Ember tervez, Isten végez. Ez a tömör, velős közmondás jutott eszembe, amikor már túlestem az első dührohamokon és az azt követő búskomorságon. Azt hiszem, bárkiből hasonló szélsőséges érzelmeket váltana ki, amikor a rég várt nyári szabadsága idején barna áradat rohan a Tisza partjai között. A régóta tervezgetett és a természet szeszélye folytán meghiúsult tiszai táborozás helyett alternatív programok után kellett néznem, így keveredtem egykori műlegyező beavattatásom helyszíneinek egyikére, a Sebes-Körösre.
A sors fintora, hogy míg a Tiszán árvíz teszi lehetetlenné a horgászatot, bő száz kilométerrel arrébb a túl alacsony vízállás okozhat nehézségeket. Kirándulásunk előtt telefonos segítséget kértem Laci barátomtól, aki pár napja járt a Sebesen. Azt tanácsolta, hogy -130-as körösszakáli vízállás alatt akár el se induljunk. Olyankor már alig van víz a klasszikus, partszéli domis pályákon, a halak elvonulnak a mélyebb gödrökbe. Persze kinek van türelme reggel kivárni a friss Hydroinfo jelentést? Már bőven félúton jártunk, amikor kiderült, hogy a ma reggeli szint -160. Úgy látszik, nem tud szerencsénk lenni a vízállással, vagy túl sok a víz, vagy túl kevés :-(
Jobb híján azt találtam ki, hogy elindulunk a ladányi duzzasztótól, és addig megyünk felfelé, amíg jól gázolgató, de nem túl sekély pályát találunk.
A Sárrét térképére pillantva jól látszik, hogy a hajdani folyószabályozások idején nem végeztek félmunkát. A Sebes-Körös magyarországi szakasza - pár kisebb kanyartól eltekintve - gyakorlatilag nyílegyenes mederbe van kényszerítve. Ennek ellenére mégsem tűnik csatorna jellegűnek a víz, amikor a helyszínen szembesül vele az ember, hanem egy hangulatos, kedves kis folyócska benyomását kelti. Az egyenes gátakkal határolt hullámtér - a Tiszától eltérően - nem bozótos dzsungel, hanem inkább füves rét, de a folyópartot végig fűzfás, bokros növényzet szegélyezi. A mederben agyagos, sóderes és homokos szakaszok váltják egymást. Helyenként bokáig-térdig érő vízben átgázolható a folyó, másutt sejtelmes, kékeszöld mélységek tátonganak a medertörések mögött. A hidaknál kisebbfajta zúgók és cölöpmaradványok jelentenek további változatosságot, a zúgók feletti, meglassult vízben pedig hosszú szálú hínár nyújt búvóhelyet a halaknak.
Az alföldi folyókhoz, holtágakhoz szokott szem számára különleges élményt jelent a víz átlátszósága. Tökéletesen láthatók benne a halak, bár ez kétoldalú dolog. Ők is éppen olyan jól látják az embert, és tudják, hogy jobb elkerülni a fajtánkat. Nem csak lármás fürdőzők riasztják, és horgászok fenyegetik itt a halnépet. A környékbeliek egy része minden lehető és lehetetlen eszközzel igyekszik halat fogni, ami rányomja bélyegét a halállományra. Domolykó mindenesetre akad benne elég szépen, és mi éppen közülük szeretnénk párat elcsípni. Magamnak csak egy legyes botot hoztam erre a célra, a fiamnak a legyező mellé betettem még egy kis pergetőt is, ha esetleg nem menne neki a suhogtatós peca. „Expedíciós” felszerelésünket egy kajak teszi teljessé, amit nem is elsősorban a horgászat kedvéért hoztunk, inkább csak fel akartam vele dobni az egész napos kirándulást. Ami a kajakot illeti, egyébként mások is hasonlóan gondolkodtak. Újiráznál egy népes csapattal futottunk össze, akik éppen vízre szálláshoz készülődtek ott jártunk idején.
