Az eddig megjelent írásaimból könnyen kiolvasható, hogy a kedvenc halam a dévérkeszeg. Már gyerekként is inkább őt kergettem, mert azokban az időkben gyönyörű példányokat lehetett fogni, ráadásul nem csak beugró vendég volt a sok apró között egy-egy szebb példány. Ma is legtöbbször ő akad horogra, és becsúszik egy-két szebb darab is, de a zsákmány java része inkább a 30-50 dekások közül kerül ki. Az első sokkoló beszámolót a cseh Musovi víztározó gyönyörű dévéreiről olvastam, majd ezt követte a Mulde dévéróriásairól készült videó és beszámoló. Valahol kell lenni a közelemben is olyan víznek, ahol nagy számban lehet termetes dévéreket fogni! Ettől kezdve nyitott füllel jártam, és gyűjtögettem az információkat. Végül rátaláltam álmaim dévéres vizére, ráadásul nem is túl messze lakóhelyemtől.
Bármilyen furcsa, a fantáziámat beindító információt bojlis horgászoktól hallottam. Ők azok, akik igazán sokfelé járnak, pénzt, időt nem kímélve keresik a szép pontyoktól hemzsegő vizeket. A horgászboltban fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ami arról szólt, hogy a legutóbbi túrát megkeserítették a dévérek. A pontyoknak szánt csemegére előbb rátaláltak, ezért mire a pontyok megérkeztek, a horog már egy pofátlan dévérkeszeg szájában volt. Nem zavarta őket sem a golyók mérete, sem az íze. Éhes farkasként mindent felzabáltak - a horgászok pontyot csak elvétve tudtak fogni a túra során. Először azt gondoltam, talán Radután jártak, hiszen erről a vízről már hallottam ilyen jellegű sirámokat, de a biztonság kedvéért megkérdeztem. A készséges horgász elárulta, hogy nem is olyan messze, Szlovákiában van az a víztározó, ahol mindez megtörtént. Kérdésemre, hogy mekkora dévérek zaklatták őket, a következő választ kaptam. „Csak az apróbb, 1-1,5 kilósok pofátlankodtak, a nagyobbak most nem jelentkeztek.”
Így került a figyelmem középpontjába Zemplínska Sirava. Gyors információgyűjtésbe kezdtem, hiszen már tudtam, mit kell keresnem. A térképet böngészve hamar rátaláltam a víztározóra. A tározó születésekor tulajdonképpen egy völgyet árasztottak el, létrehozva ezzel egy 32 négyzetkilométeres, gyönyörű víztározót. Az Internetről számos szlovák honlapot töltöttem le, bár ezek mindegyike a nyári örömökkel foglalkozott, horgászati lehetőségekről egyik sem adott hírt.
Nézzük, hogyan is lehet megközelíteni a vizet, talán az útba eső városok valamelyikében tudok plusz infót szerezni. Sirava megközelítése Sátoraljaújhely felől a legegyszerűbb, a határtól mindössze 70 kilométer, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy az újhelyi horgászboltban érdemes kérdezősködnöm. Mivel munkám során erre is gyakran járok, nem volt nehéz megtalálnom a pecaboltot, ahol nagyon korrekt és szívélyes tájékoztatást adtak. Végre láttam fotóalbumot és egy versenyen készült videó felvételt is a siravai dévérekről. Mit mondjak, a látottak csak még jobban felcsigáztak. A horgászboltos László Jani mondott egy pár érdekes dolgot is a vízzel kapcsolatban. A tározó valójában a pontyozók, és rablóhalas horgászok paradicsoma, hiszen a ponty mellett a süllő- és balinállománya is egyedülálló. Halat azonban tilos elhozni!
A szlovák horgászati szabályok erre a vízre egyébként is szigorúak. A víztározón a horgászszezon jóval később kezdődik, mint nálunk. Amíg a halak ívási ideje le nem telik, tilos horgászni. A dévéreket is védi ez a szabály. A szaporodási időben az állományt nem zaklathatják a horgászok, a szezon júniusban kezdődik. A kifogott halakat azonnal vissza kell engedni, még haltartó szák használata sem engedélyezett. A napijeggyel nem érdemes spórolni, mert a szlovák törvények sokkal szigorúbban büntetik az engedély nélküli horgászatot, az orvhorgászatról nem is beszélve. Az engedély beszerzése nem egyszerű, de nem is lehetetlen. Nekem szerencsére sikerült segítségre lelnem egy helyi versenyző, Petőcz Karcsi személyében (Karcsi segített szállást, engedélyt szerezni, és szlovákiai magyarként hasznos információkkal is ellátott).
