Megérkeztünk Pösténypusztára, a túra második helyszínéhez. Ott folytattuk, ahol Szakálnál abbahagytuk, de nem a pergetésre gondolok, hanem a nyakig érő csalánra, amin átkászálódva az ember felveri a vérszomjas szúnyogokat, amik fényes nappal agyoncsípik pillanatok alatt.
Bár a klasszikus értelemben vett dzsungelpecától nagyon messze állt, mégis talán kis ízelítővel szolgál a történet és a hozzá tartozó pár kép. Az igazi megpróbáltatást az Ipoly szabályozatlan szakaszai jelentik a cserkelő horgászok számára. Ezeken a részeken annyira változatos a meder, hogy sokszor néhány méteren belül bokáig érő húzós víztől gázolhatatlan mély gödörig jutunk, amit bizony kerülni kell. A hab a tortán a magas part és a nyakig érő csalán, szúnyogokkal, bögölyökkel. A szúnyogriasztót a nagy melegben perceken belül leizzadjuk magunkról, marad a vakaródzás… Sokan nem tartják fizikális értelemben igazán sportértékűnek a horgászatot, nekik tudom ajánlani ezt a műfajt.
Jelen pillanatban csak egyszer kellett átvágnom a sűrű part menti növényzeten. Mielőtt bárki belefogna a cserkelésbe, felhívnám a veszélyekre a figyelmet. A képeken nem igazán látszik, de félúton, ahogyan csúsztam a folyó felé, a mindkét lábamat körülölelő növényzet miatt mozdítani sem tudtam azokat. Türelmesen megvártam, amíg lassan elszakadoznak a szálak és talajt ér a talpam. Nem szabad megijedni ilyenkor, mert ha előre helyezzük a súlypontot, bizony könnyen fejes lehet belőle… A másik veszély nem ránk leselkedik, hanem a melles csizmára: csipke, kökény, szeder, akác, gallyak, kövek. A horgászat végére már telement nekem is a „hócipőm”. Fotós kollégám a „sövényen” túlról próbált képeket készíteni, amik leginkább paparazzi fotókra emlékeztetnek.
Visszatérve a horgászathoz, itt sem kellett félni, hogy belebukik a víz a csizmámba, persze ha állva maradok. Mélyebb gödröket kellett keresni, mert pusztán az árnyékot adó bokrok nem tartották meg a halat ennél a vízállásnál.
Ígéretes hely előtt lóbálom a polibogarat. Pár éve sikerült néhány igazi öreg domit kivarázsolni a bedőlt fák fogságában lévő uszadékok alól. Most is látok halmozgást, és a kapás sem marad el: néhány kisebb domolykó, a bandanagy sem éri el a 25 centit. (Két héttel utánunk volt lent egy legyes cimborám, ő mesélte, hogy egy 40 centis domit sikerült innen kipecáznia. Nekem - úgy látszik - nem volt szerencsém a hellyel.) Villódzó haltestek mellettem a húzós vízben, ezek bizony paducok. Teszek egy próbát, hátha bekapják a legyet. Nem nyert. Pedig láttam már olyat is, hogy a szárazlegyet leveszik. Elég nehéz elképzelni egy alsó szájállású halról. Próbálom nedves léggyel is, de nem igazán éheznek meg arra sem. Ahogy elmegyek mellettük, eltűnnek. Milyen érdekes ez: hogyan válik láthatatlanná egy ekkora halraj, pedig sehol egy búvóhely és kristálytiszta a víz.
Nem messze van egy kanyar, belső ívén homokpaddal. A sekély vízben milliónyi ivadék napozik. Vajon hányan érik el közülük a rekordlistás méretet? Behívom Ricsit, fotózzon onnan, én meg megpróbálok halat fogni. Egyre nő a nyomás: az idő telik, legyes halról még kép nem készült. Ideje lenne már valamit felmutatni!
Ismét olyan részhez érek, amit normális víznél nem lehet meghorgászni, de most minden nehézség nélkül dobálok. A parton horgászhelyek mutatják, hogy a helyi pecások is szívesen látogatják ezt a részt. Nem is csoda, hiszen ez az eddigi legmélyebb szakasz, bőven méter feletti vízzel. A part tövében halmozgás, egy kis csapat úszik a víz tetején. Nem kell nekik a légy, pedig többször is megnézik. Az biztos, hogy nem domolykók. Többszöri dobás után sem ad halat a hely, ilyenkor hagyni szoktam, hogy a sodrás lehúzza a legyet, és a felszín alatt elhúzom azt. Ez az extra inger most is elég volt. Elnehezült kezemben a bot, majd lüktetve hajlott karikába. Micsoda boldogság is ez! Meg-megcsillant a hal fénye a víz alatt. Jé, hát ez nem is domi, hanem egy balingyerek. A legyet teljesen torokra vette. Még úszik pár tiszteletkört, aztán jöhet a fotózás.
Annyira mélyre vette a legyet, hogy csak fogóval tudom megszabadítani tőle. Kb. 35 centis, az ivadékok réme. Szemmel láthatóan jól viselte a horogszabadítást, hiszen már el is tűnt a folyó csillogó hullámai alatt.
„Na, még egy utolsó dobás…” Nincs is olyan horgász, aki ne mondogatná ezt magában, mikor eljön a hazaindulás ideje. Ezt ismételgetve tértem vissza az előbbi fogás helyére. A víz fölé hajló ágak alatt még lehetnek halak! Próbáltam úgy tálalni a legyet, hogy az csattanjon, mikor a bokor elé érkezik, mintha egy fáról leszédült bogár hullana tehetetlenül a vízbe. Ötödik vagy hatodik „utolsó” dobásommal sikerült kiugrasztanom a domit a bokorból. Abban a pillanatban, ahogy leérkezett a polibogár, rajtolt is a búvóhelyéről. Aztán, mikor a tolóhullám elérte a csalit, nagyot cuppantva el is tüntette azt. Éreztem, hogy jó hal, mert mélyre tudott törni. Szépen bólogatott a #4-5-ös bot. Végül, mint valami nyugdíjas hölgy a pudliját a városligetben, úgy sétáltattam a zsinór végén ficánkoló domolykót a homokpad elé, hogy pár kép róla is készüljön. Aztán hadd ússzon és nőjön még nagyobbra, okozzon hasonló örömöt más horgászoknak is!
Ez volt a nap utolsó hala. Méltó befejezése egy szép és eredményes horgászatnak. Mondom ezt úgy is, hogy igazán nagy halat nem sikerült fogni, de gyönyörű környezetben, távol a világ minden bajától egy remek napot tölthettünk el. A halak már csak a hab funkcióját töltötték be az Ipoly meseszép tortáján.
Remélem, sikerül még elcsábítani Ricsi barátomat hasonló közös kikapcsolódásra… Hazafelé az autóban már azon gondolkodtam, vajon sikerül-e a Tiszából is halat fogni. Egy ismerősöm meghívott ugyanis, hogy pár napot töltsek ott a nyári leállásból…
Kecskés Viktor (victorcnr)
Fotók: Szadlis Richárd