A kanyon tokhalai után „pihenéskép” új vizek, halak és módszerek felé vettük az irányt. Kísérőnk, File István javaslatára a Harrison folyó lazacait vettük célba, a módszer pedig a legyezés, illetve az úsztatás volt.
Hát, amiről azt gondoltuk, hogy pihentető lesz, arról kiderült, hogy nagyon fárasztó, ugyanakkor hihetetlenül élvezetes módszer. Pláne, ha olyan vízterületen próbálkozik először ezzel a horgász, ahol nagy a halsűrűség, ami segít kompenzálni a kezdeti kisebb-nagyobb hibákat. A Harrison folyó tökéletesen alkalmas volt erre, ráadásul a túra időpontja is ideális volt, hiszen ekkor kezdtek el felúszni az óceánból a lazacok ívni a folyó felső szakaszára. Maga a folyó egyébként az Észak-amerikai Parti-hegység vonulataiból ered, ott alakítva ki a Harrison-tavat, melynek területe 21.800 ha, ebből indul 177 km-es útjára a folyó. Ez bár rövidnek számít, jelentős mellékfolyója a Frasernek, hiszen az egyik komoly lazac ívóhelyéül szolgál ez a kristálytiszta vízű, nagy vízhozamú, erős sodrású ág.
A kora reggeli megérkezést követően István javaslatára a legyező horgászattal kezdtünk. Ez mindkettőnk számára teljesen új, idegen módszer volt, nagy lelkesedéssel vetettük bele magunkat. István elmagyarázta, hogyan is kell kezelni a kétkezes Spey botot, majd belevágtunk.
Az én lelkesedésem gyorsan alábbhagyott, és egy hozzám közelebb álló, úsztatásos-görgetős módszerre váltottam, ami meg is hozta számomra a sikert. Dunai pecás lévén korábban gyakran használtam hasonló görgetős technikát a békés halak horogra kerítésére, így ez állt hozzám legközelebb.
Nem utolsó szempont volt, hogy nem kellett olyan mélyen beállni így a folyóba, könnyedén lehetett azzal a felszereléssel hosszabbat vagy akár rövidebbet dobni. A módszerváltás hamar beigazolta a helyes döntésemet.
Néhány gondolatot érdemes írni a lazacokról, hogyan kerülnek ide, mit kell tudni róluk. A Fraserben és a Harrisonban ott tartózkodásunkkor mind az 5 csendes-óceáni lazacfaj megtalálható volt: chum (keta lazac), coho (ezüstlazac), pink (csendes-óceáni lazac), sockeye (vörös lazac) és a chinook (királylazac). Ezek a halak az ilyen édesvizű folyókban születnek, majd onnan úsznak le az óceánba. A sós vízben élik le életük nagy részét, majd amikor eljön számukra az ívás ideje, akkor visszatérnek abba a folyóba, ahol születtek. Sőt, nemcsak hogy abba a folyóba, hanem majdhogynem ugyanarra a szakaszra is. Ez a hely szinte bele van kódolva a génjeikbe, és az ösztön viszi őket vissza a születési helyükre, hogy aztán ott ívjanak. Az életciklusuk fajonként eltérő, hogy hány évet élnek az óceánban, de ezek a következők: chum 3-5 év, coho 3 év, pink 2 év, sockeye 5 év és a chinook 4-7 év. Tehát amint a biológiai órájuk jelez, indulnak vissza az óceán sós vízéből az édesvízbe. A szervezetük azonban már olyan szinten hozzászokott a sós vízhez, hogy az édesvíz lassan elpusztítja őket. Furcsa kimondani vagy leírni, de lassú rothadásnak indul a bőrük, a testük, élő zombikká válnak. Ilyenkor már táplálékot nem fogyasztanak. Egyetlen dolog vezérli őket: az ösztön, a fajfenntartás, az ívás! Mindenáron visszajutni a születési területére és ott a saját ikrájának a lehető legjobb feltételek biztosítása. E legutolsó viselkedési elemet ragadják meg lehetőségként a horgászok, miszerint a saját ikrájának a lehető legjobb feltételeket biztosítani akarja a hal, így elpusztít minden konkurens ikrát és veszélyforrást, amit csak talál. Megtámadja azt, ami a vízben sodródik és ikraszerű, hogy a saját utódainak már kisebb táplálék-konkurenciája legyen.
A leívott lazacok elpusztulnak, de a természet körforgása itt még nem ér véget, ugyanis a vízben széteső majd lebomló tetemek hatalmas biomasszát képviselnek, így táplálékbázisul szolgálnak a kikelő lazacivadék számára. Emellett a lazacok tömegére szintén megjelennek a ragadozók, mind madár, mind emlős, mind hal formájában. Gondolom, sokaknak ismerősek a lazacokra vadászó medvék fotói… nekünk szerencsénk volt, mert nem kellett megosztanunk a parszakaszt a csúcsragadozókkal.
Viszont több száz – nem elírás, több száz! – fehérfejű rétisasban gyönyörködhettünk, ami az Egyesült Államok címerállata is egyben. Csodálatos látvány, ahogy a csaknem egy méter magas madarak köröztek körülöttünk, ahogy elpusztult lazacokat kerestek. Ráadásul e madarak szárnyfesztávolsága átlagosan 2 méter (!!!). Haltalmasok, tekintélyt parancsolóak és gyönyörűek. A sirályok mellett ők is az elpusztult lazacokat fogyasztották, hiszen tömény fehérjeforrás ez számukra, melyet a legcsekélyebb energiabefektetéssel tudnak megszerezni. István elmondása alapján van, hogy több ezer madár figyelhető meg csak ezen a partszakaszon is. Szinte az összes Észak-Amerikában élő sas felrepül ide, és viszonylag kis területen koncentrálódik.
A fotók nem tudják visszaadni azt az élményt, amit ez a helyszín jelentett, így javaslom, klikk a videóra, mert abban sokkal több hal és még érdekesebb felvételek tekinthetők meg.
Az mondják, Kanada nyugati partján azt se találják el a meteorológusok, ami elmúlt, nemhogy azt, ami következni fog. Hát, mi ebbe belekóstolhattunk, mert már ez a nap is esővel ért véget, majd következett egy szép nap után az egybefüggő, folyamatosan szakadó eső… ami viszont kárpótolt minket, azok a hatalmas halak, amik horogra akadtak! Erről szól majd a sorozat következő része, érdemes lesz azt is megnézni!
Fotók, videó: Pintér Zoltán, Takács Péter