A napijegy megváltásához a szlovák állami jegyet is ki kell váltani. Az egy hónapra érvényes állami jegy 150 Sk, a tározóra érvényes napijegy ára pedig 500 Sk.
Szépen lassan kezdett összeállni a kép, és végre szervezhettem első találkozásomat a vízzel. A találkozás időpontját júniusra időzítettem, és előtte igyekeztem mindent előre leszervezni. A horgászatot némi nyaralással is összekötöttük, így feleségem és régi iskolatársam is elkísért családjával az első siravai kalandra.
Előző este alig tudtam elaludni. Hajnalban azután gyorsan felmálháztam a gépet, bepakoltam a „legszükségesebbeket”, és egy óra múlva már a határátkelőnél álltunk. A tervek szerint Karcsival a michalovcei benzinkúton találkoztunk, ahonnan elkalauzolt bennünket a vízhez, segített az engedélyek beszerzésében és a szállás elfoglalásában.
Karcsi felvezetésével hamarosan megpillanthattam a vizet. Meseszép, szemet gyönyörködtető látvány tárult a szemem elé, ahogy egy dombra felkaptatva hirtelen felcsillant előttem a tározó hatalmas víztömege. Volt szerencsém már tengereket is látni, így nyugodtan állíthatom, hogy ha nem tudtam volna, hol vagyok, a látvány alapján akár az Adria egy öblére is gondolhattam volna. A vízen vitorlások, a távolban egy sziklás szigetre épült szálló, szemben a víztározót körülölelő hegység sziluettje rajzolódott ki. Ha nem lehet itt halat fogni, már akkor is megérte eljönni!
Első dolgunk a szállás elfoglalása volt. Itt már várt bennünket a halőr, akit Karcsi hívott. Kiváltottuk a szükséges engedélyeket. A halőr nem beszélt, de mint kiderült, értett a nyelvünkön. (Előfordult, hogy kérdeztem valamit, és mielőtt Karcsi ezt a kérdést tolmácsolta volna, az öreg már válaszolt is. Persze szlovákul.) Megkérdeztem a halőrtől, hogy hová érdemes leülni dévérezni. Válasz helyett a karjával széles kört írt le, ami magába foglalta az egész tározót. Akárhová. Ez lehetett a jelentése. Kicsit csodálkozott, hogy nem süllőzni, pontyozni szeretnénk. Karcsi is megerősített abban, hogy ha dévérezni szeretnénk, akkor tulajdonképpen teljesen mindegy, hová telepedünk le. Ez később beigazolódott, de azért nem árt figyelembe venni, hogy milyen módszerrel szeretnénk dévérre horgászni. A halak nyáron elsősorban a 3-4 méteres vizet kedvelik. A sekély, felmelegedett vizű, parthoz közeli sávba nem szívesen merészkednek ki. (A túra idején gyönyörű, meleg nyár tombolt, a strandolók örömére.)
A rakós és spiccbotok ezért a tározó nagy részén nem jöhetnek szóba, bár vannak kifejezetten rakós botra alkalmas részek is. (Ezeket még nem derítettem fel, de a jövő évi terveim között szerepel.)
Mivel legkedvesebb módszerem a matchbotos horgászat, így szerettem volna a szép dévéreket a szákba vezetni. A helyválasztásnál egy távolabbi, erdővel szegélyezett partszakaszt szemeltünk ki, távol a strandolók és az országút zajától. (Mint később kiderült, a közelebbi hely jobb választás lett volna.) A kiszemelt horgászhely körül elsősorban bojlis horgászok vertek tanyát. A horgász mindenütt horgász, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Kedvesen megkínáltak némi szíverősítővel, jófajta sörrel, és vidáman kérdezősködtek, magyaráztak. (Jó lenne, ha a politikusok is többet horgásznának.)
Sajnos ők is annyira beszéltek magyarul, mint én szlovákul, de azért a „kézzel-lábbal nyelvet” mindketten megértettük. Pontyozás szempontjából nem voltak biztatóak a hírek, közel 5 napja áztatták a madzagot, de pontyot nem sikerült fogniuk. Igen messzire hordták be a szerelékeket, elmondásuk szerint 200-300 méterre is be kell néhol vinni a horgot, mert ott vannak azok a törések, ahol a pontyok szívesen járőröznek. Kíváncsi voltam, hogy milyen a víz alja, mennyire mélyül, ezért első dolgom volt ennek kiderítése. Rövidgatyára vetkőztem, és megmártóztam. A víz fürdőzésre kitűnő, kellemesen meleg, a talpam alatt vékony iszapréteggel borított lösz. Nem süppedtem térdig az iszapba, sőt, ahogy egyre beljebb merészkedtem, a meder is egyre keményebbé vált.