A kajakosokat és Újiráz kissé jellegtelennek tűnő pályáját magunk mögött hagyva Komádi felé vettük utunkat. Itt ígéretesebbnek tűnt a víz, és már jól el is telt a délelőttünk a sok bolyongással, úgyhogy éppen ideje volt vízre szállnunk. Andrást egyelőre jobban izgatta a kajakozás, mint a legyezés. Rögtön lecsapott a kis hajóra, és portyára indult.
Én ott maradtam magamra a híd alatt a Sebes-Körös és a domolykók társaságában. Vízre szállás közben tudatosult bennem, hogy ezt a fajta klasszikus, gázlós pecát nem is űztem már legalább öt éve. Hiába telt el közben hosszú idő, ebben a műfajban ugyanolyan kezdő vagyok, mint amikor abbahagytam. Azóta mindig csak csónakból legyeztem, ami teljesen más eset. Ennek megfelelően a gázló felszerelésem is megrekedt a zéró szinten. Szerencsére ebben a kánikulában nem is hiányozna a melles csizma, helyette megteszi a fürdőgatya és egy pár ócska edzőcipő. Napközben rájöttem, hogy a lyukas tornacsuka nem volt a legjobb ötlet. Lépkedés közben belemegy a sóder, néha le kellett állnom kiüríteni. Viszont a nap végére tisztább lett, mint új korában :-)
Na de lássuk a halakat is! Nem kell őket sokáig keresni, ott álldogálnak a bokrok árnyékában. Magától értetődőnek tűnik, hogy valami rovarféleséggel kellene őket becsapni, ezért először egy poli-szöcske került a tippet végére. Ahogy bepottyant a kamu rovar, a domik felizgultak. Egy-két nagyobb, 30 centi körüli hal is odament megnézni a csalit, de végül mind visszafordultak. A következő dobásoknál már csak az apróságok érdeklődtek, később ők is rájöttek, hogy átverés az egész. Hmm, valamit rosszul csinálok. Hát persze! A száraz légy természetellenesen hat a halak számára, ha a felszínen vonszolódva csíkot húz. Egy vízbe esett rovar soha nem csinál ilyet, hanem csak tehetetlenül sodródik, esetleg kicsit rúgkapál, miközben viszi a víz. Ez a probléma ugyebár a csónakos csorgás közben fel sem merül, hiszen olyankor azonos sebességgel utazik a horgász, a légy és a víz. Sőt tiszavirágzáskor a jászok és balinok kimondottan igényelték is a „csíkhúzó” legyet. Hát ez itt nem megy, csak a szabadon úszó csali kell a halaknak. Ha felfelé dobtam, volt pár másodperc, amíg természetes módon sodródott a légy, erre már vevőnek jelentkezett egy aprócska domi. Talán nagyobb csalival kellene próbálkozni? Na, nézzük! De hiába tettem fel bármekkora vadállatokat, még a 4-es horogra kötött hoppert is csak az apróságok ütötték-vágták. Igaz, ez sokkal izgalmasabb volt, mert a nagy léggyel már csak minden tizedik kapást tudtam megfogni.
Jó másfél órát is eltöltöttem a szárazlegyezéssel, de a 15 centis „álomhatárt” nem sikerült átlépnem. Már-már tanácstalanná váltam, amikor eszembe jutott, hogy Sanya, a bihari legyes blogger előszeretettel használ mini streamereket a domik ellen. Fel is kötöttem egy 5 centi körüli, csillámló pamacsot. Mit lehet tudni, hátha tényleg ez lesz a nyerő?!
