Miközben a bolygónk felszínén túlnyomórészt sósvizű tengerek, óceánok vannak túlsúlyban, mi, édesvízi pecások vajmi keveset tudunk ezekről. Sem horgászati, sem halászati szempontból. Elárulom, eget rengető újdonságokról, döbbenetes dolgokról én sem tudok beszámolni, sőt még nagy igazságokra sem tudok rávilágítani, ám egy érdekes kis történetet szívesen elmesélek.
Honnét is kezdjem? Na jó, persze az elejéről, de ezt könnyű kimondani, ám nehéz összehozni. De megpróbálom. De ne vessen reám senki mindenféle kődarabokat, amiért tényleg úgy próbálom az elejéről megragadni a történetet, hogy igyekszem magyarázni is…
Az idei év az, amikor már harmadik alkalommal megyünk Rovinjba - nevesítve a Polari kempingbe - nyaralni. Ez elsősorban sógoromnak és húgomnak köszönhető, akik már hosszú évek óta 2-3 hónapot ott töltenek, ugyanis lakókocsik kiadásával foglalkoznak. Mi, ha már úgyis fizetünk valakinek, akkor inkább fizetünk nekik, semmint egy ismeretlen idegennek. Most két hetet töltöttünk el ebben a csodálatos, vízparti, sokhektáros komplexumban.
Sógorom anyanyelvi szinten beszél magyarul (mivel vajdasági magyar), szerbül (mivel szülővárosa, Topolya szerb területen található), horvátul (édesapja Rovinjban lakik), meg hát megy néki a német és az angol is valamelyest…
Sokrétű nyelvtudásának és közvetlen, barátságos stílusának köszönhetően mindenfelé hamar tele lesz ismerősökkel. Ám még engem is alaposan meglepett azzal, amikor elmondta, hogy összebarátkozott egy helyi halásszal, s Ő már többször kiment vele a tengerre, de az igazi meglepetése az, hogy elintézte, mehetek én is.
Mondanom sem kell, mennyire megörültem ennek - szerintem nem létezik ember, főleg horgászember, aki nemet mondana egy ilyen lehetőségre. Így még egy okkal több lett, ami miatt türelmetlenül vártam a nyaralást. S az el is érkezett…
Az utóbbi képhez még annyit fűznék hozzá, hogy Rovinj nagyon népszerű hely, sok híresség látogatja. Sógorom édesapja a kikötőben lévő elárusítóhelyén július elején Sylvester Stallonét kínálta jó kis horvát sörrel, s ez a sörözés már évekre visszamenő hagyománnyal bír. Stallone kis „szerény” helikopter-leszállós jachttal furikázik a tengereken.
Az elsőre lebeszélt kihajókázást sajnos kénytelenek voltunk stornírozni, mert viharos szél és több méteres hullámok ellenében valahogy nem volt kedvünk tengerészest játszani. A vacsorát jobb szeretjük megtartani magunknak, ha már jó étvággyal elfogyasztottuk… Ám a rákövetkező napra a tenger lecsillapodott, és pár gyors telefont követően robogtunk is a rovinji kikötőhöz. Némi egyeztetést megejtve elkísért minket sógoromék egy másik vendége, Gábor is. Ő ugyan nem horgászik, ám nem akart kihagyni egy ilyen lehetőséget. Ha jobban belegondolunk, totál igaza van ezzel a véleményével!
Este 9 órára beszéltük meg a találkát a kikötőbe. Az estéé a hálóleeresztés…
Amikor azonban megláttam a hajót, hirtelen leültem.
Valamiért egy igazán nagy hajót vártam.
Ijedelmem azonban hamar megszűnt, hiba lett volna az első látvány alapján ítélni. Gyorsan rákérdeztem, és nyomban megnyugodtam, mikor kiderült, hogy a hajó egy 1993-as évjáratú, egyedi megrendelésre, kifejezetten a tengerre készített kis halászhajó… Hát még akkor, amikor meghallottam a két 4800 köbcentis, egyenként 130 lovas dízelmotor megnyugtató duruzsolását! Első pöcc, és már egyenletes morgás hallatszik… A kajütbe benézve láthattam azt is, hogy GPS-től a radarig minden modern kütyüvel fel van szerelve a hajó.
Amíg ment a kihajókázás a megszokott helyekre, addig kérdezgettem vendéglátónkat, Ugrin Lucianót, természetesen sógorom tolmácsolása segítségével. Külön érdekesség, hogy Luciano Horvátországban él, ám olasz származású, és fiával mindig csak olaszul beszél.
Egy 150, egy 180 és egy vadi új 200 méter hosszú, 8-15 méter magasságú háló várt arra, hogy lebocsássuk. Luciano külön kérte, hogy az utolsó kettő háló leeresztésénél úgy fotózzak, hogy ne látszódjon a képen a hely beazonosítását lehetővé tevő tájékozódási pont. Elmondta, hogy nem szokás a halászoknál egymás hálóját megrongálni, ám elé-mögé lerakni másikat igen, ha jó fogásnak terjed híre.