A gond egyedül az volt, hogy igen lassan mélyült. Jó 30 méterre begyalogoltam, és még mindig csak derékig ért a víz. Ekkor meghoztam egy - mint később kiderült - rossz döntést. Ahelyett, hogy kerestem volna egy olyan helyet, ahol a víz már 20-30 méterre eléri a halak által kedvelt 3-4 méteres mélységet, engedve a „mielőbb horgászhassak” kísértésnek, a ládámat becipeltem a vízbe, és ott állítottam fel. Hűsölési szempontból nem volt ez rossz, de sajnos a medertörés - ahogyan az hamarosan kiderült - még így is jóval messzebb volt. Matchbottal nagyon nehéz volt megdobni azt a távolságot, ahol a dévérekre számíthattam, ráadásul a felerősödő szél sem kedvezett a nagy távolságra történő matchezésnek. A match helyett ezért inkább feederbotot vettem a kezembe. A feederrel kényelmesen elérhető volt a mélyebb rész, egy kiadós alapozó etetést követően végre horgászhattam. A halak nagyon hamar beálltak az etetésre, szinte beülni sem tudott a kosár, máris húzták a spiccet.
A halak méretére sem panaszkodhattam, hiszen egytől egyig megkívánták a merítőháló használatát. Igazodva a szabályokhoz, minden halat azonnal visszaengedtünk.
Nagyon jól elszórakoztunk a feederbotokkal is, de azért matchezni mégiscsak jobban szeretek, ezért elhatároztam, hogy keresek egy erre alkalmas helyet.
A matchezést megelőzően azért szembesülhettem a víz félelmetes erejével is. Karcsival délután egy közeli kikötő mólójához ugrottunk ki egy közös pecára. Már a kipakolásnál éreztem valamit a levegőben. A szemközti hegyek fölött baljós fellegek kezdtek tornyosulni Karcsit többször is, megkérdeztem, hogy: Nem lesz ebből vihar? Vidáman válaszolta, hogy most biztosan nem. Már éppen kezdődött volna a horgászat, mikor szinte a semmiből lecsapott ránk a természet félelmetes ereje. A viharos erejű szél pillanatokon belül toronymagas hullámokat korbácsolt az addig nyugodt vízen. A tározó „vízi mentői” már korábban kiparancsoltak mindenkit a vízből, és egy mentőhajóval biztosították, nehogy valaki is bemerészkedjen.
Láttam már viharos vizet, de a siravai vihar mindenen túltett. Tajtékzott az egész víz, a szakadó eső és a felkorbácsolt hullámok vízpermetéből átláthatatlan ködöt vont a bömbölő szélvihar a tóra. A parton sátrakat kapott fel a szél, mindenki igyekezett fedezéket találni. Mi is rekordidő alatt hajigáltunk be mindent a kocsikba, és egy közeli kocsmába menekülve vártuk az idő jobbra fordulását. A vihar fél órán keresztül tombolt, majd csendesedve ugyan, de kitartóan szakadt az eső. A közös peca helyett egy közös sörözéssel zártuk a napot. Másnap a szállásunkhoz közeli partszakaszt vettük célba. A viharnak már nyoma sem volt, a víz is letisztult. Józsi egy pergető bottal kezdte felderíteni a hajnali rablások okozóit. Amíg én a ládámat állítottam be, ő kipergetett egy süllőt. (Ezek szerint igaz a hír, hogy a süllőkre is érdemes egy túrát szervezni. Ősszel erre még visszatérünk!)
Az új helyen a törés már matchbottal is elérhető távolságban volt, így végre kedvenc módszeremmel horgászhattam. (Néha a szél annyira felerősödött, hogy jobban jártam, ha feederezek, de szerencsémre az idő végül kegyes volt hozzám.)
Az első találkozásom a vízzel végül nagyon jól sikerült Szerencsémre októberben visszatérhettem ide egy versenyre, ahol az év legjobb pecáját sikerült megejteni, de erről legközelebb.
A hosszú téli estéken pedig lehet szervezni a következő túrát. Érdemes!
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Bajzáth József, Takács Péter, Polyák Csaba