A streamerezés mindenesetre jóval egyszerűbb esetnek tűnt számomra a szárazlegyek eregetése után. A kishalat utánzó csalinak nem kell passzívan lebegnie, hiszen egy haltól az a természetes viselkedés, hogy az árral szemben úszik. A halléggyel való horgászat ezért valamelyest rokon szakma a wobblerezéssel. A sodrásra merőlegesen, vagy kicsit lefelé bedobott csalit először csak megtartja az ember, aztán elkezdi maga felé húzni-cincálgatni, lehetőleg úgy, hogy a csali által leírt íves pálya valahol útközben egy hal útját is keresztezze. Erre most éppen megfelelőnek látszottak a körülmények. Egy vízbe lógó bokor fölé dobtam, egészen a part mellé. A fém szemekkel nehezített streamert kicsit süllyedni hagytam, és engedtem besodródni a bokor alá. Ide egy száraz légy el sem jut, pedig ott kuksolnak a jó halak, biztosra veszem! Közben a zsinórba belekapó sebes víz beindította a legyemet, ami egyre gyorsuló, és emelkedő ívben végigutazott a bokor alatt. Amint a csali kibukkant a bokor takarásából, máris megjelent mögötte egy nagyfejű jószág, és tátott szájjal, nagy tolóhullámot keltve nyomult utána! Első meglepetésemben rögtön elkaptam előle a horgot, de igazából nem bosszúságként, hanem sikerként könyveltem el az esetet. Ez az! Ott vannak a nagyok, és ki lehet őket mozdítani a búvóhelyükről! Megvártam, amíg a kiugrasztott hal visszaáll a helyére, és elfelejti az incidenst. Közben dobtam egy pár „kamut” másfelé, aztán újra rápróbáltam a bokorlakóra. A legyet követő tátott száj ismét megjelent, de a támadás már nem ért váratlanul. Egy pillanatra lelassítottam a behúzást, és a csali már el is tűnt a kitátott szájban! Igencsak nekirugaszkodott a 35 cm körüli domolykó, kihasználta a folyás és a növényzet nyújtotta összes lehetőséget, de végül a kezemben, majd a fényképezőgép lencséje előtt kötött ki.
A streamer megtörte a jeget. Ezzel már sikerült kicsalni a szebb domikat a bokorból, sőt a hínár között is akasztottam egyet, és még egy balinka is alkalmas tápláléknak vélte csalimat.
De egyre inkább az volt az érzésem, hogy kellene egy kis pihenőt hagynom a halaknak, az elmúlt három órában nagyon szétcsapkodtam a pályát. A parti bázisunk felé caplatva láttam, hogy András is visszafelé ereszkedik a kajakkal a híd fölött, így szinte egyszerre értünk partot. De előtte még rádobtam a zúgó fölötti mély részen egy jó hajtásra, és sikerült is tetten érnem az elkövetőt. Meglett a kiszálló hal, és fiam jóvoltából néhány akciófotó is készülhetett a fárasztásról.
Mindkettőnknek megjött az étvágya. Szótlanul kanalaztuk a magunkkal hozott „páncélozott” kaját. A hőmérséklet árnyékban is közelebb volt a 40 fokhoz, mint a 30-hoz, ráadásul amíg oda voltunk, az autó kikerült a híd árnyékából. Ebédünket így - kis fantáziával - meleg ételnek is vehettük, tekintettel a kocsiban uralkodó hőmérsékletre. András megelégelte a kajakozást. Alaposan átsült a napon, ezért ebéd utánra ő is átvedlett „gázlómadárrá”. A legyező dobáson ugyan van még mit gyakorolnia, de itt 8-10 méteres lengetéssel már boldogulhatott. Egy 10-es horogra kötött csontiléggyel meg is fogta élete első legyezett halait. Edzőpartnerei természetesen a gyanútlanabb, fiatal domi-korosztályból kerültek ki.
Délutánra már árnyékba került néhány ígéretes, de korábban néptelennek mutatkozó horgászhely, és az árnyékkal együtt a halak is megjelentek. Egy alkalmasnak látszó, lassabb folyású részen újra kísérletet tettem a polibogarakkal, és ezúttal nem is eredménytelenül. Bár sok volt a „demó” kapás, a felszíni akciók izgalma kárpótolt a ritkább akasztásért.
Ami azt illeti, az idő múltával kissé megkopott a mi kezdeti lendületünk is. A melegtől, az ebédtől és a félnapos, fárasztó pecától alaposan elpilledtünk, ezért lazítósra vettük a figurát. A hőségben jólesett kicsit megmártózni, és jóllakott krokodil módjára elfeküdni a sóderzátonyon elsurranó, bokáig érő vízben. Kalandos, változatos és élményekben gazdag horgászat állt mögöttünk. Bár csak a tiszai árvíz elől menekülve vetődtünk erre a vidéke, így utólag már bánnám, ha kihagytuk volna ezt a mai napot!