Arra figyeltem fel, hogy nem egyenes vonalban, hanem 6-os (néha tükör 6-os) számot formázva rakja le a hálóit. Rá is kérdeztem, miért? Az a választ kaptam, hogy azért, mert mivel ismeri a halak vándorlási irányát, azok útjába ereszti a hálót; a halak a hálót meglátva megpróbálják azt kikerülni, ám a visszakanyarítás miatt a hálóba terelődnek vissza.
Családjukban szülőről gyerekre száll a halászat tudománya évszázadok óta. Igazándiból elsősorban apáról fiúra, ám pont az Ő édesapja nem volt halász, ám halász leányát vette feleségül… és a leány édesapja nem keseredett el: kivárt 10-20 évet, és beoltotta a tenger szeretetével és a halászat tudományával unokáját, Lucianót. És hát most, ahogy rohan az idő, Ő már saját fiát tanítgatja. Fia most 11 éves, ám, 4 éves kora óta rendszeresen kijár édesapjával.
A halászatnak, a fogható halaknak és egyéb tengeri herkentyűknek megvan a maguk ritmusa, különféle időszaka. Nyáron inkább csak apró, 15-30 centis halakat lehet fogni. Ilyenkor a leggyakoribb zsákmányt az orada (aranydurbincs, Sparus aurata), a brancin (tengeri sügér, Dicentrarchus labrax), a zubatac (fogasdurbincs, Dentex dentex) nevű halfajok partközelben mozgó kisebb, fiatalabb egyedei jelentik. Novembertől a parttól 20-40 kilométerre laposhalra és rákokra érdemes pályázni. Februártól májusig a nagyobb halak - mint amilyen a tonhal - kifogása jelenti a fő célt.
Nagyon sok halász nyárra átalakítja hajóját kiránduló-turistahajónak, ám Luciano köszöni, nem kér ebből. Néki a nyugalom jóval fontosabb mindennél, Ő nyáron is halászik, nem csak akkor, amikor nagyobb fogásokkal sokat lehet keresni.
Másnap hajnali 5 órára beszéltük meg a találkozót a kikötőben, a hajónál. Mondanom sem kell, mi már jóval öt óra előtt ott voltunk, így még hamarabb ki is futhattunk a tengerre. Már az induláskor megkért minket Luciano, hogy üljünk fel a kabin feletti részre, mert a hálót elöl csévélik fel, ám a hajó végébe rakják le.
A hálófelszedésnek rendje van. Először mindig a legtávolabbi kerül felszedésre, és aztán visszafelé a többi.
Lucianónak szerencséje van. Ha nem is óriási, ámde a nyári időszakhoz képest egész jónak számító zsákmányra van kilátás. Néha egy-egy halacska visszaesik, vagy egy-egy apróbbat Ő maga dob vissza pár szavacska kíséretében. Sógorom segít ki, amikor kérdőn nézek feléje: Luciano jó szerencsét, jó utat kíván a tengerbe visszakerülőknek, s kívánja, nőjenek nagyra. Egészen meglepő, hogy a halak visszaesése miatt nem hogy káromkodás, de még egy hangos szó sem hagyja el a száját, csak jókívánság. Magyarországon itt-ott láttam már halászt, s néha meg egy visszapottyant kis keszeg miatt is ment a káromkodás…
Szó se róla, azért Luciano is meg-megereszt egy-egy „baffankúlót”, ám az azoknak a rákoknak szól, amik belegabalyodnak, s tönkreteszik hálóit. Ezeket nem kedveli, bár ha túlélik, elereszti őket.
A hálóból a halakat szinte azonnal elkezdik kiszedni, mind a két háló felszedése közti időben, mind visszafelé, a kikötőbe vezető úton. Így mire visszaér a hajó a kikötőbe, már alig van hal a hálókban.
Összesen bő kétládányi halat sikerült fogni. Nagyjából 20 kilónyit, hozzávetőlegesen 1500-2000 kuna értékben. A kikötés után 1-2 órával ezek a halak már a halbolt hűtőpultjában fogják magukat kelletni.
Erről mesélt egy sztorit Luciano. Jött egy olasz turista, látta a ládában csapkolódó halakat, s rákérdezett: „Mondja, uram, frissek ezek a halak?” Erre Luciano válasza csak ennyi volt: „Persze, hisz most vettem elő őket a fagyasztóból…”
Előző este adtam egy-egy Haldorádós pólót és sapkát Lucianónak. A pólót megtartotta magának, legutóbb egy szülinapi vacsorán lehetett rajta látni, ám a sapkát odaadta fiának.
Ha valaki Rovinjban jár, s látja őt vagy a hajójánál, a BASTON-nál, vagy valamerre, netán Haldorádós pólóban, köszönjön neki: CSÁÓ LUCSÁNÓ!
Egészen biztosan barátságos üdvözlést fog megereszteni Ő is, méghozzá férfias kézfogás kíséretében!
Nyika Sándor (Sanyamester)
