóval ellátott vége lesz alul, ennek forgókapcsába kötjük az ólommal szerelt damildarabot, míg a másik végéhez kötjük a főzsinórt, melyre a mélység állításához szükséges ütköző és az úszó kerül. A távtartó nagyméretű forgójának szemébe pedig a horogelőkét csatoljuk.
Apropó horogelőke. A korábbiak során, amikor a horogelőke készítésével foglalkoztunk, olyan előkéket készítettünk, melyek végét egy forgókapoccsal zártuk le. Ez esetünkben nem jó, mivel így az előke a páternoszteres szereléken nem rögzíthető. A dolog megoldható bármilyen oldható kapoccsal, melynek terhelhetősége megfelel céljainknak. Talán nem meglepő, hogy én egy FOX terméket (Safe-lock link) használtam.
Megvan a páternoszteres távtartó előkéje, megvan a horogelőkénk, csupán azt kell eldöntenünk, hogy úszós vagy fenekező végszereléket akarunk-e készíteni. Az úszós végszerelék úszójánál fontos, hogy az látható legyen számunkra, a fenekezős szerelék esetében ez nem szempont, sőt, inkább az a jó, ha az úszó kevéssé feltűnő. Úszós szerelék esetében használható bármilyen csukázó úszó - akár egypontos rögzítésű, akár belső zsinórvezetésű -, melynek teherbírása megfelelő. Rakjuk össze a végszereléket! Első lépésként a főzsinórból vágjunk le egy darabot (legyen mondjuk másfél méter, az biztosan elég lesz). Erre fogjuk később az ólmot kötni. Ezt tegyük félre, később még szükség lesz rá.
Eljött az ideje, hogy elővegyük az imént levágott főzsinór-darabot. Erre fogjuk felkötni a szereléket rögzítő ólmot. A zsinórból vágjuk le a kívánt hosszúságú darabot, majd mindkét végére kössünk egy-egy nagyobb méretű hurkot, melyen az ólom kényelmesen átbújtatható. Mielőtt azonban felhurkolnánk az ólmot, egy jó tanács: akadós mederfenék esetén vagy a fárasztás során előfordul, hogy az ólom elakad, ilyenkor jól jön, ha az ólmot rögzítő zsinór gyengébb, mint a főzsinórunk. Külön zsinórt az ólomhoz ritkán viszünk magunkkal, ezért a főzsinórból vágott damildarabra kössünk három-négy egyszerű csomót. Ez kellően elgyengíti a zsinórt ahhoz, hogy azt szükség esetén be lehessen szakítani, s a cucc nagy eséllyel ott is szakadjon.
Végszerelékünk lényegében kész, csupán a horogelőkét kell még a távtartó nagyméretű forgókapcsába akasztanunk.
Néhány gondolat a szerelék arányairól. Az ólom mindig nagyobb tömegű, mint amilyen az úszó teherbírása, hisz ellenkező esetben alkalmatlan lenne a szerelék rögzítésére. Az, hogy az ólomnak mennyivel kell nagyobbnak lennie, alapvetően a csalihal méretétől, mozgékonyságától függ, mivel a nagyobb csalihalak képesek az egész szereléket elvonszolni a kiszemelt helyről. Kisebb csalihalak esetén 10 gramm többletterhelés is elég lehet, nagyobb csalinál a 15-30 gramm sem túlzás. Én legtöbbször 18-25 grammos úszót és 30-50 grammos rögzítő ólmot használok. Az ólmos zsinórnak célszerűen minimum egy arasznyival hosszabbnak kell lennie, mint a horogelőkének. Ez azért fontos, hogy a csalihal ne tudjon lefeküdni a fenékre. Sokszor törekszik ugyan rá, de helyesen megválasztott úszómérettel és jól beállított eresztékkel ez csak pillanatokra sikerülhet neki. Nagyobb vízmélységnél az ólom zsinórjának hosszával bizonyos határok közt befolyásolni tudjuk, hogy a kishal milyen vízmélységben mozogjon.
A páternoszteres végszerelék, bár sokszor igen hasznosnak bizonyul, hátrányokkal is rendelkezik. Az úszós szerelék esetében például fontos az ereszték pontos beállítása. Ha rövidre vettük az eresztéket, úgy úszónkat nem fogjuk látni, ha pedig hosszabbra hagytuk, mint a tényleges vízmélység, akkor az úszó kényelmesen felfekszik a víztetőn. Ez utóbbi esetben a pedző csak késve közvetíti nekünk a történéseket, ráadásul a cucc így hajlamos lesz a gubancolódásra. A páternoszteres végszerelék csak álló vagy nagyon enyhén áramló vízen működik, már a közepes áramlás is víz alá nyomja az úszót és „megfekteti” az egész szereléket.
Ezzel a végszerelékkel - főképp nagyobb vízmélységnél - kissé körülményes a dobás is, hiszen az ólom és csalihal egymás mellett, külön madzagon lógicsál. Fontos, hogy a dobást úgy soha ne kezdjük meg, hogy az ólom zsinórja és a horogelőke össze van tekeredve. A dobó mozdulat soha ne legyen túl erős, a lendület pedig dobás közben ne törjön meg, mert annak gubanc lesz a vége.
Úszós páternoszteres végszereléket - mondjuk 3,6 m hosszú horgászbotot feltételezve - csupán 3-3,2 m vízmélységig tudunk használni, a fölött már nagyon kényelmetlen a dobás, hisz a lelógó zászló azonos a vízmélységgel, így a beállított eresztékkel. A kisméretű ütközők ugyan kényelmesen átférnek az erősebb botok nagyobb gyűrűin, az ereszték azonban így is könnyen elállítódik, ha a gyűrűk közé betekert ütközővel dobunk.
Nagyobb vízmélységnél célszerűbbnek látom a fenekezést. A végszerelék megegyezik az előbb bemutatott úszós cuccal, két különbséggel. Az egyik, hogy a fenekező szereléknél eresztékállítás - természetesen - nincs, így az úszótest akár közvetlenül a távtartó előke fölött is lehet. A másik, hogy a fenekező szereléknél nem cél az úszó láthatósága, épp ellenkezőleg. Nem követünk el persze semmilyen eretnekséget akkor, ha az úszósra szerelt páternoszteres készség eresztékét a vízmélységnél rövidebbre véve fenekezünk vele, de jobban szeretem (jobban hiszek benne…), ha ilyenkor egy teljesen átlátszó, vagy a víz színéhez jobban illeszkedő színű úszótest kerül a zsinórra.
A fenekező páternoszteres végszerelék lehetőséget ad arra, hogy élő csalihalunkat a fenéktől elemelve kínáljuk fel a csuka számára. Ez a zsákmányát leggyakrabban vízközt kereső csuka esetében elég kézenfekvő lehetőség. Léteznek azonban más metódusok is e feladat megoldására, mind az élő csalis, mind pedig a döglött halas fenekezés során. A következő részben néhány ilyen szerelékkel foglalkozunk majd.
Czender Miklós (bogyo)
